Önmegvalósítók

Kassák Lajost egész életében foglalkoztatta, amit élete első évtizedeit megörökítő önéletrajzi regényfolyamának, az Egy ember életének elején így fogalmazott meg: „Ki vagy? S hogyan lettél azzá, aki vagy?” Ez az első Kassák-idézet abban a pár hete bemutatott dokumentumfilmben, amelynek címe is Kassáktól való: A magunk módjára üvölteni. A film, amelyet Dér Asia rendezett, a mai önmegvalósítókról is szól. Velük a filmben alaposabban megismerkedhetünk.

Hogyan látta, láttatta magát életének egyes szakaszaiban a nyolcvan évet élt költő, író, képzőművész, lapalapító és lapszerkesztő, aki szinte mágnesként vonzotta az életben helyüket kereső fiatalokat, aki megosztotta a baloldali politizálókat és politikusokat, akinek művészete elismerést és fanyalgást egyaránt kiváltott életében és halála után egyaránt?

Az önkereső-önmegtaláló Kassák

Az önkeresés és az önmegtalálás összefüggő fogalmak. Dosztojevszkij írja: „Az ember egész életében nem él, hanem alkotja önmagát”, vagyis folyamatosan önteremt. Kassák magába és műveibe építette, amit keresett és megtalált: folyamatosan teremtette önmagát. Állandóan változott, miközben ugyanaz is maradt. A továbbiakban Kassák életének azt a két időszakát vizsgálom, amelyeket önmegvalósító folyamatában fontos állomásoknak vélek. Az avantgárd – a régit romboló, a gyökeresen újat létrehozni akaró – Kassák a jelen megszállottja volt. A hatvanas évek öreg Kassákja emlékező, múltjából is építkező alkotóvá lett. Az életkor előrehaladása mellett a politikai változások is befolyásolták művészetének és a világhoz való viszonyának alakulását. Ami állandó maradt: a könyörtelen önelemzés, a nyitottság minden új felé, a természet szeretete, a transzcendencia iránti vonzódás, a hit az életben, a figyelés a fiatalokra, a kiszolgáltatottak iránti részvét. A két könyvben – a Tisztaság könyve és A tölgyfa levelei –, amelyekből a továbbiakban többször idézek, nem csupán a szöveg Kassáké, hanem a képek és a tipográfia is.

1916-ban Kassák első folyóiratában, A Tettben megjelent Politika? Művészet? című írásában kiáltotta világgá: „Én az erkölcsi individuumot keresem, ki a mi anarchikus korunk minden erőit, mint a jövendőnek reprezentatív klasszist tudna világgá sugározni.” Tíz évvel később prófétai hevülete némileg tisztultabb megfogalmazásban manifesztálódott: „a világ minden táján ma egyszerre él a társadalmi formákat átalakító, a technikai találmányokat halmozó, az ember testi és szellemi életét analizáló, a művészetet fundamentálisan újraépítő, szóval egész életlehetőségeinket megváltoztató akarat és tett. Elmondhatjuk: a mi megjelenésünkkel tetté válik az ige. (…) A nagy tradíciókon kérődzők hasonlók a hullarablókhoz. A fiú nemcsak az apja folytatása, hanem a nagy folytonosságnak is egy láncszeme. (…) A művészet mint tárgyszerű alkotás szintén szükségleti cikk az ember életében. Nem tölti meg a gyomrunkat, nem elégíti ki a szexuális ingereket, de mégis szükségünk van rá, mint a fényre, mélységre és magasságra. (…) Egyáltalán nem ígérünk, és nem fenyegetődzünk, csak dolgozunk és hisszük, amit alkottunk, az egy új, jobb világ záloga.” (Éljünk a mi időnkben. Megjelent a kolozsvári Korunkban, 1926 júliusában.)

