A közép-nyugati gondolat

Szegedy-Maszák Mihály emlékének

Széégyenteli, de a felnőtt ember is először a mókusokra figyelt fel. Ott ugrabugráltak teljesen fesztelenül a kampusz fái alatt, a pázsiton, a hídkorlátokon, a parkoló autók tetején; fekete farkúak, vörös farkúak, a jó ég tudja, mifélék. K., a tanszék financial officer-je, édesanyja, a mindenkori magyar vendégoktatók istápja a maga elképesztően dallamos és szépen artikulált brit angoljával magyarázta a squirrel, a red, illetve az eastern gray squirrel és a chipmunk közti különbséget. A Goodbody Hall olyan volt, amilyenek az egyetemi épületek Amerika-szerte: gótizáló, álangol épület, szűk folyosókkal és évtizedek alatt fényesre vikszelt padlóval. Azért a nyugati bejárat felett trónolt egy mészkőbe lehelt, szemüveges és taláros Donald kacsa is, a biztonság kedvéért.

A magyar vendégtanári irodával rögtön szemben az egyik kolléga ajtajára kiszögezett, akadémiai nyelvbe csomagolt kiáltványokból mindig értesülhetett az ember, éppen hol tart az Egyesült Államok közel-keleti politikájának percepciója, ezektől rögvest jobbra pedig egy hatalmas térkép mutatta a világ azon részét, amelynek nyelveit és kultúráját oktatta az Indiana Egyetem Közép-eurázsiai Tanulmányok Tanszéke. „Ez a világ utolsó turáni tanszéke” – mondtam a térképre utalva, közepesen viccesen T.-nek, felettes énemnek, mentoromnak, a balti tanulmányok nagy tekintélyű professzorának, miután már túlestünk a Spring Mills-be, az egykori mennonita faluba tett kiránduláson, amire T. szertartásosan elvitte az újonnan érkezetteket, és azt gondoltam, effajta bizalmaskodást megengedhetek magamnak. Az észt származású és az Egyesült Államokba gyerekként került T. csöppet sem volt lelkes, elkerülő félmondattal válaszolt. Nem azért, mintha egy hatalmas titok leleplezésétől félt volna, azt hiszem, nem kedvelte az ilyes, közép-európai, tréfába csomagolt provokációt. Sokat gondoltam T.-re mostanában, miközben édesapjának, a két világháború között Budapesten, Németh Gyulánál tanult nyelvésznek a Csekey István jogászhoz, Ecsedi István néprajzkutatóhoz választékos magyarsággal írott leveleit olvastam az Akadémia Kézirattárában vagy a debreceni Déri Múzeumban.

Az egyetemi város, Indiana kukoricaövezetében, itt most nem részletezendő okok miatt jelentős magyar múlttal bírt: Thomas Sebeok (Sebők Tamás), a szemiotika atyja hozta létre a magyaroktatást még a világháború alatt, és sajátos életrendje, illetve az Uptown Caféban tartott rendhagyó fogadóórái részei lettek a legendáriumnak – jóval halála után is. Zathureczky Ede hegedűművész a városban hunyt el, nem sokkal emigrációja után. Körmendi Ferenc írónak, a két háború között nagy sikerű Budapesti kaland szerzőjének iratai az egyetem kézirattárában pihentek, és bár nehezen adták meg magukat, de sokat tanultam belőlük az emigráció lélektanáról. „Ránki professzor nagyon okos volt” – mondta némi gondolkodás után K., amikor a valamikori nagyokról kérdeztem. Szegedy-Maszák Mihály pedig csak a kollokviális „Mihaly” (csodálatos, lehelős „h”-val) néven jelent meg elbeszélésében: bizonyítva azt, hogy bár évek óta nem járt a városban, az egyetem világának része maradt, és a keresztnév korántsem a bizalmaskodás, hanem a tisztelet jele volt hangjában. A tanszéken tanított és tanít Kara György mongolista, a tanszék vezetője egy évtizeden át az idén októberben elhunyt Bayerle Gusztáv turkológus-történész volt, aki szívesen adomázott életéről kedvenc kínai éttermében. Dégh Linda már csak a szóbeszédekben jelent meg, amelyek főleg autóvezetési tudománya körül forogtak.

