444.hu, 2022. december 15.
UJ PÉTER
120.1. Szilágyi Ákos előkerül
120.1.0. Ha a szívünket a kezünkre tesszük, és mélyen, uszkve harmincöt centiméternyire magunkba nézünk, volna főszerkhírlevünknek olyas rendeltetése is – a széles körben rendelkezésre álló nemzetközi példák erre engednek következtetni –, hogy időről időre betekintést engedjünk a t. olvasónak/előfizetőnek tartalomelőállító üzemünk úgynevezett hogyishívjákjába. (A „minden idők legidiótább sajtópaneljai” válogatások örökös listavezetője, a boszorkánykonyha szakkifejezés kívánkozna ide, de sajnos Cocom-listás.)
Eddig mégsem vetemedtünk ilyesmire, nem éreztük szükségét vagy micsodáját. Lehetnénk pofátlanabb önpromózók, persze, tanulhatnánk innen-onnan. Na, most mégis valami behind the scenes (ejtsd: bihájnd dö scenes) szerűség következik. És máris váltunk főszerkesztői többesből, szerzői személyes egyes szám elsőbe.
120.1.1. Napok óta – sőt, egy hirtelen jött mikroutazás és némi vírusos döglődés kényszerszünetei miatt tulajdonképpen három hete – bogozgatok egy jó hosszú szöveget. Interjúnak is hazudhatnám, de ez talán degradálná a műfajt, pedig nekem aztán nem derogál degradálni, ad absurdum de facto dehonesztál. Tehát inkább monológ az az interjú, amibe itt-ott megpróbálok belekotyogni (fyi: a világ legpocsékabb interjúkészítője vagyok). Szilágyi Ákos író (költő, esztéta, műfordító etc.) beszél Oroszországról, Európáról, történelemről, rólunk. Kanyargós, örvénylő gondolatok, a vesztfáliai békétől, a zsoldosháborúk káoszba süllyedő 16. századi Európáján át a posztheroikus jelenig, barokk pikareszktől Brechten át Thomas Mannig, a széteső orosz államot megmentő erős embertől a saját hatalmától elbutuló Putyinig, Nagy Péter cár európai birodalmától a monarchiát újraalapító Sztálinon át a bizánci civilizáció haláltáncáig.
A bogozást már tulajdonképpen feladtam. Arra jutottam, fölösleges ebből hagyományos műfaji keretek közé erőltettett újságcikket faragni, lekerekíteni, befejezni a mondatait, leegyszerűsíteni, közérthetősíteni az állításait… Tudják, ahogyan ütős, nagyot szólós cikkeknél szokás. Inkább kirakom így a két óra húszpercnyi gondolatfolyamot, biztosan lesznek néhányan, akiket magával sodor, legalább annyira, mint engem. Na, tudja valaki, hogy a kalapácsos Wagner-gyilkosságnak mi a tizenhatodik századi olasz előképe? Majd megtudják!
120.1.2. Szilágyi Ákos az orosz kultúra és azon keresztül az orosz társadalom talán legérzékenyebb és legelkötelezebb hazai… micsodája is? Kutatója? Vannak ugyan (társadalom)tudományos jellegű művei, esszéi is a témában, de a hagyományos kutatói attitűd, a távolságtartás, a tárgy szenvedélymentes vizsgálata aligha jellemző rá. Érzelemi viszonyokon, az irodalmon, a kultúrán, személyes ismeretségeken, barátságokon, vagy éppen ellenérzéseken keresztül kapcsolódik az orosz és ukrán történelem súlyos, sűrű, tragikus anyagához. És foglalkozott vele rengeteg. Három nagy könyvet is írt a kétezres évek első évtizedében, amikor éppen nem nagyon érdekelt itthon senkit, hogy mi is zajlik éppen Oroszországban. Pedig zajlott nagyon sok minden. Csupa olyan dolog, ami nélkül a mai ukrajnai tragédia egyáltalán nem érthető.
120.1.3. Ebben a hírlevélben sokszort emlegettem már Szilágyit és oroszkönyveit. A februári őrület kirobbanása idején, mindenféle források után kutatva találtam rá (az egyébként ingyen letölthető) Túlirányított demokrácia című kötetére, a Putyin-rendszer első tíz évének mély és megrázó elemzésére. A legnyugtalanítóbb felfedezés persze az volt, hogy Szilágyi már a könyv megírása idején (2010-ben jelent meg, tehát még a második Orbán-korszak kezdete előtt írta) pontosan látta, mi következik Magyarországon.