A 1926-os év fontos stáció Kassák életében. Hazatérve a sokévnyi bécsi emigrációjából a konszolidálódott, konzervatív Magyarországon kellett a helyét megtalálnia. Az első világháborút követő forradalmi hullámnak ekkorra világszerte vége lett. Az itthoni bemutatkozásnak szánt Tisztaság könyvében Kassák összefoglalta az emigrációs évekbeli alkotói – írói, képzőművészeti, szerkesztői – tevékenységét, s mintegy el is búcsúzott avantgárd korszakától. A kötet bevezetőjében így értékelte, többes számban, de nyilván elsősorban magára értve, az 1926-os jelent: „Szívünk körül kövek, állatok és növények virrasztanak. Ellenségeink a mi legjobb barátaink. Semmiből sem lehet kikapcsolódni. Egyszerűen félrevonulni – mert ami kívülünk van az is bennünk van, mint a négyzetben a kör vagy fordítva. Ha valami újat felfedezünk, akkor önmagunkat fedeztük föl. / A művész mindig önmagából merít, a művész feneketlen tenger, mint valami tiszta ablak néz föl a mérhetetlen magasba. A művész egység s a konstrukciók középpontja. / Kritikus időket élünk. Az elme borotvaélével lekaszáltuk magunk körül a romantika kék virágait, ma már nem kétséges, hogy az ember a legtermészetellenesebb állat a földön. Otromba cikk-cakkokat csinál meggondolásból. Enni szeretne, és előre beletörődik, hogy eltolják a vályútól, a legegyszerűbb dolgokat sem tudja hátsó értelem nélkül fölfogni, szexuális potenciák emésztik és irtózik a gyerektől. / Bátran elkiálthatnánk magunkat: összetörünk, valamennyien összetörünk, mielőtt szemeinkből kiönthetnénk az értelmetlenség piszkos vizét. (…) Vannak, akik cérnavékony kötélen balanszíroznak ég és föld között, s akik fejetlenül rohannak ide-oda a megolvadt utcákban; vannak, akik lehervadt kanóccal feküsznek keskeny vaságyaikon és hangtalanok és csontszínűek, mint a halál. / Ó jaj, ó jaj. / Fájdalmak és kétségbeesések lobognak belőlem. / A nagy folyó közepén állok mezítelenül. Ha kinyújtanám a kezeimet, talán elaludnék testvéreim érintésétől. Életemben már sokat panaszkodtam s még többet káromkodtam. De mindez csak a kéményben van följegyezve fekete krétával. Jó lenne fölszedni a sátorfánkat és nyomtalanul kivándorolni erről a vadászterületről.” A kötetbeli számozott versek egyikében, a 41 címűben írja: „valaki fölszedte mögöttem a síneket most / egyedül vagyok az új dolgok kezdeténél / de mégis azt mondom íme a nagy gyűjtőlencse / is én vagyok / én vagyok az elveszett fűzfasíp és a mezítelen / állatszelídítő is én vagyok / csak akarnom kellene és árnyékommal letakarhatnám a világot”.

És most ugrok harmincnyolc évet. Hova jutott az önteremtésben az idős Kassák? Mennyit őrzött meg korábbi önmagából és mennyit változtatott régebbi önmagán?

A tölgyfa levelei Kassák utolsó olyan kötete, amelyet maga illusztrált – öt egész oldalas, fekete-fehér geometrikus absztrakt képe látható benne –, és ahogy egy minőségi kiadványhoz illik, a belső kötetcím piros színű. (A Magvető kiadásában 1964-ben megjelent könyv 17 forintba, lemezzel együtt 23 forintba került.) Kassák hetvenhét éves volt ekkor.

A kötetcímmé választott három szót Kassák a beteljesületlen szerelemről, a teljességgel soha ki nem elégíthető vágyról szóló Üzenj című verséből választotta. Könyvének mottója az Egység című verséből való: „Szétosztottam magam / és megbontatlan maradtam / elszántan / fegyelmezetten / a kemény / nyersanyaghoz hasonlóan. / Olykor átváltozom / virággá / vagy fegyverré.” Az önmegvalósítást tárgyul választó mondandómnak a halálfélelmet tagadással elűző kötetbeli Kassák-vers, a Szélcsend lehetne a mottója: „Nem félek. / Lerombolom a házat amit építettem / és kigúnyolom mestereimet. / Önmagamé akarok lenni / szokások felbontója / megmérhetetlen. / Nem félek és tőlem se fél senki. / Szeretnek a nők / ellenségeim asztalomhoz ülnek / komázni.”

Kassák A tölgyfa leveleiben összegzett, emlékezett és az egyre közelibb elmúlására gondolt.

