Magyarország, 1989. május 19.
BÄCHER IVÁN
Már ahogy az autó befordul a sarkon, érződik, hogy egy új-járó vezeti. No persze már a kocsi márkája is árulkodó: ilyen BMW-je itthon egyelőre zömmel az új-járásúaknak van. Alighanem ez is évente cseréli, hol kinn, hol itthon vesz egyet-egyet, persze hétköznap nem mindig ezt használja, van néhány lestrapált Zsigája is, de azokat inkább a rabszolgáknak adja oda bérbe vagy a robothoz.
Az új-járású, ha csak lehetséges, tilosban parkol, járdán, második sorban vagy — mint most ez is — a sarkon, úgy, hogy a kocsi orra másfél méterrel kilóg, pedig itt kanyarodik a troli, de hát legföljebb a troli majd vár egy kicsit.
Föltekeri az ablakot, kinyitja az ajtót, kilép, unottan becsapja az ajtót maga mögött, fölveszi az addig a kigombolt ingén lógó napszemüvegét és elindul.
Igen, ez az a járás. Az új-járás, így nem járt még se paraszt, se melós, se úr, se dzsentri, se sváb, se zsidó, senki. Ez a járás egy történelmi nóvum.
Ehhez a járáshoz mindenekelőtt szükségeltetik egy olyan könnyű, kicsit félretaposott, szellős olasz vászoncipő, mint amilyet most ez is visel, zokni nélkül, meztélábon.
A járás kimért, enyhén unott, a lábfejek kissé szétállnak, de jó telitalppal érkeznek az aszfaltra, szépen egymás után, érezhetően nincsen szó semmi sietségről, ennek a járásnak a tulajdonosa nem siethet már soha sehova, annyira nem lehet sürgős semmi, hogy ezek a léptek fölgyorsuljanak, előbb-utóbb elérhető minden, ami elérendő, ami pedig nem érendő el, az meg már megvan …
Persze azért ez a járás nem mondható lassúnak sem, a látszólagos hányavetiség mögül magabiztos határozottság sugárzik, érezhetően nem öncélú sétáról van itt szó, hanem menésről, valahová valamilyen konkrét cél elérése érdekében folytatott menésről, amelyből világosan látható az is, hogy tulajdonosában egy szemernyi kétség sincsen az éppen szóban forgó vállalkozás kimenetelével kapcsolatban.
Ez a határozottság viszont nem jelent egyben férfiasságot is, sőt, a léptek kissé macskaszerű puhasága, különösen ha még a far és a csípő sajátos ringását is hozzávesszük, kimondottan nőies benyomást kelt, pedig hát férfi lépdel itt a söröző felé, csakhogy ez a férfi a férfiasságát ott hordja a kezében, a hatalmas rókafarkas kulcstartó mellett, a vaskos brifkóban. Az így járók mindig tartanak maguknál hatvan-nyolcvan forint aprót; apró mindig kell, hogy legyen kéznél, például, ha nyafog az asszonyállat valami gyermeteg kis félrelépés miatt, vagy mert az ebéd abroszostul, salátástul, eszcajgostul lesöpörtetett az asztalról, mert a hús rágósnak találtatott, vagy mert csak egyszerűen elszaladt egy nagyobbacska pofon, szóval ha a nőstény duzzogni kezd, akkor az új-járású csak elugrik, és gyorsan vesz egy kispolszkit például, és máris minden ki van vasalva.
Az új-járó most átlépdel az úttesten. Nincsen lassítás, nincsen szaporázás. A járás nem függ a körülményektől. A körülmények mélységes megvetés tárgyai. Ezek a kissé elálló lábfejek úgy mozognak, mintha minden lépéssel egy kavicsot rúgna odébb a rajtuk járó, aki érezhetően belerúgna mindenbe, ami lenn van.
A léptek egy sörözőbe visznek. Nincsen szó ivásról, csak el kell intézni valamit, valami pár forintos ügyet, néhány márka adásvételét, vagy csupán kölcsön kell kérni egy videokazettát, ebben a sörözőben remek pornók, akciófilmek mennek délelőttönként.
Az új-járásúak nincsenek sokan. De hát kell-e sokan lenniök?
Az új-járású havonta egyszer beviszi a „szekeret” a szervizbe, ahol minden útjába akadó kékruhásnak a markába nyom egy forintot. A szánalmas többség utána már hiába nyomul a csicsedlivel.
Budapest egyetlen kerületében egyszerre épít társasházat, panziót, és kuplerájt — csoda-e, hogy a tanács dolgozói alig érnek rá a többi kis százezer gyermeteg ügyeivel foglalkozni?
Vesz pár forintért legót a gyereknek, és a játékboltok lassan csak legót árulnak majd, hiszen arra van fizetőképes kereslet.
Az új-járású vesz pár kastélyt és porig rombolják a turistaházakat. Kimegy a Kossuth-díjas szobrászhoz, és azt mondja: Mester, itt van száz forint, csináljon ezért a kertembe egy szép szeretkező emberpárt — és a befolyásos mester lelkes szószólója lesz a magánmecenatúrának. A szobor alatt hangversenyt rendez világhírű emigráns szólisták fölléptetésével — és megvonják a zenekultúra állami támogatását…
Az idő az új-járásúaknak dolgozik. Ők nem ismerik a hiány fogalmát, ők soha nem állnak sorba nyúlmájért a csarnokban, az ő adójuk nem emelkedett egy fillérrel sem, és az ő tevékenységüket éppen most ismerte el becsületes, tisztességes munkának a Központi Bizottság.
A sörözőben véget ér a tárgyalás. A járás most még nyugodtabb, még magabiztosabb. Az új-járó most sem néz körül az úttesten. Ha jön autó, majd megáll. Nem történhet vele már soha semmi baj. Igaz, egyszer pár napra mögé szegődött egy R-es fehér Zsiguli, de fölvette a telefont, és a Zsiguli eltűnt.
Az új-járó nép nem fél soha semmitől. De amíg mezítlábasan, lassan, nyugodtan, látszólagos hányavetiséggél lépdel a kocsi felé, elhatározza, hogy csak vesz magának egy davajgitárt. Ki tudja, mire lehet jó. A múltkor kínáltak egyet hetvenért.
Bächer Iván