444.hu, 2022. december 22.
UJ PÉTER
121.1.0. „Szívét mindazonáltal, egy rövidke intervallumra, melegség öntötte el…”
(Esterházy Péter: Termelési-regény [kisssregény])
121.1.1. Előkerülős időket élek. Vagy: előkerülős formámat futom. (Meg ne sérüljek.)
De honnan kerültek elő az előkerülések? (120.2. Az előkerülés is előkerül)
Na, most fejezzük abba! (Mielőtt még elkezdenénk.)
121.1.2. Lényeg a lényeg, hogy Esterházy is előkerült.
Nem nagy meglepetés, futballvébé idején, meg énnálam egyébként sem; tizenhat éves korom óta gyakran előkerül. Talán gyakrabban mindenki másnál. (Nem mintha nemrég nem került volna elő Garaczi, például, ha már irodalmazgatunk-vébézgetünk. Bár, ha meg jobban belegondolok, és azért vagyok itt, hogy belegondoljak, igazából Garaczi is Esterházyból került elő, anno. Első ízben, vonatkozásomban 1989 táján: Tartsd a szemed a kígyón.)
121.1.3. A legutóbbi, jelenleg is tartó EP-előkerülést már említettem a 99-es sorszámú Borízű Hangban. Meglepő kiindulási – előkerülési – pont (szülhely [szemszám, pirburg, párkáp]): a Hold After Hours podcast. Esterházy-ügyben önbevallásalapon inkompetens, bár ötven százalékban negyedosztályú focista társaság, megismerkedett az Utazás a tizenhatos mélyérével. A podcastban idézett szövegeket meg mintha már olvastam volna, pedig a tizenhatos mélyét, már a könyvet magát sosem, talán éppen azért nem, mert úgy tűnt nekem, hogy régi focis írásokat remixelt a Mester, a nagy macher, volt erre hajlama, dehát kinek nincs, néha úgy tűnik nekem, mintha mondjuk a brazilozós essayt vagy az Esterházy Marci az AEK-ban sztorit három kötetben is olvastam volna, mert kijött valamelyik valamikor a Képes Sportban vagy Hitelben vagy az ÉS-ben, aztán belekerült egy gyűjteményes kötetbe, aztán újra feldolgozódott egy másik tematikusban és így tovább, hogy ne mondjam (illetve: nota bene) a két említett minitörténet a Tizenhatosba is becsempésződött.
De ha már előkerülés került sorra, és vébé esetén elég törvényszerű az Esterházy-előkerülés, belefutottam én is a Tizenhatosba gyorsan. Csak úgy csekkolgatni ezt-azt.
121.1.4. És akkor beszúrás, személyes mikrosztori: vébék idején minden magára valamit adó főszerkesztő hívta Esterházyt, hogy nem-e lehetne-e. Többnyire nem lehetett, mert oda volt ígérve Lakatnak. 1990-ben, nullkilométeres, napfénytetős, lendkerekes gyakornokként Tóth Ákossal ketten kaptuk a feladatot, hogy körkérdésezzünk vébéügyben. Kire lesz a győztes? (A kilencvenes vébé, Olaszország: az utolsó nagy jugó válogatott, Prosinecki, Szavicsevics, Kamerun a nyolc között, első csoportmeccsen elveri a címvédő Argentínát, a 38 éves „Milla apó” négy gólja, végül az argentinok kiverik Brazíliát, és eljutnak a döntőbe, de ott, minden idők egyik legpocsékabb döntő meccsén Németország – Brehme 85.p. tizenegyesből – nem hagyja, hogy kibekkeljék tizenegyesekig.) Szóval körkérdés, hívjunk, akiket csak bírunk, híres enbert. Nullkilométeres gyakornokként nem sok híres embert ismertünk. Híres telefonszámot meg még kevesebbet. És nem úgy kaptuk ám a feladatot, hogy kontaktok vagy valami (a kontakt szót még nem is használta senki magyar), hanem, hogy fogjuk a telefonkönyvet, oszt hajrá. Fogtuk a telefonkönyvet, és ott volt Esterházy, Emőd utca meg a szám. Ákos hívta végül, én már akkor is féltem a telefontól, de a két négyzetméteres szobánkban (Blaha) hallottam minden szót, kihangosító sem kellett, nem is volt még: „Most éppen nem érek rá, kolléga úr.”
