Rend

Dédanyám minden nap negyed ötkor kelt, a konyhában a falikútnál valahogy megmosako­dott, hogy pontosan miképpen, az immár örök­re titok marad, mert bár a Baross utca 6. alat­ti lakásban volt fürdőszoba, azt soha nem hasz­nálták; dédanyám és dédapám ragaszkodtak fa­luról hozott higiénés szokásaikhoz, csak lavórt használtak életük végéig.

Négy óra huszonöt perckor dédmama begyúj­totta a sparheltot, és két hatalmas kandliban föltette rá a vizet.

Öt órakor, mikor a kétszobás lakás minden zugát betöltötte már a másfél liternyi Frank kávé, sűrű, meleg szaga, dédpapa is föltápászkodott a hatalmas fatámlás ágyból. A hálószo­ba berendezése falusias volt: két hatalmas szek­rény, kis asztal, két szék, a falon fényképek, kép, ingaóra és tájkép, a hajnali napfelkelte sejtelmes fényében a forrásnál szomját oltó pettyes farú őzikével — talán csak a hatalmas, tükrös fésülködő asztal volt „városi beütés”.

Dédpapa a hosszú, madzagos gatyában kicso­szogott a konyhába, törülközőt terített dereka köré, és a hokedlire készített lavór meleg víz­zel akkurátusán megmosakodott — deréktól föl­felé. (Lábat hosszú, szertartásos áztatás köze­pette mindig este mostak, az egyéb testrészek, a „kritikus pontok” tisztításának mikéntje, mint említettük már, nem vált publikussá, de azt minden emlékező egybehangzóan állítja, hogy az öregek mindig tiszták, sőt kimondottan jószagúak voltak.)

A gondos borotválkozás után dédapa fölvet­te élére vasalt szövetnadrágját, belebújt fényes­re suvikszolt cipőjébe, és — még trikóban — leült a konyhaasztalhoz elfogyasztani a több­nyire tejeskávéból, szalonnából, túróból, sajtból, kenyérből álló reggelijét.

Ezután fölvette a fehér inget, a nyakkendőt, zakót, és nyolc órakor munkához látott.

A megmaradt fényképek tanúsága szerint dédpapa gondosan karbantartott, tömör baju­szával, fényes, elválasztott hajával, magas hom­lokával, megbízhatóságot sugárzó meleg tekin­tetével úgy pillant az utókorba, akár egy bank­igazgató.

Pedig dédpapa szabó volt, egészen pontosan Károlyi István gróf szabója.

A szakmát még otthon, Árva vármegyében tanulta ki, majd 17 éves korában, 1896-ban hoz­ta őt fel Pestre Horatschek bácsi. Horatschek Ferenc tiszte volt évtizedeken át e Károlyi gróf igen nagy számú, és szigorúan csak megbízható, katolikus tótokból összetevődő személyzetéről gondoskodni.

A Belső-József városban, a Múzeum utca és az Esterházy (ma még Puskin) utca sarkán álló Károlyi-palota vonzáskörében szabályos tót falu alakult ki. A környéken levő többi főúri ház­tartás — csak különböző Károlyi grófokból majd féltucatnyi lakott arrafelé — nyilván szin­tén erősítette a Mikszáth Kálmán teret környe­ző utcák vallási, nemzetiségi jellegét.

Mikor tehát a millennium emlékezetes, ra­gyogó esztendejében dédpapa Budapestre érke­zett, korántsem botladozott magányosan, talajtalanul, idegenként az éppen világvárossá ser­dülő metropolis utcáin — ismerősök, falubeliek, rokonok, gyermekkori játszótársak vették körül, segítették, protezsálták a falusi szabósegédet. (A metropolishoz azért tudni kell, hogy a Külső-Baross utcában még sokan tartottak marhát akkoriban …)

A felvidéki tót atyafiak összetartására jel­lemző lehet, hogy mikor 1903. június 14-én dédpapa elvette a kivételesen olasz származású Korneli Rozélát, akkor Iszkra István kovács­segéd és Bozsek József szabósegéd voltak a ta­núk, mindketten Kálvária (ma még Kulich Gyu­la) téri lakosok, és mint a nevük is mutatja, mindketten józsefvárosi tótok.