A legenda vége alkotó önmaga teremtőerejének verse: „Az eldobott kő / megült Isten mély ölében. / Királyi testőrök / hideg combú szajhák / elcsigázott zarándokok / hiába keresik. // Szaxofonon / és dobon harsogom // ne keresd az Istent / a ködön túl rejtőzik vakon / ne keresd a követ / tört szárnyú madár volt / egy macska gyomrában / alszik. // Én látom / szegényt.”

Aki Kassáknak csupán a verseit olvassa, nemigen értesülhet Kassák közéleti, munkásmozgalmi kötődéseiről. De miért is kellene az örökkévalóságnak szánt lírai alkotásokban ideológiai, politikai vonatkozásoknak lenniük? Ugyanakkor Kassák közéleti ténykedésével, politikai állásfoglalásaival, a munkásmozgalomról és a szocializmusról hangoztatott nézeteivel is hatott sokakra, és hatása, mint a most bemutatott dokumentumfilm mutatja, halála után is megmaradt. A tölgyfa levelei emlékező verseiben azok a költemények hozhatók távoli kapcsolatba Kassák közéleti énjével, amelyekben saját önteremtő múltja – gyerekkori lázadása, kamaszkori útkeresése és a költővé válásának körülményei – nyomán említi a gyárat, a munkásokat, akikben a körülményeknek kiszolgáltatott embert látja, s nem az új világ teremtőit, mint pályája kezdetén. „Nem a végtelen földtáblák / nem a hegyek mozdulatlan kőgeometriája / a város az én igazi otthonom / házainak sebesre mart falaival / gyárkéményeivel melyek sötétre mázolják az eget (…) És szeretem az idegesen zakatoló gépeket / az olajban fürdőket / tüzet zabálókat / a munkásembereknek ezeket a vasból és fából szerkesztett / félelmetesnek látszó házi állatait. / Kölyökkorom bálványai / akikért otthagytam szülőim házát / az iskolát és a templomot. / Szolgáltam és dicsértem őket. / Ők lettek / csavargó utaim célja / költeményeim magja. / Éjjel nappal az ő ritmusukat dobolom / és írom könyveimet / agyvelőm örök elégedetlenségével.” (Így)

Részletek A gyár című verséből: „Kiterjedése óriási / mérnöki szerkesztés forró és hideg folyton éhes ijesztő hangokon / morog akár egy elefántcsorda. / Volt hazám / ma olajjal és korommal szennyezett folyója a múltnak. / Dicséret fáradhatatlan népednek / anyagok és szerszámok embereinek / akik olykor fellázadnak / hogy kenyeret szakítsanak ki / a vasból / a könyörtelen gépekből / a pénzszekrényből. / Falai és kapui / nemzedékek átkától feketék. (…) Volt hazám / keserveim és indulataim forrása / nem távolodtam el én tőled messzire. (…) Tekintetemben / a te sajátos törvényeidet őrzöm. // Rád emlékeztet / gyönge tüdőm / kezem tíz ujja / hajlott hátam vonala / és 1500 versem / amelyek megszülettek a szívemben / és vörös-feketén virágzanak.”

Az emlékező versek száma A tölgyfa leveleiben jóval kevesebb, mint a jelenről, a költő jelenéről: az életvég átéléséről szóló költeményeké. „Sokat kellene beszélnem / hogy megértsenek / s én mind hosszabban hallgatok. / Magamra zárom az ajtót / szemeim / a semmi / fekete szőttesét / bámulják. // Felhasított mellemből / csöpög a vér. // A vér / mellyel az emberek tévelygését / állatok riadalmait / tárgyak néma mozdulatlanságát / akartam megváltani. // Mikor érek az út végére / ahol talán / játékos mosollyal / tányér meleg levessel / várakozik rám valaki. // Ne csüggedj szívem / ne hagyj el értelem” (A magam kenyerén). Búcsúzó életösszefoglalója, a tovább élőknek szóló üzenete az Ünnep reggel: „Nem a valóság tükörképével akarlak megajándékozni / magával a valósággal / amit / emberagy / emberszív / emberkéz / formált meg / a cseppfolyós / vagy gyémántkemény anyagból. / A valóság elemeiből / új valóságegészet alkotok / Neked és Őneki / életem gazdagságával telítetten. / Ismerd meg a szabadság határtalanságát / az igazság mélységét / társaidat akik a ködfal mögött bolyongnak. / Szép vagy / erős vagy. / Élj a világ / anyaölében.”