Persze a tanszék eredetéről megkérdezhettem volna a legilletékesebbet: Sinor Dénes, az intézet létrehozója, a róla elnevezett könyvtár alapítója még élt az East Lampkins Ridge Roadon lévő erdei házában, egy keleti tárgyakkal és könyvekkel rogyásig zsúfolt épületben, ahol az ember minduntalan attól félt, hogy véget ér az egyensúlyozás, és az egész egyszer csak megindul, majd leszáguld a patakvölgybe. Vesztében magával rántva azt a kis kerti lakot is, amelyre a már nagybeteg Sinor huncutul-büszkén hívta fel a figyelmem: „Ebben lakott Aczél György is” – mondta, és leste az arcomat. Én pedig igyekeztem fegyelmezetten visszanézni. A professzorról már életében legendák jártak: születésnapi sarkvidéki hajóútjáról, nyolcvanéves kora felett teljesített motorostúráiról Floridába, francia Becsületrendjéről, kapcsolatairól az államszocialista Magyarország hivatalosságaival és legmagasabb tudományos fokozatáról (ami alighanem az érettségi volt – ezt maga is meglehetős vidoran emlegette). Engem akkor párizsi múltja érdekelt, és az ott töltött lektori idejéről, a párizsi Magyar Tanulmányi Központról, Molnos Lipót igazgatóról faggattam. Nagyjából azt adta elő, amit a kilencvenes évek elején, a Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson is elmondott, hét évtized távolából sem kímélve Molnost. Beszélt párizsi mesteréről, Paul Pelliot-ról, de ez sem pendített meg bennem semmit. Ekkor már vagy tizenöt éve megjelent színesen megírt visszaemlékezése egyik budapesti mesteréről, Pröhle Vilmosról a Magyar Nyelvben, ami mostanság került a kezembe, és verhetem a fejem a falba, hogy nem kérdeztem tőle többet ebben a témában.

Minden magyar vendégtanárnak kötelező kirándulás a várostól talán negyven kilométerre lévő Columbus meglátogatása. Ugyan minden amerikai szövetségi államban van legalább egy Columbus, de ez a mi Columbusunk volt, nem az övék. A miénk arról nevezetes (szemben az odavezető úton fekvő településekkel, amelyek „a világ bolhapiac-fővárosa” és hasonló címeket viseltek), hogy valamikor a második világháború előtt a város vezetői úgy döntöttek, hogy a modern építészet fejedelmeivel terveztetnek középületeket, mert a középszerűség nem kifizetődő. Mára mintegy hetvenöt olyan épület áll, amelyet ebben a programban emeltek: a negyvenezer lakosú város könyvtárát például I. M. Pei, a Louvre piramisának alkotója tervezte. A Columbusban alkotó építészek közül négyen kaptak Pritzker-díjat, és a város az amerikai építészeti örökség iránt érdeklődők egyik zarándokhelye. A programban épített első épület (a könyvtárral szemben) a First Christian Church, Eliel Saarinen munkája: az 1900-as világkiállítás finn pavilonjával hírnevet szerző építész Kós Károly jó barátja, sőt saját háza Kós sztánai Varjúvárának ihletője volt. Első várostervezői megbízását éppen Budapesten kapta, és éppen Bárczi István polgármestertől. Kós – bár maga nem volt turanista – sokban osztozott a századelő Magyarországának finncsodálatában, 1917–18-as konstantinápolyi ösztöndíjassága alatt született Sztambul című könyve, okos és szenvedélyes vallomás a nyugati kultúrától féltett Kelethez.

Ez a kis magyar mikrokozmosz számtalan ponton kapcsolódott a magyar keleti gondolathoz, bizonyos értelemben annak köszönhette megszületését. Az Altáj messzi hegyei zsúfolódtak össze a Goodbody Hall szűk folyosóin.