Megmaradt a mondat bennem. Rágódtam a kolléga úron, hogy akkor ironizált volna? (Nem jogalap nélkül, egyébként.) VAGY Mikszáth?: „Átkozott Ovidius! – nevetett a báró, ki minden tollat forgató embert Ovidius kollégájának tartott…” (A Noszty fiú esete Tóth Marival)
Beszúrás vége.
121.1.5. Tehát belefuttam (futottam, de így hagyom, stíluselem) a Tizenhatosba. „Az az igazság azonban, hogy nagynénéim egy nem üres részhalmaza hercegnő…” – írja a bevezetés tájánn, amikor Prinzessin Liechtensteinnel megtekintette Vaduzban a Liechtenstein–Anglia meccset. Nagyon szeretem ezeket a mondatokat valamiért, és jönnek sorra, és egycsapásra világossá válik, hogy miért is lett Esterházy amolyan közellenség pupolista-antientellektüel-antielit-altrájtéknál. Ez a fölényes, magabiztos (és játékos) intelligencia, ami eléggé sugárzik a mondatokból, bizonyos perspektívából (horribile dictu: intellektuális béka-) akár arroganciának is tűnhet. Ahogy a kolléga úr is tűnhetett volna olyasminek. Nem az volt.
121.1.6. Újabb, még nagyobb zárójel. Különösen mulattató (sírva vigad a magyar – a link tényleg irónia) momentuma volt ennek a szellemi nehézbúvár-vetélkedőnek két-három éve, amikor az egyik irodalmi tájékozottságában nyilvánvalóan kihívásokkal küszködő észkombájn, aki alighanem a szintén nem irodalmi és filozófiai műveltségéről híres Jordan Peterson posztmodernellenes tételeit próbálta volna a maga módján alkalmazni (visszaböförészni), diadalmasan felkiáltott, hogy lám, micsoda elitista, népellenes marhaság az a posztmodern, merhogy aszongya (a posztmodern mondja – állította határozottan a kocsmai esztéta), hogy „– bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá”.
Ebből biztosan lehet tudni, hogy aktuálpolitikai vulgárirodalmárunk pontosan ennyi ismerettel bír a posztmodernről. És szinte biztosan ennyivel Esterházyról is. Hogy bizonyos szint. Van ez a típus, én Fukuyama-szakinak hívom, mert ugye Fukuyamáról szoktak ezek nagyon magabiztosan nyilatkozni, hogy „azt mondta, a hülye állatja, hogy vége a történelemnek, hehe!”, úgy, hogy ezt az egyetlen mondatot (címtöredéket) ismerik.
Ezt a „bizonyos szintet”, Esterházy egyik legidézettebb mondatát nem a posztmodern mondja, de még csak nem is „Esterházy mondja”, hanem konkrétan két aranyhöcsög, Giacomo pajtás és Beverly pajtás – Gregory Peck elvtárs gazdasági tanácsadótestülete – „mondja” a Termelési-regény 5. fejezetében (melyben a két aranyhörcsög – eldöntvén mi a: befelé, mi a: kifelé – váratlan ajándékkal lepi meg az Olvasót), a „Ha én főnök lennék…” fejezetben. (Segítek: a komenista középkáderek parvenüskodása van tehát görbe tükör elé állítva az író vitriollal töltött górcsövében.)
Most lehetne még töprengeni, hogy egyébként mi köze a posztmarxizmusuk és dekonstrukciós habitusuk miatt mindenféle kártékony hatással vádolt posztmodern filozófusoknak a mélyen katolikus (sőt: római katólikus), még mélyebben polgári, szinte kizárólag családregényekben (saját családjának regényeiben) utazó Esterházyhoz, de ilyen kihívás elé aztán végképp nem merném állítani a nemzeti intelligentsiát. (Derridáról delirálunk…, három és.)