Dédpapa — miután rövid ideig dolgozott a földalatti építkezésén is — a század fordulóján lett a gróf szabója, és ettől kezdve soha senki másnak nem varrhatott, még a családtagoknak sem, soha nem dolgozhatott géppel, és soha nem adhatott ki kezéből hibás munkát — lett légyen szó ruháról, frakkról, szmokingról vagy díszmagyarról —, de hát ez olyan magától értető­dött, mint a cikóriaszagú ötórai kelés …

Nagy biztonságot adott a józsefvárosi tótság, de még biztosabb dolog volt a gróf szabójának lenni. Mindenekelőtt a dédpapa kapott lakást, először a Baross utca 50-ben, de az túl messze volt a grófnak, úgy hogy még az első háború előtt beköltözhettek a Baross utca 6. szám alat­ti, a Károlyi-palotával egy tömbben levő, két szoba konyhás, fürdőszobás, alkóvos lakásba.

Innen már nem is költöztek el többé.

A bejárati ajtótól balra lehetett a tágas kony­hába lépni, jobbra pedig a hosszú előszoba vé­gén volt a két egymásba nyíló szoba. A belső szolgált hálószobaként, a külsőt pedig egy fa­paravánnal kettéválasztották: az egyik rész volt a próbaszoba, hatalmas, hibátlan tükörrel, két fotellel, a falon atillákat, díszmagyarokat áb­rázoló színes metszetekkel, a jobb oldali rész volt a műhely, amelyben — bár nem használ­ta dédpapa — állt egy hatalmas varrógép, és a csodálatos szabóasztal: három méter hosszú, ki­lencven centi széles, húsz centi vastag hatal­mas fadarab, továbbá egy óriási szekrény, sűrűn bepolcozva, teli tucatnyi kis fiókkal.

Ez a gyerekek elől szigorúan elzárt szekrény páratlan kincseket rejtett: cérnára fölfűzött tarka gombok százait, acélkék nadrágcsatokat, cérnaspulnik regimentjét, patentokat, kapcsokat, gombostűket, centimétereket, különféle ol­lókat, az ötcentistől a félméteresig, gyűszűket, tűket, mágneseket, szabóvonalzókat, vékonyra szeletelt szappandarabokat — ezt használta dédpapa szabókréta gyanánt —, enyvdarabokat, ruhakeféket, különféle saját készítésű vasaló­párnákat, „jó lesz még valamire” mottóval do­bozba gyűjtött kacatokat és persze gondosan hajtogatott gyönyörű szép anyagokat.

A szabóasztal végénél pihent az impozáns, tekintélyt parancsoló szabóvasaló, amely két­szer akkora volt, mint egy normális, kint a gangon töltötte bele dédpapa a parazsat, aztán ott forgatta körbe-körbe, miközben röpködtek szerteszét a vöröslő tűzdarabok.

Mikor élt vasalt dédpapa, ráejtette hatvan centiről a monstrumot az anyagra, hogy a Kál­vin térig hallatszott a dobbanás.

A gróf minden délelőtt jött próbálni, ilyen­kor a család valamennyi tagja kézcsókkal üd­vözölte.

A tisztelet a lelkük mélyéről fakadt. A gróf­nak köszönhetett a család mindent.

Fiskális dolgokról nem volt szokás beszélni a Baross utcában, különösen nem gyerekek előtt, mindenesetre dédpapáék soha nem nélkülöztek, a járandóság nagyobb részét természetben kap­ták: teli volt mindig a pince krumplival, zöld­séggel, káposztával, zsíros bödönökkel — ak­kor még nem voltak ennyire nedvesek a pesti pincék, és nem volt szükségszerű, hogy min­dent kilopjanak belőlük…

Ebben a huszadik századi hűbériségben je­les alkalmakkor már nem a szolga kedveske­dett ajándékokkal az urának, hanem fordítva: húsvétkor hatalmas sonkát, karácsonyra fél disznót küldött szabójának a gróf.

A leggyakoribb jeles nap természetesen a va­sárnap volt. Ilyenkor reggeli után az egész csaIád ünneplőbe vágta magát, és elvonult a kö­zeli Scitovszky (ma Lőrinc pap) téren álló Jé­zus Szíve-kápolnába, majd mise után dédmama hazasietett a vasárnapi ebédet készíteni, dédpapa pedig betért a gyerekekkel a Mikszáth Kálmán (1911-ig Reviczky) téri vendéglőbe (ma egy sötét, lerobbant csehó), ahol lázas sörözés közepette ilyenkor tartotta összejöveteleit a Tót Egylet.

A vasárnapi ebéd mindig húslevessel indult, amit aztán a levesbe főtt cupákos marhaszegy követett mártásokkal, ezekről a mártásokról még fél évszázad múltán is mindenki, aki csak részesült belőle, s legnagyobb elismeréssel nyi­latkozik, különösen a tormaszósz és a paradi­csomszósz őrizte meg dédmama jó hírnevét.

