Egy csúszómászó gondolatai

A minap kézbe vettem egyik régi-új pártunk régi-új lapjának sokadik-első számát, és érdeklődéssel olvasni kezdtem a beköszöntő vezércikket. A második bekezdésben a következőket kellett tudomásul vennem: „Lassan virrad. A félelem oszladozik, s az emberek kiegyenesednek. Már nem gerincetört, félállattá süllyedt csúszómászók…”

Egyszóval eddig azok voltak, azok voltunk.

Magamról különösebb kedvem és bátorságom sincsen állást foglalni, ha csak engem minősítenek, hát istenem, én végzem a dolgom, békésen csúszok-mászok tovább. Egyébként is nagyon kevés dologban van most bátorságom határozott álláspontot hangoztatni, őszintén csodálom és irigylem azokat a mostanság gyakran megnyilatkozó urakat, akiknek soha semmi kétségük sincsen a szóban forgó tárgy megítélését illetően, akiknek szája szögletében mindig magabiztos mosoly bujkál, akik engesztelhetetlen tévedhetetlenséggel látnak múltat és jövőt. Bennem — szégyen, de így van — kavarognak a kérdések, töprengő, vívódó, és majdhogynem kétségbeesett vagyok mostanában, félek, szorongok, rettegek, és már szinte semmiben sem vagyok bizonyos.

De egy dologban azért mégis. Legalább egy dologban megingathatatlanul bizonyos vagyok, abbán ugyanis, hogy azon több száz, talán több ezer legkülönbözőbb korú, nemű, származású és pártállású ember között, akit személyesen ismerek és aki társaságával vagy csupán létezésével csúszómászó életemnek értelmet ad, egyetlen egy gerincetört félállat sincsen.

Na jó, van kettő.

De nem. Az a kettő sem az.

A minap, bokros teendőimet intézendő, betértem a Nagyvárad téri borozóba, ahol összefutottam a fradi B-közép egy kisebb kontingensével. Úgy vélem, hogy ezek az eltorzult képpel, csordában üvöltő, egyenruhás fiatalok jelentik ma Magyarország emberi mélypontját. Mellesleg minden politikai, társadalmi és gazdasági vezető számára kötelezően előírnám heti fél óra eltöltését társaságukban.

De még ők sem félállatok. Nagyon nagy baj lesz belőlük, de emberek ők, szerencsétlen emberek, és szerencsétlenek vagyunk és még szerencsétlenebbek leszünk mindnyájan, attól hogy ők ilyenek.

Tudom, hogy az az idős úr, akinek tollából kiszaladt a fenti sommás passzus, csak zászló.

Ha nekem zászlóm lenne, okosabb zászlóm lenne.

De hát nekem zászlóm nincsen.

Van viszont apám és anyám és, családom, és vannak tanítványaim, tanáraim, osztálytársaim, csoporttársaim, barátaim, ismerőseim, szomszédaim, haverjaim, cimboráim, kollégáim, akik az elmúlt években, évtizedekben könnyebben-nehezebben, szomorúbban vagy boldogabban, sikeresen, de gyakrabban kudarcok által kínzottan, néha korrupt, tehetségtelen, jellemtelen, sőt köztörvényes bűnözőnek minősülő, általuk soha meg nem választott vezetők hatalmát nyögve, önnön korlátaikon túl naponta megszenvedve a „nincs és nem működik” merev rendszerét, de mégis csak emberi életet éltek és élnek, és akiket sértegetni félszáz ártatlanul eltöltött börtönév sem jogosíthat fel senkit.

Bächer Iván