120.1.4. 2014-ben pedig a Népszabadságba írott cikkében pedig ezt direkte, külön is a szemünkbe vágta: Magyarország választásos autokrácia, tehát olyan rendszer, ahol a hatalom a politikai versengés feltételeit mindenféle – részben akár jogszerűnek tűnő eszközökkel – mindig a saját érdekeinek megfelelően alakítja, úgy, hogy ebben a politikai versengésben behozhatatlan előnyre tesz szert. A hatalom leválthatatlan.
„A politikai verseny kalibrálásának a választási rendszer állandó újraszabályozása ugyanis részét képezi csupán: a hatalom leválthatatlansága rendszerszintű. Tehát az az ellenzék, amely nem a rendszerváltás, hanem a kormányváltás programjával lép fel, vagy hülye, vagy gyáva és megalkuvó, vagy hazug és színlelő, így is, úgy is a rendszer foglya. A hatalmi elit a törvényhozástól az igazságszolgáltatásig, a gazdaságtól a médiáig minden területet, testületet, intézményt, szervezetet kontrollja alatt tart, és elsősorban ezeken keresztül tartja kontrollja alatt a választásokat is.”
Illetve: „…a 2014-es parlamenti választás is közelebb áll a hatalom színházához, semmint az igazi, tétre menő választási küzdelemhez.
A választásos autokrácia manipulációs étlapjának szinte összes bevett fogását megtaláljuk a magyar rendszerben is (a választási körzetek újrarajzolása; az új választási szabályok által kikényszerített és ennyiben halvaszületett ellenzéki összefogás; az egyenlőség elvének megsértése a levélben történő szavazás jogának a külföldön élő magyar állampolgárok százezreitől való megvonásával és a kettős állampolgárságú határon túli magyaroknak való megadásával; a média teljes hatalmi kontrollja; a választókat megtévesztő álpártok tömeges választási indulásának előmozdítása és megfinaszírozása; és persze a választási technológiáknak nevezett teljes manipulációs arzenál, élén a »fekete PR«-ral, az ellenfelet erkölcsileg, politikailag lejárató, megsemmisítő kompromittáló anyagok mediatizálásával). A legdurvább és a demokratikus látszat megőrzése szempontjából legkockázatosabb fogások alkalmazására, amilyen például a tömeges választási csalás (láncszavazás, érvényes szavazatok önkényes értelmezése stb.), semmi szükség nem volt.”
És így tovább. Tökéletes. Ide kellene másolnom az egészet, mind a 13 ezer betűt. Egyébként föl is vetettem a szerzőnek, hogy mi lenne, ha újraközölnénk, hiszen láthatóan a magyar közönség jó része még két választással későb is vonakodik megérteni, miben is él. Azt mondta, hogy akkor talán át kéne már írni bizonyos részeit. Én meg rájöttem, hogy teljesen fölsöleges megint publikálni, amikor ez így, szépen, mindenestül, elérhető, folyamatosan publikálva van tehát, tessenek elolvasni, érdemes!
Azért a cikk utolsó előtti két mondatát mégis muszáj ideidéznem végül:
„Magyarország azonban jelenleg mindenféle demokratikus átmenettől végtelen távolságban van. Jó, ha elkerüli a választásos autokráciából a nyílt diktatúrába, a vezérdemokráciából a vezérállamba való átmenetet.”
Putyin már túlvan az átmeneten. Az eredményt pedig látjuk.
120.2. Az előkerülés is előkerül
120.2.1. Folytatom még a szilágyizást. Merengenék néhány sort még itten az ilyen „előkerülések” természetéről. Hogy vannak szerzők, művek, gondolatok, miegyebek, amik (akik) éveken át lapulnak az ember körül észrevételnül, ott vannak, de alig láthatók, megjelennek könyvek, cikkek, de valahogy éppen elkerülik a figyelmet, aztán jön egy pillanat, amikor a szerző (mű/gondolat/miegyéb) hirtelen előugrik a rejtekhelyéről, „előkerül”, és ilyenkor rendszerint egyezerre több helyről is, és szemvillanás alatt a legeslegfontosabb, aktuálisabb, adekvátabb dologgá válik. „Hogy nem verte ki a szememet!”