Ezután sült vagy rántott hús következett hagymás krumplival, melynek elkészítése aztán anyáról leányra szállt, ma húgom tudja nagymamásan odakapatni a hagymát, hogy aztán a beletört főtt krumpli olyan barnás színű és édeskés ízű legyen, mint lehetett a századfor­dulón, a Baross utcai vasárnapi asztalon.

A savanyúságok közül dédmama zellersalá­tája került a családi történelemkönyv legszebb lapjaira.

Ebéd után dédpapa bevonult a műhelybe, föl­kapaszkodott a csupasz szabóasztalra és szu­nyókált egy órát. Délután csak a szabóasztalon tudott aludni.

A sziesztát követően hétköznap még dolgo­zott egy keveset, vasárnap pedig lement a ház­ban levő kocsmába, leküldeni néhány spriccert, vagy pedig elballagott zsidó barátjához, akit meghívni nem lehetett a keresztény családhoz, de azért barátkozni lehetett vele, hiszen ő is csak ember. Erről a zsidó barátról, csak sze­gény jó dédpapa halála után derült ki, hogy se nem volt zsidó, se nem volt barát, viszont igen csinos lehetett, és tisztelettel szerette a dédpapát vasárnaponként, aki ezt a családi ékszerek darabjaival hálálta meg …

A grófi szabóság biztonságot jelentett a gyer­mekek számára is. A két lány a Szentkirályi utcai népiskola után elvégezte a Papnevelde ut­cai polgári leányiskolát. A nagyobbik kereske­delmi szaktanfolyamot is végzett, tanult keres­kedelmi levelezést németül és magyarul, könyv­vitelt, kereskedelmi számtant — hogy aztán, a gróf protekciójának hála, felírónő lehessen a Britannia (ma még Béke) Szálló söntésében, ahol is közmegelégedésre végezte munkáját év­tizedeken át.

A kisebbik lány sorsa másként alakult. Eh­hez tudni kell, hogy a család tagjai hetente kétszer fürdőbe jártak, eleinte az azonos ne­műek együtt, de aztán már egyedül is elenged­ték a lányokat, ki gondolta volna, hogy a Ki­rály fürdőben egy húszéves, mérhetetlenül sze­mérmes, tisztességes, katolikus kisasszonynak bármi baja essék, ráadásul, hogy ez a baj egy férjes emberrel legyen kapcsolatos, ráadásul, hogy ennek a bajnak a lehető legkonkrétabb konzekvenciája szülessék (ugyanis anyám), és még ráadásul a férjes úr felesége, szintén erő­sen katolikus lévén, az istennek sem akar majd elválni… Elég legyen annyi, hogy szegény nagyanyám, akinek még hetvenéves korában is pulykavörös lett az arca, ha a Király fürdő ne­ve szóba került, kénytelen volt egészen Algé­riáig menekülni a skandalumok elől. Nagypa­pa — becsületére váljék — vele ment.

A legbiztosabb helyzete természetesen a leg­kisebbik fiúnak volt, aki nem is akármilyen is­kolába járt, hanem a Trefort utcai mintagim­náziumba, és akinek már ötödikes korában meg­üzente a gróf: az érettségi másnapján reggel nyolc órakor jelentkezzen a Nemzeti Bank el­nökénél (legalábbis így tartja a hagyomány).

A fiú azonban, a nem könnyen letett érett­ségi után olyan kegyetlenül berúgott, hogy csak fél tizenegyre ért a Bankba, ahonnan úgy rúg­ták ki, hogy szegény talán azóta se mert ezen intézménynek a közelébe menni.

Hiába, ő már nem a gróf szabója volt. Dédpapával ilyesmi nem fordulhatott vol­na elő. A dédpapa életében minden úgy, és ak­kor történt, ahogy és amikor annak történnie kellett.

Szorgalmának, megbízhatóságának hála, déd­papa, miután rohammunkával rendbe hozta a messzire távozó gróf ruhatárát, sóhajtott egy nagyot, és beilleszkedett az új rendszerbe is — noha túlzás lenne azt állítani, hogy kirobbanó lelkesedéssel üdvözölte azt.

A dédpapa és társai — legalábbis mai szem­mel nézve — valami roppant szigorú, de mégis emberséges — ne tessék megijedni! — rendben éltek, amelyben mindenki azt tette, amit tennie kellett. Azt tette, de azt tette.

Lehet, hogy rossz világ volt, de legalább át­tekinthető …

BÄCHER IVÁN