A lázadó, önkiteljesedni vágyó fiatalok mindig közel álltak Kassákhoz. Folytatóit vélte látni bennük. Erről A tölgyfa leveleiben az Egyensúly című verse szól: „Szeretem a fiatalokat / lányokat és fiúkat / testem mohó étvágya nélkül is / tisztaságukért / erejükért / ritmikus mozgásukért / bátor tekintetükért / szeretem őket. (…) hiába rohannak / nem szakadhatnak el tőlem egészen. / Itt tükröződnek a szívemben / nem tévedhetnek ki / gondolataim sűrűjéből. // Maholnap / ők lesznek én / és én az ő / emlékük leszek. // Így van rendjén. // Ámen.” (A verset Szőke György elemezte Kassák Egyensúlya című írásában.)

A tölgyfa leveleiben, mint Kassák összes kötetében, amelyet ő állított össze és tervezett meg, különös súlya – hangsúlya – van a nyitó és a záró versnek. A Rekviem egy asszonyért hosszúvers a Kassák alkotóvá válásában, önkiteljesedésében sorsdöntő szerepű társ méltatása, elsiratása. Az utolsó, az Ellentétek című, életösszegzés és megnyugvás. „Este sétámra indulok a hegy lábánál. Keskeny ösvény vezet, alig kitaposott. A hold vérfoltos korongja csüng alá az égről s a csöndben rémes történeteket suttog a szél. Menjek tovább, vagy ne menjek, így tépelődöm és észreveszem, milyen magamra hagyatott vagyok. Amott áll egy vénhedt fa, megszólítom, nem felel. Valahol egy madár kiált fel álmából, nem értem, hogy mit mond. Végre egy ház. Szeretnék bekopogni, de szegesdrót kerítésével nem enged magához. Nem erőszakoskodom és nem félek. Megyek tovább ellenkező irányban az otthonommal. És mégis hazaérkezem. Úgy vélem nem is voltam sehol. Vacsoránál ülök és Vivaldi a-moll Concerto Grossóját hallgatom.”

Az évtizedek múlásával a kassáki lényeg mintha változatlan maradt volna. Mintha Kassák fiatalon is öreg lett volna, és öregen is fiatal. „Nem tudom kimondani / nem tudom / nem tudom. // Semmit se tudok magamról / de egy mély álom partszegélyén / szívembe ütöm a kést / s a hulló vércseppek / tam-tam-ban / isteni kegyetlenséggel / kidobolják / a nyílt piacon / hogy / nem én vagyok / Mózes / se Jézus / se Kolumbusz / se Verne Gyula. // A nyílt piacon / vérem cseppjei / dobolják / Kassák Lajos vagyok / csak így / borzalmas egyszerűséggel / Kassák Lajos / a hegyvidékről / fehér ló / és vörös talár / nélkül” (Vallomáspár). Ez A tölgyfa leveleiben olvasható költemény a Tisztaság könyvében csaknem negyven évvel korábban megjelent A ló meghal, a madarak kirepülnek című vers befejezésére emlékeztet: „madarak lenyelték a hangot / a fák azonban tovább énekelnek / ez már az öregség jele [Az én kiemelésem – S. É.] / de nem jelent semmit / én KASSÁK LAJOS vagyok / s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.”

Harminchét éves Kassák, amikor az Egy ember élete bevezetőjét papírra vetette. Ebből idézek: „Mindig az embert kerestem, és bizonyos, hogy magamban is önmagam tiszta embersége érdekel a legjobban. Kérdéses azonban, van-e bennem valami abból reálisan, ami egész eddigi életem ideálja volt? Gyötrődő és akaratos természet vagyok, s mintha semmi összemosó szín nem lenne bennem a végletek között. Ha földühödöm magamra (csak önmagamra tudok kitartással és komolyan haragudni), nem meghalni szeretnék, mert a halált csak együgyű kitérésnek tartom az élet elől, össze szeretném törni magam a saját két öklöm alatt (…) Lehet, hogy ez már az öregség jele [kiemelés tőlem S. É.]. De általában az, hogy ír az ember, vagy hogy valamivel egyáltalában komolyan foglalkozunk, nem egy neme ez maga is az öregségnek? És ebből, az öregedés meggondoltságából mindig volt bennem valami.” Azokhoz a kevesekhez pedig, akik kiválnak az öregen születettek közül – írja nyilvánvalóan magát is közéjük sorolva Kassák –, „nem az öregség elfáradása, hanem az örök fiatalság érkezik meg. Jobban mondva, ők állandóan úton vannak a fiatalodás felé. Azokból a holmikból, amiket elődjeiktől mint sablont, mint formulát magukkal hoztak, napról napra kidobnak valamit, s mire mások elérkeznek a teljes elszürküléshez, a hideg és a forró között langyossá válnak, ők elérkeznek önmagukhoz, és egyre inkább a fiatalság füleivel kezdenek hallani, és a fiatalság szemeivel látni. Belőlük lesznek a zseniális kalandorok, a felfedezők és a magukat adni tudó művészek.” Kassák Lajosból magát adni tudó művész lett.