Az elmúlt hónapokban a magyar turanizmus nyomaiban jártam a Vajdahunyad vár jáki kápolnájától decens budai villákig: hagyatékokat túrtam fel és olyan személyekkel beszéltem, akik eligazíthattak a magyar turkológia, nyelvészet, művészettörténet tudománytörténetében. Fokozatosan bomlott ki szemem előtt, hogy ama hat évvel ezelőtti bloomingtoni tartózkodás maga is előkészület volt erre a kutatásra és könyvre. Jóllehet fogalmam sem volt róla, hogy egy hosszú vonzalom távoli romjai között járok, és tulajdonképpen Budapest városi szövete mögött/alatt ott rejtőzik a valamikori Új Szamarkand. Az egyetem környékén, ahova tanítani járok, másként nézek az épületekre, ha tudom: Arany János szobrának mellékalakjai (a Turáni Társaság egyik elnökének, keletkutatónak leányáról, illetve egy még későbbi elnökről mintázva), a Múzeum körút első világháború alatti neve (Mehmed szultán út), Györffy István halálozási helye, a Pollack Mihály tér, ahova 1942-ben Kőrösi Csoma-szobrot terveztek, és a terecskét is róla akarták elnevezni, a régi képviselőház, ahol pofozkodásba fajuló turáni gyűlések zajlottak a húszas évek elején, Cholnoky Jenő lakhelye; szóval ezek mind-mind arra emlékeztetnek, hogy titkos történetek között járunk. Nem csak itt, szerte a városban: Toroczkai Vigand Ede elpusztult Székely Múzeuma néhány száz méterre Abdurrahman Abdi emlékművétől, és onnan egy macskaugrásra XI. Ince pápa szobra, amelynek feliratát kifogásolta a török követ a harmincas években, csakúgy, mint egyik hivatali elődje az Elefántház mecsetre emlékeztető tornyát az Állatkertben. És ennek a mementói Medgyaszay István házai, az imrevárosi házakon mindent túlélő turáni tematikájú domborművek, a Hopp Múzeum kertje, Simonyi-Se­ma­dam Sándor villájának elképesztő kerítésornamentikája a Rózsadomb aljában.

A magyar közvéleményt mindig izgatta a Kelet: nem a műgyűjtemények, a manga vagy a kebab okán. Ahogy kibomlott a magyar nemzetépítés a XIX. században, és a nyelv-, a régészet-, a néprajztudomány módszertana formát öltött, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a magyar nyelv (és vele a nemzet – bocsássuk meg nekik az összemosást) társtalan Európának ezen a felén. A század második felének szociáldarwinista kontextusában egyúttal azt is jelentette: a magyarság vesztésre áll a „fajok harcában” – rokonokat és ehhez illő eredetpolitikát kellett találni. Előrenyomulni a Balkánon, a Közel-Keleten, Kisázsiában, netán Belső-Ázsiában, testvéreket találni, őket magunkhoz kötni, üzletelni, majd „szeretettel gyarmatosítani” – ahogy a fajvédő turanizmus egyik vezető figurája, mellesleg kohómérnök fogalmazta meg veretesen az első világháború után. Álmával nem volt egyedül. Az 1916 és 1918 közötti két év a magyar turanizmus kitüntetett pillanata. A Magyar Keleti Kultúrközpontnak elkeresztelt Turáni Társaságot a kormányzat koronaszázezrekkel támogatja; vele párban létrejön a Magyar Keleti Gazdasági Központ is, amelynek ügyvezetője a két világháború közti magyar szabadelvűség legendás figurája, Balkányi Kálmán. Magyar expedíciók járják a Balkánt, a megszállt Dél-Oroszországot, Anatóliát, megnyílik az első külföldi magyar intézet, a konstantinápolyi. Török, bosnyák, bolgár, sőt tatár és albán ösztöndíjasok százai végeznek tanulmányokat Magyarországon: előmenetelüket a gyöngybetűkkel vezetett előmeneteli naplók dokumentálták a Kultúrközpontban, amelynek irodái egészen 1945-ig az Országházban kaptak helyet. Nem feltétlenül jobboldali álom volt ez. Jászi Oszkár 1915-ös tanulmányában (A középeurópai gazdasági közeledés és a magyarság jövője) szögezte le: „Középeurópa német hegemónia alatt s a Balkán magyar vezetés alatt: ez a derengő új idők perspektívája.” Ugyanebben az időben Szabó Ervin publikált a Turán című folyóiratban, és egyik utolsó nagy vállalásaként a fővárosi könyvtár keleti gyűjteményének és a Kultúrközpont könyvtárának egyesítésén dolgozott. Az összeomlás után a turanizmus a diadalmas magyar imperializmus helyett a frusztráció ideo­lógiája lett: a megcsalt magyar modernizáció programjáé, a nyugati demokráciáktól való elfordulásé. Ez a fordulat és a vele járó feszültség a magyar turáni mozgalmat is legalább három részre szabdalta. A nevét visszavevő Turáni Társaság általában a kormányzati intencióknak megfelelően működve, jámbor, ámde nem befolyás nélküli társadalmi egyesületként működött tovább és kulcspozíciót foglalt el a finnekkel, észtekkel ápolt néprokonsági mozgalom magyarországi népszerűsítésében. Sajátos módon, ha volt magyar politikai rendszer a huszadik században, amely a finnugor kapcsolatot támogatta, arra komoly összegeket áldozott, az éppenséggel Horthy Miklós Magyarországa volt, nem Kádár Jánosé. A turanisták közül kivált az orientalistákat tömörítő Kőrösi Csoma Társaság hallani sem akart turáni együttműködésről, a radikálisokból álló Magyarországi Turán Szövetség követelései között (turáni tanterv, Atilla-szobor Budapesten, rokonnépekre alapozott külpolitika, rovásírás-oktatás) pedig feltűnnek azok, amelyek napjainkban is a Keletről való politikai gondolkodás alapelemei.

