Bácskiskunmegyei Népújság – 1956-10-12 / 241. szám

A rehabilitált tanítóbácsi

Szembe ülve fürkésző kíváncsisággal mérjük egymást, Ács József, a rehabilitált tanító és az újságíró. A tanító 1927-ben vette kézhez tanítói oklevelét és egyfolytában, ide s tova 29 éve nevelne, ha közben 1951 egyik zimankós téli éjszakáján az elferdült politikai élettől feltámasztott örvény nem csapott volna össze a feje felett.

Szőlősgyöröki kőművesnek a fia, messzi Somogyországból. Az iskola töltötte meg életét tartalommal, melyben tanító lett. Úgy érezte, nincsen szebb hivatás, mint az apró gyermekszívekbe csepegtetni a hazaszeretet, a szülői tisztelet, a tudás fájának első érzéseit, látni a vonalas irkákban az első ákom-bákomokat. Évről évre előtte nyiladoztak az apró kis emberszívek, mint tarka réten a sokszínű virágok kelyhei, tele sejtéssel, szépséggel, kábító varázslattal. És a tanító bácsi minden évben belőlük kötött díszes csokrot: a fénylő szemű kis Péterkékből, a pajzán kis Gyurikákból, a bodros hajú Rózsikákból és hamvas ajkú Mariskákból.

A hercegszántói iskolának volt az igazgatója. Szikár alakját nem tudták ugyan megtörni a vele történtek, a homlokára rajzolt redők, tekintetének még ma is kutató kémlelése, hajának dérlepte fehérsége, szavainak még mindig bizonytalan csengése azonban elárulja, hogy hosszú és megalázó éveket kellett átküzdenie.

Mi volt tulajdonképpen a vád? A legsúlyosabb, ami embert érhet. Diverzáns, kém és hazaáruló. Elég, hogy az ember összeroppanjon alatta. Olcsón árusították, Káin bélyegeként sütögették akkor az ember homlokára. Elégvolt hozzá a vádaskodás, a mások bűnének leplezése. Mert ez történt.

A rehabilitált tanító a megpróbáltatás súlyos évei alatt sem vesztette el önbizalmát, hitét. Első útja egykori községébe vezetett: — Hercegszántóra. Félve szállt le a vonatról és remegő szívvel tette az első lépéseket. De egy sikoly Lipokatity József, az egykori tanítvány ajkáról, összedobbant szívének zakatolásával. Utána pedig valóságos diadalút lett a viszontlátás öröme. Volt tanítványok, szülők ölelgették, szorongatták a kezét:

— Tanító úr!… Drága jó igazgató bácsi!

Ács József pedig szinte restelkedett, hogy könnyeit kellett lepleznie, könnyeit, melyek az évek megalázottsága alatt soha elő nem törtek és most, most…

Azután az egykori iskola felé lépegetett. Csak látni akarta, csak egy fájdalmas sóhajt akart ismert tantermei, örökzölddel futtatott falai felé küldeni. Látni akarta újra, ha csak egy pillanatra is, pályafutásának huszonegynehány éves küzdőterét, a községet, a népet, akikkel összeforrt, akikre annyit gondolt és akik nem felejtették.

A rehabilitált tanító újra tanít, Vaskúton. Újra simogathatja kis; tanítványainak fejét, újra elmerülhet a szavait leső tekintetekben. Újra ember, szabad ember lett, aki visszakapta önbizalmát, mert az igazság, ha alámerül is néha, nem süllyed el örökre.

Bíró László