120.2.2. Szilágyi Ákos nekem két éve kezdett előkerülni. Egyrészt talán a hírlevél olvasói is észrevették, hogy nem túl vidám okból, de nekem valahogy nagyon előkerültek a neoavantgardok. Najmányi László halála miatt kezdtem visszaolvasgatni mindenfélét a témában, de aztán mindenhonnan „előkerültek” hirtelen, Erdélyék, Hajasék, Szentjóbyék, Halászék, magánvonalakon, instacsatornákon… Aztán a kapcsolódásuk a magyar undeground rockzenéhez, péládul a Víg Mihály-film (106. hírlev) miatt is, ja, és Baksa-Soós halála… na, mindegy, szóval a neoavantgardok és a rockzene találkozásai miatt „került elő” a Fölös példány nevű, ellenzékiként elkönyvelt kortárs irodalmi csoport is, konkrétan, hogy a korszak legnépszerűbb rockzenekarával, a Beatricével próbált együttműködni annak idején, ami különleges és fontos pillanata a magyar könnyűzenének, a popkultúrának. És politikai hatása is volt rögtön: állítólag ez piszkálta fölo igazán a hatóságok figyelmét, emiatt álltak rá keményebben a zenekarra, és tartott be a lemezgyár is, mert az értelmeiségi lázadók és a szakadt, külvárosi, „csöves” fiatalok egymásra találása nyugtalanította volna a pártállamot. Ennek az irodalmi csoportnak volt tagja Szilágyi.
120.2.3. Egyébként a rettegett, rendszerdöntő együttműködés tudtommal valójában egyetlen alkalommal, a Beatrice 1978-as budaörsi – szűkebb pátriárkám, ugye, hogy visszakössek bravúrosan a pravoszláv kultúrához – koncertjén jött létre. A magyar rock egyik legtöbbet emlegetett művházas koncertje, kultúrtörténeti esemény. A plakátokra mai napig emlékszem, nézgetettük, mi lehet ez? Hogy kell kiejteni? Bítrájsz? Mert akkor már tudntuk, hogy az angol neveket mindig hülyén ejtik. A rock meg olyan angol dolog volt. Egy rockzenekarnak nyilván angol neve van. Természetesen a koncert környékén sem lehettem, nem is érthettem volna, még kilencéves sem voltam, de az esemény maga, a 78-as budaörsi Beatrice valahogy évekig benne volt a levegőben. A lakótelepen, ahol éltünk (akkor épült, minden vadi új volt), koronás B betűk jelentek meg lépcsőházak frissen mázolt falára neoluxozva. Frici, a szemközti házban lakó „csöves” rossz gyerek, aki télen-nyáron mezítláb járt, trapézfarmerja volt, és állítólag az iskolából is gyakran kimaradt, baboskendőt kötött a nyakába. Három-négy évvel később már mi is hallgattuk a Jerichót az MK-27-esen. Bajomi Lázár Péter szerezte a kazettát. Rögtön Beatrice-rajongó lettem, persze, csak közben meg a Beatrice szűnt meg. De aztán jött az első Bikini-lemez… (Másik sztori.) Az Ifipark egyik zárónapján meg Bikini fedőnéven Beatrice. Na, azon már ott voltam 1984-ben.
120.2.4. Szóval mostanában a Fölös példány (és az a Rice-kocert) is elő-előkerül (folyton folyvást), aztán tavaly ősszel Bödőcs Tibor új könyvéről (Mulat a manézs) nyilatkozta, hogy Szilágyi Ákos Populistája volt az egyik ihletadó. Hopp, megint Szilágyi! Akkor találtam meg a honlapot, és a többi könyvet, az oroszokat, a keleti helyzet pedig már éleződött. A háború kitörése után megjelent a HVG-ben Szilágyi Ákos cikke: Finis Russia („Ha ez a háború van – Oroszország nincsen. Eltűnt Európa térképéről.” És így tovább.) És végül összetalálkoztam a budaörsi uszodában egykori HVG-s kollégámmal, aki most a gyerek gimnáziumában tanít, és kiderült, hogy ő gondozza a Szilágyi-weboldalt. Mekkora szembejövés/előkerülés megint! Mindenhonnan rám köszön Szilágyi.
120.2.5. Úgyhogy most be van töltve legalább hat Szilágyi-könyv, amiket a Túlirányított demokrácia utáni lelkesedésemben el kéne gyorsan olvasnom, ott a Szuverenitás fantomja (erről a témáról lesz néhány szó a beharangozott „interjúban”), A kékek és a zöldek, A populista, a Borisz sztár és a sztárevicsek (a Túlirányított előzménye tkp.), az Oroszország elrablása (a Borisz sztár előzménye), és tulajdonképpen a Tarkovszkíjt is el kéne, mert rajongó vagyok.
