Vagy mi van

Éppen egy hét telt el 2022. január 4-e óta. Nem is úgy tekintek most már magamra, mint akit szíven ütött a halálhíre, és még mindig e lesújtó hír hatása alatt küszködik beszámolni a fájdalmáról. A bánat és a szorongás vérerei szétszivárogtak, hogy kezdetét vegye ez emlékek rendezése, a katalogizálás és a csoportosítás, hogy aztán az emlékezés kaleidoszkópjában mindig másik élmény ugorjon a szemem, a szemünk elé. Eltelt egy hét, és most már úgy gondolhatunk rá, mint aki velünk élt, és akinek bámulatos életműve kerekedett. De ezt az életművet nem merevítette ki az elmúlás. Gyásszal terhelten is, de folytatódik.

Elitista volt, és a szerencse avatott fölismerője. Az elitizmus az éntudat egyik legrezignáltabb fegyvere a rémesen unalmas és kiszámítható élettel szemben. A szerencséhez pedig szem kell és érzék. Az sincs ingyen, ami a fejünkre hull az ég ablakából. Elitizmusának stációi voltak. Az egyetemtől megtanulhatta, hogy a felesleges is szükséges a túlélőfölszerelésbe. A színházi dramaturgiától megtanulhatta, hogy a kevés nagyon sok tud lenni, és a nagyon sok gyakran egyetlen könnycseppel sem ér föl. Láthatta, hogy a művészet miképpen idomítható, másrészt néha nem árt kiengedni a vadállatot, hadd harapja, törje-zúzza csak a tiltótáblákat. Dmitrij Karamazov, parancsolj a színre fáradni. Érdekes, semmiképpen sem szokványos ízlést nevelt a kertjében. Ez az ízlés mint vérbeli elitistának határozottan jól állt, ingerlő volt, és respektre is igényt tartott, amit rendre megkapott. Maradéktalanul megérdemelte, és ha éppen nehezen lehetett igazat adni neki, akkor is méltánylandó volt az esztétikai álláspontja. Fölismerte a művészet legkézenfekvőbb csodáját, azt a reális trükköt, amikor a stílus életbe vágó tartalommá tud válni. A kezdeti színházi parádék után elsajátította az alulértékelt, piacorientált kiadói professzionalizmust. Fényes haszonnal járó krimiket és lektűröket adott ki az IPM Magazin farvizén vitorlákat bontó könyvkiadóval – Robin Cookból lakást és autót igényelhetett. A film címe: Hogyan maradj elitista. Mert az sem könnyű. A további szerencséjét egy képlékeny politikai, gazdasági csillagállásnak, illetve Nádas Péternek köszönhette, aki beajánlotta a romokban heverő Magvető vezetői székébe – Kolosi Tamás szíves közlése. A kilencvenes évek közepén vagyunk. E lehetőség után nyilván sokan vágyakozhattak akkoriban, és föltehetőleg úgy is buktak volna el, mint Capa milicistája.

Az elitizmus egyik ismérve a kevés közül – melyhez az ő esetében a külsőségeknek az égadta világon semmi közük nem volt – a kétségbeesés jogának a makacs fönntartása. Működtetek egy magyar kiadót, van ötveniksz szerzőm, öt közülük világ-, de legalábbis Európa-hírű, csaknem mindahány különleges bánásmódot és orvosi praxist igényel, miközben sem magam, sem ők, sem a világ nem menthető. A könyvkiadás meghal. Az olvasók elfogynak. Elefántcsonttoronyba menekített ethoszunk, ahogyan minden, mindig és minden pillanatban készen ál a pusztulásra. Hozzávetőleg így jellemezhető az általános és gyakran tapasztalható közérzet. Másnap azonban derült időre ébredhet a tag.

Te, ez valami csodálatos.

Te, ez valami olyan gyönyörű.

A picsába.