Kassák hatása ma

Kassák művészete szerteágazó, sokféle. A maga teljességében megközelíthetetlennek tűnik. Aki a művészi élmény felől közelít hozzá, másként értékeli, mint aki a közéletiségre, a hatalommal való szembenállás módozataira keres mintát. Kassák alkotásai másként érintik meg azokat, akik csak Kassák avantgárd korszakát becsülik, és másként hatnak azokra, akik öregkori kiteljesedését csodálják. Sokan egyáltalán nem tartják őt jelentős képzőművésznek, mások a regényíró, a kritikus, a publicista Kassákot nem méltányolják. A közéleti elköteleződése és alkotói léte közötti viszonyának változása az, ami leginkább megosztó, zavart keltő. Mindenki azt találja meg alkotásaiban és élettörténéseiben, amire éppen szüksége van. Amit belőle a saját életéhez, világlátásához – önmegvalósításához – tud kapcsolni akár elfogadóan, akár elutasítóan. Ez így is van rendjén. Ahhoz azonban, hogy választani lehessen, az életmű egészének elérhetőnek, hozzáférhetőnek kellene lennie, ami Kassák alkotásainak sokfélesége és mennyisége miatt szinte reménytelen. Nem a művek közzététele lehetetlen, hiszen a technikai feltételei ennek egyre inkább adottak, hanem az egyes ember korlátozott befogadóképessége akadálya a megismerésnek és a kiválasztásnak. Marad a szinte véletlenszerű szelekció, a mindenkori jelen teremtette igény az elődök, a rokon felfogásúak megtalálására. Az a kor, amelyben Kassák élt, azok a történések, amelyek világszemléletére, alkotói stílusára hatottak, szinte fényévnyi távolságra vannak a ma élő nemzedékektől. Lázadása, múlteltörlő, újat teremtő igyekezete ugyanakkor vonzza azokat a fiatalokat, akik a létező rosszat nem tudják elfogadni. Nem a műveit olvassák, nem a képeit nézik, nem a folyóiratait lapozzák, hanem magatartását csodálják: képességét az önmegvalósításra, minden új iránti érdeklődését, meg nem alkuvását, függetlenségét, amit többnyire elmondásokból, másod- és harmadkézből ismernek.

*

A Kívánságban, ebben a szintén A tölgyfa leveleiben megjelent Kassák-versben végrendeletszerűen fogalmazódik meg a félelemnélküliség – a szabadság – kassáki vágya. A költő a nyarat köszönti benne, s nem az új naptári évet. A mostani téli hidegben Kassák verse talán segít kivárni a melegebb, emberibb időket: „Széttépem / eltaposom / mindazt / ami a múlt árnyékában burjánzik. // Megátkozom a vér lappangó szagát / a hím és nőnemű gyilkost / az égből kiszakadt / fémmadarakat. / Mondom / a tegnapot / és a ma egy részét / ahol verítékben ázik a test / a rothadó lélek bűzlik. // Az élet csíráját szeretném ápolni / dolgozni / az építők szerszámaival / ünnepelni az anyákat / akik a holnap / fiait és lányait hozzák a világra. // Ez a nyár ez a nyár / szeretném ha a szép erős emberek nyara lenne / azoké akik áttörik a sötétség burkát / félelem nélkül fekszenek le este / félelem nélkül kelnek fel hajnalban / örülnek / a tanyáknak és falvaknak / a kőbe és vasba fogamzott városoknak.”