1945 után ez a gondolkozás föld alá vagy külföldre szorult. Bobula Ida személyében az emigrációban működő sumér–magyar néprokonítók olyan alapító anyát kaptak, aki egyértelműen a turanista mű folytatójának pozícionálta magát, és így is jelentette be magát a turanista alapítók első nemzedékénél. Az ő munkásságából ágaztak ki Padányi Viktor, Baráth Tibor, Badiny-Jós Ferenc művei, és érkeztek haza 1990 után. Az államszocializmus idején itthon könyvcserehálózatokban, asztaltársaságokban éltek tovább a magyar keleti gondolat elemei, és képviselői éles harcban álltak és állnak a kollaboránsnak tekintett finnugor nyelvészettel. Néhány, az akadémiai világ perifériáján létező „hídember” segített átmenteni az eszmét a rendszerváltás utánra.

A holdkórosság vádja gyakorta éri a magyarság keleti eredete körül morfondírozókat. Ám azt nem lehet megtagadni tőlük, hogy gondolatmenetük logikus következménye a magyarság keleti eredete, vitákat generáló etnogenezise és a kétszáz éves nemzeti projekt, a nyugati mintakövetés közötti feszültségnek. Kérdés mármost, hogy a nyugattól való elfordulásnak lesz-e politikai következménye, milyen széles rétegeket tud megszólítani a társadalomban. Ezzel kapcsolatban nem lennék túl pesszimista: a turániak politikai erővé sohasem tudták szervezni magukat, és a Political Capital legutóbbi kutatása szerint Csehország, Szlovákia és Magyarország közül Tengri atya fiai a leginkább nyugatosak, a kelet felé való fordulást feleannyian pártolják (6%), mint Szlovákiában. Véleményük a NATO-ról és az Európai Unióról többségében pozitív.

Kemény Zsigmond a Forradalom utánban így írt a helyes politizálás szabályairól, Széchenyit továbbgondolva: „most nálunk, a múlt évek szerencsétlenségei miatt, a hazaszeretetnek egy ábrándos iránya fejlődhetett ki, mely a távol vidékeken legelteti a képzelődés szemeit, kelet és nyugot felé fordítja a figyelmet, üres vágyódásokban olvad föl, s még hitet táplál oly változások iránt, melyek be sem következhetnek, hasznosak sem volnának.”

A képzelődés szemei azért most is nyitva vannak.