Magyarország, 1989. július 28.
BÄCHER IVÁN
Nem tudom, miért, de Rosner Mukit mostanában gyakorta emlegetik a családban.
Rosner Muki atyai nagyapám baráti körébe tartozott. Évtizedeken át együtt látogatták a Duna Evezősegylet klubházát, majd mikor a klubot árjásítatták, Rosner Muki is eljárt a néhai egylet tagjaival (akiknek többsége pár hónap múlva szintén néhai lett) a budai hegyekbe kirándulni.
Rosner Muki, aki szerette az életet, szerette családját és szerette a pénzt, roppant rendszeres életet élt. Minden hétköznapon 8 órakor kelt, tisztálkodás után elfogyasztotta a felesége által készített szerény, de mégis tápláló reggelit, majd 9 órakor vette a kalapját és elindult Teleki Pál (azelőtt Bálvány, ma Október 6.) utcán kétszobás udvari lakásából, hogy megszerezze a család mindennapi kenyerét.
Rosner Muki textiles volt, pontosabban, textilkereskedő, még pontosabban: viszonteladó.
Napi munkája abból állt, hogy betért a Sas (ma már-még Guszev) utca egyik textilkereskedésébe (például a Sas utca 3. alatti Continentál lerakatába vagy a Sas utca 9. szám alatti boltba, vagy a Sas utca 20—22. szám alatt működő Fürst Jakab és Fiához), vett pár vég anyagot, azt szépen a karjába vette, átsétált az áruval a szomszédos Wekerle Sándor (ma még Alpári Gyula) utca valamelyik textilkereskedéséhez (például Érti János doktorhoz a 8-ba vagy a 17. szám alatt működő Kammer testvérekhez) és eladta a Sas utcában vásárolt anyagot.
Miután aznapi munkájával végzett (ha nehéz idők jártak, esetleg a Wekerle utcában is vásárolt árut, amit aztán a Sas utcában adott el), beült a Wekerle Sándor utca 19-ben levő Parlament kávéházba és elolvasta nem csak a pesti, hanem a bécsi, berlini és, ameddig lehetett, a párizsi és londoni lapokat is. Közben Rosner Muki szenvedélyes politikai eszmecserékbe és vitákba bonyolódott a kávéház vendégeivel, akik — a környék textiles negyed lévén — zömmel kollégák voltak, és akik anyagi, társadalmi és felekezeti hovatartozás nélkül valamennyien elismerték Rosner Muki kompetenciáját a nemzetközi élet, a politika minden lényeges kérdésében. Rosner Mukit ugyanis mindennél jobban érdekelte a politika, mindenről tudott, ami a világban történt, már negyvenegy végén pontosan megjövendölte a háború kimenetelét, már negyvenháromban tudott Auschwitzról, világosan látta Sztálingrád jelentőségét, tudott a kiugrási puhatolódzásokról, az invázióról; Rosner Muki mindenről tudott, ami a politikával kapcsolatos volt.
Csak egy dolog nem fordult meg Rosner Muki fejében soha: hogy ez a politika őt magát is érintheti egyszer.
Amikor árjásitották a gazdaságot, így a textilkereskedelmet is, ő rendíthetetlen nyugalommal továbbra is mindennap megvette az anyagot a Sas utcában a strómantól (attól a keresztény úrtól, aki a kevésbé keresztény cégek további működéséhez a nevét adta), hogy aztán eladja a Wekerle utcában.
Megszokott tevékenységét akkor is folytatta, amikor idegen szellemi irányítással a magyar csendőrség megkezdte a magyar vidék végérvényes árjásítását, sőt, bámulatos gyorsasággal és hatékonysággal, azt be is fejezte.
Rosner Muki még akkor is mindennap megvette az anyagot a Sas utcában és eladta a Wekerle Sándor utcában, amikor neki már nemcsak kereskednie, de mászkálnia sem lett volna szabad.
Ha egy jóindulatú ismerőse, barátja, üzletfele a Parlament kávéházban félrevonta Rosner Mukit és arra intette, hogy okosabb lenne kicsit szüneteltetnie az üzleti ténykedést, kicsit meghúzódni inkább, tekintettel a fennálló politikai viszonyokra, Rosner Muki csak gúnyosan legyintett és miközben gallérja mögül fölvillantotta a sárga csillagot. így szólt: „a politikai viszonyok változnak, de az éghajlat egyhamar nem változik. Ennélfogva télen itt a politikától függetlenül hideg lesz, nadrág nélkül zsidónak, gójnak egyaránt befagy a feneke. Textilesek nélkül pedig nem lehet nadrágot készíteni, textilkereskedés nélkül nem jutna el az anyag a szabóhoz, Rosner Muki nélkül pedig nincsen Pesten textilkereskedés. Különben is: tanuljátok meg, marhák, valahogy mindig lesz. Látjátok, most is háború van, nagy háború, annak is a vége — a háborúnak mindig a vége a legrosszabb —, mi mégis élünk, dumálunk, kávézunk, adjuk-vesszük az anyagot, hazamegyünk, na jó, most a Pozsonyi útra, de hát mindég) az, ott van az asszony, eszünk is valamit, nem töltött libanyakat, de például a múlt héten sóletet vacsoráltunk, tréfli sóletet, de sóletet. Látjátok, élünk, ez a vircsaft már nem tart sokáig, nem kell megijedni, valahogy mindig lesz. mert mindig volt valahogy.” Azzal Rosner Muki elköszönt és indult tovább a Sas utca felé.
Rosner Mukinak teljesen igaza volt: valahogy mindig lett.
Sajnos, ő ezt már nem érhette meg, mert negyvennégy decemberében, miközben a Sas utcából tartott a Wekerle Sándor utca felé, az Arany János utcában igazoltatták, és rá fél órával belelőtték a Dunába.
Nem is tudom, miért kerül mostanában szóba lépten-nyomon Rosner Muki neve, de hát szóba kerül.
BÄCHER IVÁN