Tizenhét hordó bor

Kossuth Lajos, aki akkoriban számos egyéb megbízatása mellett a Zemplén vármegyei árvaszék tagja is volt, 1831. szeptember 20-án eladott tizenhét hordó jóféle hegyaljai bort Róth Izsák terebesi zsidó kereskedőnek. Ez még nem lett volna baj. Meglehet, hogy az üzletkötés pillanataiban a fiatal ügyvédnek kissé még zúgott a feje, mely körülmény viszont összefüggésbe hozható az előző éjszakai kártyacsata hevében elfogyasztott jelentékeny alkoholmennyiséggel.

De ez sem lett volna baj.

Az is valószínű, hogy a föltűnően kapkodva és kedvezőtlen feltételek mellett megkötött üzlet hátterében éppen a fenti, és akkoriban Kossuth által meglehetős rendszerességgel űzött tevékenységgel kapcsolatos adósságok húzódtak meg.

Még ez sem lett volna baj. Ne feledjük, hogy ez a Kossuth még csak egy volt a megyei politikusok közül, aki a többivel együtt olvasgatott a kaszinóban, vitatkozott, politizált, kártyázott, bálozott, iszogatott, talán vadászott is néha, és akinek fiatal, szabályos arcán a pletykák szerint meg-megakadt a szépséges Andrássy grófnő tekintete is. (Ez sem lett volna baj, annál is inkább, mert a történettudomány mai állása szerint ennél több nem történt…)

Ebből lett a baj

Még az is megbocsátható lett volna, ha Kossuth a vármegye borának árából próbálta volna magát ideiglenesen kisegíteni — bevett szokás volt ez akkoriban.

Azonban a bor nem Kossuthé volt, és nem is a vármegyéé — az a koleralázadás idején árván maradt család bora volt.

És ebből már baj lett.

És ezt a bajt csak tetézte az a tény, hogy a vételárat Kossuth csak jó egy hónapos késéssel adta át az árvák gondjait viselő megyei bizottságnak, s közben ráadásul egy időre el is tűnt a környékről …

Végül is a leendő államférfi, miután komoly kölcsönök segítségével a dolog anyagi oldalát rendezte, jórészt elvbarátainak köszönhetően egy kis írásbeli dorgálással „megúszta” az ügyet, amelynek sokkal komolyabb konzekvenciái is lehettek volna. (Ezt bizonyítja meggyőzően Lackó Mihály tanulmánya: Kossuth zempléni válsága. Medvetánc. 1986. 2—3.)

Bár szinte menekülnie kellett a megyéből, és még Pozsonyban is érték kellemetlenségek a szerencsétlen Reviczky család szerencsétlen bora miatt, de a tizenhét hordónak komoly politikai hatása a későbbiekben nem lett.

Annál nagyobb volt a botlás pedagógiai hatása. Kossuth soha többé nem felejtette el a zempléni leckét — úgy látszik, tényleg borban az igazság —, szinte beléivódott a nagy tanulság: aki politizálni akar, annak makulátlan embernek kell lennie.

Sok minden történik még vele a következő majd hetven év során: lesz szorgos tudósító, megtörhetetlen, büszke rab, tudományos értékű politikai program rendszerbe foglalója, lelkeket lángra gyújtó szónok, leleményes pénzügyi szakember, napi húsz órát robotoló kormányhivatalnok, bukott ügy kapkodó vezére, önmagát és társait marcangoló szánalmas emigráns, és nyolcvanéves fejjel egy több ezer kilométer távolságban élő, soha nem látott kamaszlány iránt tiszta szerelemre gyúló aggastyán — de kártyalap vagy borospohár e majd hetven év alatt soha többé, egyetlenegyszer sem ér kezéhez, és soha nem párbajozik, nem vadászik, csak munkájából él majd, családját példamutató módon tartja mindig el, s legaprólékosabb történeti kutatás sem tud egyetlen nőügyéről, és ellenfelei, ellenségei sem találtak vele kapcsolatban más „ügyet” — az egy zemplénit kivéve, ezt aztán még évtizedek múltán is megpróbálja „kipiszkálni” hol az udvar, hol Széchenyi — végül is sikertelenül.

A Batthyány-kormány pénzügyminisztere 1848. május 24-én államkölcsönt hirdetett meg, hogy az új bankjegyek kinyomtatásához szükséges nemesfém fedezetet megteremtse. Az ügylet kudarcot vallott. Az öt százalékot kamatozó kötvényeknek, amelyeket csak aranyért és ezüstért lehetett megvásárolni, valahogy nem volt keletje: a remélt összeg töredéke folyt csak az államkasszába be. A pénzügyminisztert azonban ez a tény — egyébként sem volt már könnyen zavarba ejthető típus — nem zavarta, és a nyár végén megjelentek az új bankók. Előfordult ilyesmi a történelemben azelőtt is, és azóta is, különösen válságos időszakokban, azonban az ilyen pénzeknek, assignátáknak megvan az a rossz szokásuk, hogy értékük rohamosan csökken, sőt néha azt teljesen el is vesztik a nagy zűrzavarban.

