A pesti borozók

Kétféle ember iszik manapság Pesten: otthonivó és házon kívül ivó. A maguknak való otthonivókat hagyjuk békében a fotelben sörözni, foglalkozzunk most csak az utóbbi ivóval.

A házon kívül ivóknak számos típusa ismeretes — söröző, deciző, felest sörrel öblítő, utcán szatyorból almaborozó, viszkiző, sósborszeszező stb. —, de a legpestiesebb fajta kétségtelenül a borozóban borozó.

A pesti borozóban — ezen intézmények többsége pincékben székel — a sötét, komor, füstös színek dominálnak. A vendégek többsége foszladozó mellényt, pulóvert, lompos zakót, munkáskabátot vagy halszálka mintás kabátot hord, kopaszodik és ha megszólal — sokan csak hallgatnak maguk elé meredve órákon át — mély, rekedt — nem lehet mást mondani — borízű hangon próbálja túlharsogni a pesti borozókat betöltő semmihez sem hasonlítható ricsajt.

A közönség megoszlik a fogyasztás mennyisége szerint: az egyik tábor sokat iszik, a másik kevesebbet.

Fontos szempont a borozás időtartama is: vannak egész napos borozók és betérő borozók. Nagyot téved azonban az, aki úgy véli, hogy ez a felosztás lényegében azonos az előbbivel: korántsem minden egész napos borozó tartozik a sokat ivók közé, sőt: az egész napos borozók jelentős hányadát kitevő nyugdíjas borozók többsége a keveset ivók közé tartozik — pontosabban oda kénytelen tartozni.

A kevesebbet ivók közé sorolható továbbá a munka után leugró megfáradt dolgozó, az Esti Hírlapért elzarándokoló nyugdíjas, a kutyasétáltatás közben megpihenő vándor, a sikeres bevásárlást lecsöngető családapa. A sokat ivók közé tartoznak a többiek.

Említést tehetnénk a borozók nemek szerinti osztályozásáról is, de a női borozó, különösen a magányos, egész napos női borozó olyan szomorú jelenség, hogy a továbbiakban foglalkozzunk csak az erősebb nem borozgatásával.

Nézzük meg például milyen bort iszik a borozó. Mindenekelőtt és egységesen: rosszat. A pesti borozók többségében — kivételek persze akadnak, de azok nem is igazi borozók — szigorúan csak rossz bort mérnek.

Ezen belül lehet aztán választani a kesernyés vörös, a nyálösszekapó rizling és a muskotályosnak vagy hárslevelűnek nevezett pancs között.

A magyar a bort vízzel issza. Az elsöprő többség a fröccsözők közé tartozik. Rizling- fröccsről van szó természetesen, tehát két deci rizlingről, amelybe egy deci szódát spricköl a kocsmáros. Szolid és tekintélyes tömeget alkotnak a kisfröccsözők is (1/1), de meg kell említeni a házmesterre (3/2) szomjazókat, azokat, akik a három deci vöröset éppen csak megspricceltetik (3/0), továbbá a háziurakat (4/1) egymás után lehajtó nehézfiúkat és végül, de teljesen utolsósorban emlékezzünk meg a magukat hosszúlépéssel (1/2) nevetségessé tevő vendégekről is.

A pesti borozók persze tovább csoportosíthatók egyéb szempontok szerint is.

Vannak például egy helyben borozók és vándorborozók. A kettő nem két borozófajta, hanem két borozó állapot, tehát minden borozóból válhat egy-két alkalomra vándorborozó és a vándorborozók többsége a szürke hétköznapokon az egy helyben borozók között borozgat.

Az egy helyben borozó szigorúan ragaszkodik megszokott törzshelyéhez, ahol már mindenkit ismer, ahol már hitelbe is kaphat egy pohárkával, ahol tudja, hogy melyik pultnak van elrepedve a sarka és kié a kutya a lejárat előtt és mit iszik a borozó bolondja — minden borozónak megvan a saját törzsbolondja —, s ahol csak Józsinak szólítja a körzeti megbízott rendőrt.

A törzsborozó akár behunyt szemmel is képes lebotorkálni a saját borozójába a nyolc lépcsőn, majd balra fordulni, ott az oszlopot kikerülni, jobbra tenni három lépést, a pult előtt megállni, kezet kinyújtani, a tálkába dobni az előkészített tizenkét forintot, megragadni a párás, sárgászöld, gyöngyöző folyadékkal telt poharat, két kézzel gyöngéden átfogni, a megszokott sarokba sétálni vele, óvatosan lehelyezni, de nem elengedni, egyik kézzel szeretettel fogni, hosszas nekikészülődés után belekortyolni és aztán megszólalni: ,;Fixre vettem a Sampdoriát.”

De majd minden törzsborozó életében egyszer-kétszer vándorborozóvá válik.

A vándorborozó egészen másféle szerzet. Az esetek többségében a vándorborozó másodmagával járja a várost, van ugyan magányos vándorborozó is, ezt azonban búbánatos vagy más néven mélységesen elkeseredett vándorborozónak nevezzük, aki a hetedik, nyolcadik stációnál legtöbbször sírva fakad és a vándorborozás végén rendszerint elkeveredik valahová, ahol bánatában olyasmit cselekedhet, amitől aztán másnapra búbánata csak fokozódni fog.