121.1.7. Inkább csak azt akartam szóvá tenni, hogy Esterházy igazi nagy futballkönyve nem a Tizenhatos, nem is a különböző jól megmarketingolt, sok példányban kiszórt gyűjteményes könyvecskék, hanem a Termelési-regény. Egy külvárosi futballista élete. Lábjegyzetekben (!!!) elbeszélve. Az évzáró vacsorák leghitelesebb krónikása. (Futballista nem voltam sohase, de külvárosi vagy inkább elővárosi kosárlabdázó annál inkább, és azok az évadzáró vacsorák… Ételbár, pozdorjafal, linóleum, tíz-tizenöt sportfröccs, egy bor, négy szóda – Recska Főnöknek tíz volt az alap, ilyenkor inkább húsz, dehát ő százszoros válogatott volt –, a jobbikból Zolikám (mintha lenne jobbik), tatárbifsztek, resztelt máj, Nándi fizet, boldog tántorgás át a lakótelepen mínusz tízben.)
121.1.8. Évzáró vacsora – az ultimátus karácsonyi hangulat.
A Termelési-regény is évadzáró vacsorával zárul. (Mint valami halivúdi.)
Azt hittem, kedvenc karácsonyi-évadzárós Esterházy-történetem, amikor kikapnak a fenyőfáktól, is a Termelésiben van, elkeseredetten lapozgattam előre-hátra, aztán A kitömött hattyú című gyűjteményesben találtam meg, ezt is Lakatnak, a Képes Sportba írta.
Brandhuber, a Reményteli Center (aki később kiszorult a szélre) meséli el az álmát az évadzáró vacsorán: „Az álom arról szólt, hogy egy elmaradt bajnoki meccsünkön, és ez valahogy csak az utolsó pillanatban derült ki, már a pályán, kezdéskor, az ellenfél FENYŐFÁK-ból állt, »értsd meg, öregem, csupa fenyő, és senki sem szólt semmit, ti se, a bíró se, kívülről is csak azt hallom, hogy szórjátok meg a falábúakat!; rendesen fölálltunk, megint szóvá tenném, de leintettek, hogy kezdjek már, és el is kezdtük«.
»Igen«, mondtam figyelmetlenül, és röhögve összenéztünk a hallgatósággal.
»És vesztettünk.«”
Aztán néhány óra múlva, sok sörrel és sült hús tört krumplivallal később újra előkerül a kipirult, lihegő Brandhuber, hogy „gyertek, hitetlenek!”, és a pályán, a Csillaghegy sporttelepén tényleg ott áll tizenegy fenyő. „…a bal oldali lucfenyőnél lehet megfogni őket, nagyon lassan fordul, a kapusuk egy veterán vörösfenyő, a gólt ő se védi (tréfa), a centerhalf fiatal kölyök, karácsonyra biztos elviszik…”
„Ne feledjétek, a nyitvatermők törzsébe tartozó örökzöldek: és nekünk kell a pont!”
„Aztán fölálltunk, rendben, ahogy szoktunk, »szemben az ellenféllel«, és lejátszottuk az elmaradt meccset. Hajtottunk tisztességgel, és simán kikaptunk.
Én kísértem haza. Az irdatlan betonház kapujában, mint valami kincset mutatta az ásástól felszántott, felhólyagzott, a nyers húsig lesikált, gyanta szagú kezét, »de megcsináltam«, »meg«, válaszoltam. Aztán még átöleltem, és azt mondtam: »Vigyázz magadra.« Nagyon fáztam már.”
Mindazonáltal szívünket melegség satöbbi.
Boldog Karácsonyt, kedves Olvasók!
121.2. When we’re living in gangster time
121.2.1. Hírlevélhegeszgetés közben ért el Terry Hall halálhíre. Hogy HASNYÁLMIRIGYRÁKBAN (igen, ahogy EP és Derrida!). A Specials énekese, 63 éves, minden idők legkúlabb és legszerényebb popsztárja. Az angol boulevardsajtó live blogol (élő közvetít). Nem viccel.
Elő is keresem a Gangsters videóját, hogy nekrológ helyett beembedeljem, és éjjel fél négykor azon kapom magam, hogy fölugrok a székemből, helybenfutásszerű skatánccal, két kézzel a levegőbe kapkodva gyászolok.