Adózzunk!

Ezzel a furcsa bankóval azonban nem ez történt: még hosszú hónapokig lehetett árut vásárolni érte, sőt meglehetősen jól működött vele egy gazdaság, egy államszervezet, és segítségével az új államrend fölruházott és fölfegyverzett egy nagy hadsereget, amely egész Európát elkápráztatta győzelmeivel.

Pedig ennek a pénznek nem volt sem árufedezete, sem aranyfedezete. Mégsem inflálódott. Mert ennek a pénznek emberfedezete volt. Ezt a pénzt azóta is úgy nevezi mindenki: Kossuth-bankó.

A reformkor a pedagógia kora is volt. Egy egész társadalmi osztályt, a nemességet kellett vezetőinek európaivá nevelnie, s meggyőznie arról, hogy önként adja föl kiváltságait, önként mondjon le adómentességéről, önként ossza meg hatalmát más társadalmi csoportokkal, önként mérjen a jobbágyfelszabadítással hatalmas gazdasági csapást saját magára, önként áldozza fel saját rövid távú érdekeit a nemzet bizonyos, és saját maga bizonytalan hosszú távú érdekeiért.

Ez a meggyőzés, ez a nevelés évtizedekig tartott, és mint minden nevelés ez is elképzelhetetlen lett volna személyes példamutatás nélkül.

Adózzunk! — mondta a nincstelen Kossuth, és győzködte, gyúrta a nemességet politikai, jogi, történeti, gazdasági, erkölcsi érvek sorával, és — társaival együtt mellesleg önként adózott.

A jogegyenlőséget hirdető politikus nemcsak érvelt, cikkezett és szónokolt, hanem fontosnak tartotta azt is, hogy napi ebédjét a Pesti Hírlap nyomdászaival egy asztalnál költse el.

Említésre méltó ebből a szempontból a Védegylet sorsa is. (Mellesleg gondoljuk el, mi lenne, ha ma egy politikai párt arra buzdítaná a polgárokat, hogy ne vásároljanak Ausztriából, a kormányzatot pedig mind nagyobb vámok kiszabására serkentené … Persze a Védegyletnek is politikai, pedagógiai jelentősége volt, állítólag jelvényeit Bécsben gyártották, mert a korabeli magyar ipar nem volt képes megfelelő minőségű és mennyiségű jelvény előállítására …)

A Védegyletre a végzetes csapást nem az aulikus körök, vagy a kamarilla ármánykodása mérte, hanem az Iparegyesület titkára, aki zsebre vágva a reformmozgalom pénzét elhajózott.

Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy egy, egyetlen egy vezető hitványsága, egy botlás, egy „ügy” mekkora válságot tudott előidézni a múlt századi reformkorban: Szabó Pál egymaga szétzüllesztette az Iparegyesületet, a Kereskedelmi Társaságot és a Védegyletet.

Abban, hogy a reformmozgalom ezt a csapást, akár a sűrűn sorjázó többit, végül is kiheverte, az irigylésméltóan koncepciózus program, sőt egy mesterien fölépített és főbb pontjaiban minden reformer által magáévá tett programrendszer mellett, alighanem szerepet játszott az a tény, hogy a vezetők között elvétve akadtak Szabó Pálok.

Időben megtanulták

E politikusok, bár emberi tulajdonságaikban igencsak különböztek egymástól, és politikai felfogásuk tekintetében is gyakran megosztottak voltak, azonkívül, hogy valamennyien az ország és a nemzet megmaradásáért, fölemelkedéséért küzdöttek, még egy dologban hasonlítottak egymáshoz: általában azt mondták, amit gondoltak, és igyekeztek azt tenni, amit mondtak.

Nem érdektelen megemlíteni azt sem, hogy ellentéteik — talán Széchenyi Kossuthtal való hisztérikus kapcsolatát kivéve — mindig politikai természetűek voltak, meggyőződésből fakadtak, és soha nem vegyültek össze személyes ellenszenvvel, vagy pozícióféltéssel.

Forradalmat sokféleképpen lehet győzelemre vinni — ebbe most ne merüljünk bele. De reformkort csak becsületesen lehet csinálni, a reformkorhoz tisztességes, becsületes, szavahihető és példamutató vezetők, politikusok szükségeltetnek.

Kossuth, Széchenyi, Deák, Batthyány és a többiek ilyen emberek voltak. Olyan emberek, akik előbb vagy utóbb, de mind, jól és még időben megtanulták: tisztességes politikus soha nem árulja a más borát!

BÄCHER IVÁN