Egyszóval, az igazi, egészséges vándorborozó társával indul útra.

A vándorborozókon belül megkülönböztethetünk improvizatív vándorborozót és tervszerű vándorborozót.

Az előbbi gondolkodás nélkül elindul és minden útjába kerülő borozóba betér, magyarán vaktában borozik.

A tervszerű vándorborozás hívei azonban alaposan felkészülnek az útra, pontos útvonaltervet dolgoznak ki, amelytől aztán semmilyen körülmények között nem hagyják magukat eltántorítani.

A vándorborozás alapvető föltétele, hogy minden borozóban csak egy kisfröccsöt fogyaszthatnak el a résztvevőik — harminc év alatt és jó egészségi állapotban ez lehet nagyfröccs is — ellenkező esetben a vándorborozás időnek előtte véget ér.

A szabályok szigorú betartása esetén is könnyen gondot okozhat a hazatalálás és ha ez sikerül, akkor még komoly feladat lehet a vándorborozás szépségeinek megértetése az otthoniakkal.

De a vándorborozás élménye minden nehézségért kárpótolja a vándorborozót.

Vegyünk példának egy közönséges erzsébetvárosi vándorborozást!

Az ember találkozik mondjuk a Gerlóczy utcai borozóban barátjával a Városháza mellett, ez csak kiindulópontnak alkalmas, drága, belvárosi hely, no persze a környékbeli sörözők, vendéglők áraihoz képest semmi az a húszas, amit az ember otthagy két deci vörösért — itt ugyanis minőségi bort mérnek, amit tisztán is ihatunk, afféle aperitif gyanánt.

Aztán átkelünk a Kiskörúton és már benn is vagyunk a Belső Erzsébetvárosban. Itt a hajdani Tabakgassén haladunk és rögvest betérhetünk a Zsinagógával átellenben levő talponállóba, persze minden pesti borozó talponálló, erről még nem is ejtettünk szót: a borozóban — ha van is pár szék vagy hosszúkás fapad — állni illik, állva esik jól a fröccs, állva lehet igazán diskurálni; a pesti borozóban állni kell.

Ez a Dohány utcai kis borozó még mindig az előkelőbbek közé tartozik, itt is tisztán ihatunk egy-két deci vöröset, közben még általánosságokat kérdezgetve egymástól: hogy van a család, mi történt, amióta nem láttuk egymást, majd indulunk tovább a Síp utcai borozó felé, amely a 10-es számú házban található, e ház annak a Tolnai Simonnak a tulajdonában volt, aki valamikor a Dohány utcai Egyetemi Nyomdát is magáénak tudhatta (épp az imént haladtunk el előtte), és aki 1944-ben Mauthausenben pusztult el. Itt már áttérhetünk a laza fröccsre és megbeszélhetjük az elmúlt hónapokban megesett szakítások és válások szomorú történeteit, majd egy nagy sóhajtással fölkapaszkodván a lépcsőn, tovább baktatunk a Kazinczy utcai borozóba, ahol szóba kerül a szocializmus pillanatnyi állása, innen kissé elszontyolodva kaptatunk át a Klauzál téren levő kóser borkimérésbe, ahol elméletileg nincsen helyben fogyasztás, de természetesen más az elmélet és más a gyakorlat, és ahol szót ejtünk a szülőkről is, akik öregszenek, csak a nagymama nem öregszik meg soha, olyan akár a vídia, kilencvenéves, aztán átkelünk a Nagykörúton és leereszkedünk a Dob utcai Olimpia borozóba, ahol hatalmas fölírás hirdette 1984- ben, hogy az olimpián nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, és ahol már olyasmiről is szó esik, amiről még nem beszéltünk soha, és ahol kiderül, hogy egyikünknek nagyon fájt valami a másikunkkal kapcsolatban, de eddig még nem beszélt róla, de most, hogy elmondta, nyilvánvalóvá válik, hogy nem is olyan fontos a dolog, dehát már megyünk is tovább a Középső-Erzsébetvároson által a Hársfa utcai borozóba, ahol szóba kerülnek kedves, jópofa, vidám lányok, akik a Szövetség utca sarkán a harminc éve ideiglenesen a nemzet színházának otthont adó volt Magyar Színház hátánál levő borozóhoz érve már elhízott, kedélytelen családanyákká válnak, de ez a Bethlen téri Zorba borozóban már a legteljesebb mértékben megbocsáttatik nekik, és a Dembinszky utca elején levő borozóban, és a Peterdy utcai borozóban, és a Dembinszky utca végén levő borozóban, és a Cserhát utcai borozóban, és a többiben már csak arról esik szó, ami a legfontosabb, ami már nem jön vissza, és ami már nem múlik el soha, és amit a két fáradt vándorborozó együtt töltött el.

Egyébként ezen utóbbi feltétel fönnforgása nélkül a vándorborozás mit sem ér.

A hozzánk látogató boldog és gondtalan idegennek tehát továbbra se ajánljuk pesti programként a vándorborozást. A turista igya csak meg az ő három deci bikavérét a Mátyás-pince hűvösében.

Mellesleg, egy Mátyás-pincebéli pohárka és egy tizenöt stációs, nagyszabású vándorborozás között van egy hasonlóság: nagyjából ugyanannyiba kerül mind a kettő.

BÄCHER IVÁN