Azt a bemérhetetlen, szenvedéssel ízesített szellemi és lelki belvilágot, amelynek birtokosa volt, diszkréten megtartotta magának. Ritkán engedhette meg a luxust, hogy magánzó legyen. Lehessen. Nem úgy volt szükség rá. Nem úgy és azt várta tőle, mi is?, a, mondjuk, a világ. Elitista volt és fésületlen, a fésületlensége elé, lett-volt bármennyire is a mélabú elgyötört szorongatottja, az őszinte elragadtatás emelkedett. Minden olvasóban várakozik egy regény, amelyet neki kellene megírnia, ez az ő regénye, megkapja tőlünk. Az írók többségének az a tragédiája, hogy nem azt a regényt vajúdják ki magukból, amelyet pedig meg kellene írniuk. Ez is jó, mondta. Sőt, ez jobb. Kiadjuk, ajvé. Minden regény mögött van egy elveszett regény, és minden író mögé kell egy biztonsági ember, felügyelő és nörsz. Ő biztosan az volt, Géza. Fölhívott. Elmondta. Megdicsérte. Adott enni, inni. Általában nem sokat. Amennyivel túléled. Amennyivel szerelmes lehetsz. Alá lehet a hamvadó tűznek. A többi legyen a te dolgod, csináld meg, legyél szíves.

Az írók, azaz tehát mi, mint egyénre, személyiségre – ki apaként, testvérként, ki jó barátként, ki kedves ismerősként – gondolunk rá, az ő személyének hiánya tátog az arcunkba most, miközben ő nyilvánvalóan csapatban gondolkodott. De ezt a szerzői, akik személyes adományként számítottak rá, egy-két dörzsöltebb kivételt leszámítva (EP), nem föltétlenül érzékelték. Legfőbb kiadói erénye, amely azzal a szándékkal született, hogy a „legjobb állatkertet” hozza össze, nyilvánvalóan a teátrumi tapasztalat számlájára írható. A kiadói munkát impozáns és folyamatos rendezésként élte át, egy könyvkiadó élete, gondozott növényeinek piaci elismertsége voltaképpen egy véget nem érő előadás. A minőség egyensúlyának fönntartásához számtalan tényező szükséges. Néha elefánt is átroboghat a színen, észre sem vesszük. Máskor egy egér cincogásától dől az építmény. Aki a családért felel: a takarásban álldogáló isten. Ez talán túlzásnak tetszik, de ha nem így lenne, nem remegett volna bele drámaian korai halálába az egész magyar kultúra, amelyhez mint jelentékeny fordító is tartozott.

Évekkel ezelőtt a kezembe adott egy regényt, Enrique Vila-Matas könyve volt, a Dublineszk. Érteni vélem, a másik nagy és korán elhunyt Bolaño miért helyezi minden kortárs spanyol író fölé. A regény főszereplője egy hatvanéves könyvkiadó, akinek, hadd ne mondjam közhelyesen, tele lesz a töke az egésszel, és szépen visszavonul. Hatvanéves. Alkoholista. Imádja a feleségét. Függ az irodalomtól, az álmaitól, mindig keresett, föl akart fedezni egy zsenit, egy zseni írót, és Dublinba, Joyce városába akar utazni, hogy gyászbeszédet mondjon a Gutenberg-galaxis halála fölött. Aztán pedig New Yorkba vágyik. Géza ennek a Riba nevű könyvkiadónak a habitusát egészen a magáénak érezte. És tényleg. Mintha róla mintázták volna. Kiváló regény, irodalmasított irodalom. Boldog lehetett, hogy megtalálta ezt a könyvet, majd napra pontosan ahogy átvette, húsz év után átadta az állatkertet, melyet most Dávid Anna vezet.

Elitista volt, azzal a hatalmas, szép kezével tudott, tanúsíthatom, ötcentis grafitceruzát fogva korrektúrát baszkurálni. Akit ő vett gondozásba, érezhette minden írói állapotok egyik legfontosabbikát: a biztonságot.

Írásom címe egy kellemetlen orosz kérdés, mi van, az idős Hacser Józsa hangján, az ő fordítása. Most már csak arra várok, hogy ha színházba megyek, és rá gondolok, újra halljam azt a nevetést, ami mindig váratlanul csilingelt bele az előadásba. És amit valószínűleg ő, Morcsányi Géza hallhatott a legtöbbet.