A has katedrálisa

Csütörtökön hét óra három perckor Józsa néni belépett a Tolbuhin körúti Nagycsarnok főbejáratán. A hatalmas térbe érve nem torpant meg, nem kezdett el bámészkodni, álmélkodni, izgatottan jobbra-balra szaladgálni — nem, Józsa néni kezében öreg, fekete táskájával szépen, nyugodtan, de célirányosan haladt végig a Csarnok széles főutcáján.

Közben nem pillantott föl és egyetlen egyszer sem csodálta meg a Petz Samu által tervezett Eiffelt idéző monumentális vasszerkezetet vagy a széles karzatokat, ahová mind a hat mellékhajónál hajdan elegáns lépcsők, a Csarnok két végénél pedig tágas liftek vittek föl.

Nem gondolt Józsa néni arra sem, hogy lába alatt hatalmas, 17 ezer négyzetméteres pincerendszer húzódik, amelybe valaha alagúton jutott el közvetlenül a Duna-parton kikötő gályákról, uszályokról az áru, hogy aztán a pincékben levő raktárakból, hűtőtereikből fölkerüljön az árusokhoz, illetve szekereken áthordassék a többi vásárcsarnokba.

Józsa néni nem gondolt arra, hogy micsoda ünnepi napja volt 1896. február 16-a a pesti vásárlóközönségnek, amikor I. Ferenc József jelenlétében egyszerre öt vásárcsarnokot adtak át, igazságosan minden akkori külvárosban egyet-egyet!

Azt sem gondolta végig Józsa néni, miközben rendületlenül haladt célja felé, hogy ez az öt csarnok — később egy hatodik is csatlakozott hozzájuk a Batthyány téren —, nem egyszerűen öt vagy hat csarnok volt, hanem egy jól szervezett csarnokrendszer, a kereskedőket ellátó központi vásárcsarnokkal és a fogyasztóknak árusító fiókcsarnokokkal, hogy ezzel fölszámoltassék a félmilliós Pest-Buda negyven-egynéhány balkáni hangulatot árasztó szabadkézi piaca.

No persze Józsa néni ismerte jól mind a hat csarnokot, de hát sok-sok éve csupán már ide a központba jár, hiszen csak ez az igazi. A Vízivárosban levő Batthyány tériről már korábban sem volt nagy véleménye, ma pedig már szupermarketként szolgál. A Lipótvárosban álló Hold (ma Rosenberg házaspár) utcait sem becsülte, hivatalnoknegyedben nem lehet jó egy piac; a terézvárosi Hunyadi téri talán az egyetlen, ami még úgy, ahogy csarnoknak nevezhető, de hát az meg nem esett Józsa néni útjába. Az Erzsébetvárosban levő Klauzál téri csarnokban megfordult a régi időkben, de amióta az Erzsébetváros közönsége bátorkodott teljesen megöregedni és szánalmasan elszegényedni, azóta már a Klauzál tér sem volt az igazi, arról nem is szólva, hogy azt is áruházzá alakították át. Szóba jöhetne még a Józsefvárosban a Rákóczi téri csarnok, ha nem égett volna porig.

Józsa néni tehát a Ferencvárosban levő nagy, Központi Vásárcsarnok fő utcáján ballag a vásárlók, targoncások, árusok és bámészkodók tarka forgatagában, s közben pillantásra sem méltatja a jobboldali hentesek pultján heverő sötétbarna vesepecsenyéket (éppen öt kilót vehetne egy havi nyugdíjából) és nem érdekli a lángoló vörös hátszíndarabok halma sem, se a comb, se a tarja, se a karaj.

Józsa néni évek óta nem járt a jobboldali, zömmel bolgárkertészek standjaiból álló csodálatos zöldségsoron sem, ahol áprilisban is kapni szőlőt és nem gondol a Csarnok sarkában levő baromfis kirakatában sorakozó libamájakra sem, amelyből egy kisebb darab éppen az ő lakbérét vinné el.

Rendületlenül célja felé haladva nem meditál azon, hogy a Csarnok egy zárt, öntörvényű világ, hogy az itt dolgozóknak ez az életük, hogy sokan hétközben az éjszakát is az üzletükben töltik és hogy bizony néha élénk társadalmi élet zajlik a kívülről látszólag csöndesen alvó hatalmas épületben — különösen egy-egy jelesebb névnapon.

Nem tud arról, hogy az itt dolgozó-élő emberek szinte már egy nagy családot alkotnak, mindenki ismer mindenkit, mindenkinek megvan a maga szépülő múltja, fájó emléke: a látszólag üres Csarnok tele van szeretettel, gyűlölettel, hűséggel és csalárdsággal.

Józsa néni nem csudálja a Csarnokot — úgy van vele, mint szántó-vető paraszt a tájjal.

Viszont hét óra tizenegy perckor a Csarnok végén Józsa néni megáll egy ócska kis hentesbódé előtt, ahol a pulton csupán néhány gyanús színezetű húscafat hever, és ahol emiatt nem áll sorba senki sem. Mikor a hentes megpillantja őt, fülig szalad a szája, már hajol is le a pult alá …

Két perc múlva Józsa néni rezzenéstelen arccal megy a Csarnokból kifelé. Szatyrában ott lapul három kiló marhalép a Laci macskának negyvenöt forintért és két szép pörköltnek való, szinte még meleg szív, nyolcvanért. A libaaprólékkal együtt kihozza kettejüknek egy hónapra százötven forintból.

Szóval azért Józsa néni is tud valamit.

BÄCHER IVÁN