És, kedves olvasók, akkor készüljenek úgy, hogy lesz majd egy hosszú Szilágyi-monológ is (nem interjú!), hangban, talán valamennyi írásban is, Oroszországról, a barokk Európáról, Bizáncról, ilyesmikről, érdekes lesz, na. Remélem hétvégéig összerántom.
120.3. Nem Hirosima és Nagaszaki miatt adta meg magát Japán
120.3.1. Na, ez is egy előkerülés. A Pocket kurátoroló algóritmussa kerítette elő nekem ezt a cikket, amit alighanem a putyini atomfenyegetések toltak át az aktuális mezőbe valamelyik mesterséges agyban: Ward Wilson nukleárisleszerelés-szakértő fejtegeti a Foreign Policyben (2013-as cikk, és tulajdonképpen részlet Ward „Öt atomfegyvermítosz” című könyvéből ), hogy Japán 1945-ös kapitulációjának minden jel szerint semmi köze sem volt a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombáknak, hiába él ebben a hitben az USA (és az egész világ) évtizedek óta, hiába képezi ez a nukleáris elrettentés egyik gyakorlati alapját, sőt még a japánok is ráerősítenek erre a mítoszra rendszerint. Ward azonban azt állítja: a japánok csupán politikai számításból táplálják az amerikaiakban azt a hitet, hogy az atombombák miatt adták fel.
Ward szerint a kapitulációról döntő legfelső tanácsi ülés időpontja, napirendje, illetve a japán csúcspolitikusok. katonai vezetők ismert nyilatkozatai, levelei alapján egészen biztos, hogy valójában Sztálin éppen ezen napon bejelentett hadüzenete volt az, ami miatt Japán értelmetlennek látta a harcok folytatását.
120.3.2. A két atombomba bármennyire is pusztító volt, nem jelentett döntő vagy új elemet a végjátékban. Az amerikai bombázások addigra már gyakorlatilag elpusztítottak minden nagyobb japán várost, hiába fenyegetett Truman újabb atombombákkal, valójában már alkalmas célpont is alig maradt. 68 japán várost bombáztak az amerikaiak, 1,7 millió ember otthonát rombolták le, 300 000 embert öltek meg. A Hirosimára dobott atombomba 16,5 kilotonna robbanó erejű, a Nagaszakira dobott 20 megatonnás volt. Hagyományos bombákból naponta 4-5 kilotonnát szórtak ki az amerikai gépek, tehát ez sem jelentett nagyságrendi különbséget.
A japán politikai elit körében az volt az általános vélekedés, hogy a terrorbombázások egyáltalán nem törték meg a lakosság morálját, sőt, az Amerika-ellenes érzület, a harci szellem még fokozódott is. A partmenti bunkerrendszerekbe beásott, az amerikai partraszállásra váró csapatokban (több mint egymillió ember) pedig semmilyen kárt sem tettek a támadások, ezek továbbra is képesek lettek volna rendkívül súlyos veszteségeket okozni a támadóknak.
Amikor viszont Sztálin kilép a Japánnal 1941-ben kötött semlegességi szerződésből, a százezeres 16. szovjet hadsereg megtámadja Mandzsúriát, illetve elindítja a partraszállási műveletet előkészítését Hokkaidóra (ugyanaz nap, 1945. augusztus 9-én, amikor az amerikaiak ledobják a maásodik atombombát Nagaszakira), teljesen új startégiai helyzet keletkezik, az ellenállás értelmetlenné válik. A japán politikai és katonai elit úgy gondolta, mindenképpen jobb, ha az Egyesült Államoknak adják meg magukat, ha az USA-t erősítik a szovjetekkel szemben azzal is, ha az atomtámadást állítják be minden eldöntő csapásként. Hogy az amerikai érdek is ez volt, azt talán nem kell külön ragozni.
120.4. Görögdinnye-bukósisakot fel: itt az új Gerappa!
120.4.1. Atomháború után könnyed szórakozás. A hét masupja, James Brown vs. Judas Priest. Sex Machine (magyar címe: Gerappa) vs. Electric Eye. Két nagy kedvencem együtt. Tökéletes, persze.