Keletre, magyar?

A turanizmus sokszínű: a jámbor tudósoktól a holdkórosokig sok mindenki elfér benne – mondja Ablonczy Balázs hamarosan megjelenő könyvéről. A történész a néplélek mélyéről fel-feltörő Kelet-vonzalom okairól és politikai felhasználásáról.

– Keletre, magyar! – új könyvének címe buzdító hangvételű, a borítóra pedig Kassai Lajos-hommage-ként is értelmezhető lovasíjász-grafika került. Ehhez képest gyakran erős kritikával ír a turanista mozgalomról, a végszava pedig a Nyugat melletti hitvallásként is olvasható. Nem tart a táltosok ostromától?

– Ha az ember konfliktusos témáról ír, akkor ne csodálkozzon, ha maga is kap belőle. De az elején rögzítsük, hogy a könyvből kihallható kritika ellenére nem az volt a célom, hogy a végeredmény valami eltartott ujjas szörnyülködés legyen. Ellenkezőleg: szerintem a turanizmus a XX. század meghatározó eszmeáramlata. A kötet címe amúgy a lelkes turanista költő, Zempléni Árpád verséből származik; a borítóval elégedett vagyok, mert van benne egy kis irónia.

– A Keletről származás-Nyugathoz tartozás dilemmáját a magyar nép változatos módokon próbálta feldolgozni az 1045-ös Vata-féle pogánylázadástól a bugaci Kurultáj fesztiválokig. Mintha nem tudnánk megemészteni ezt a történelmi adottságot. A turanizmus is ennek tünete?

– Mondhatjuk. Maga a turanizmus bizonytalan körvonalú kifejezés. Részben földrajzi fogalom – Turán a közép-ázsiai, Irántól északra elterülő sztyeppék összefoglaló neve. Részben nyelvtörténeti – egy XIX. század közepi, később cáfolt osztályozás szerint háromfajta nyelv van a világban, a sémi, az árja és a turáni -, de jelent külpolitikai orientációt és képzőművészeti stílust is. Házi meghatározásom szerint a magyarországi turanizmus reflektálás népünk keleti eredete és a nyugati minta követése közötti feszültségre.

– Pont ez a legnagyobb kérdés: miként lehetséges, hogy ez a feszültség ezer évvel később is velünk él, és máig politika- és kultúraalakító ereje van?

– Egyrészt nyelvünk és eredetünk mindig is a társtalanság érzését okozta a nagy európai szláv és germán tengerben. Másrészt a fő dilemma ezer éve is, a kétszáz évvel ezelőtti reformkorban is hasonló volt: hogyan érjük utol a Nyugatot? Át kell-e vennünk minden mintát? A reformkor nemzedékének alapállása világos volt: legyen kaszinó, akadémia, Lánchíd hídpénzzel, évenkénti országgyűlés Pesten, és akkor majd olyanok leszünk, mint az angolok. A terv, mondjuk úgy, felemásan sikerült, ez pedig frusztrációt okozott, főleg 1918 után. Jött egy nemzedék, amely azt látta, hogy nekifeszültünk, nyomtuk majd’ száz éven keresztül, felépítettük Budapestet, lett parlamentünk, polgárosodtunk, aztán azok az államok, amelyekről a mintát vettük, elárultak minket, felosztották az országunkat. Hát akkor játsszatok egyedül, mi megyünk Keletnek, ahol a testvéreink vannak, barátként fogadnak minket, és egy nagy, 600 milliós törzs élén térünk vissza, akkor pedig a Nyugat megnézheti magát – valahogy így szól az alapgondolat. A turanisták hitték, ha vége a Habsburg-korszaknak, egységes nemzetállamként végre mi oszthatjuk a lapokat a Kárpát-medencében. Sőt azon túl is, mert a néprokonsági eszme segítségével – ahogy egyikük megfogalmazta – szeretettel gyarmatosítjuk a rokon népeket.

– Szeretettel gyarmatosítjuk?

– Azaz mi nem olyanok vagyunk, mint a gaz nyugatiak, mert minket nem gazdasági érdek, hanem a testvériesség érzése vezet. Más kérdés, hogy a széles értelemben vett, Ázsiába is kinyúló turanizmusra az érintett népek elitje végül nem volt vevő.

– A turanizmus polgárosodáspótlék?

– Nem igazán. Kemény szövegeknek is teret adó találkozóik után a turanisták is budai villáikba tértek haza, volt bankbetétjük, nem akarták elengedni a modern vívmányok nagyobb részét.

– Azt mondja, a „testvérnépek” nem voltak vevők a magyar turanista törekvésre. Miért?

– A magyarhoz hasonló turanista mozgalom Törökországban bontakozott ki, de ott csak szűk réteg volt képes elfogadni, hogy mi nem vagyunk muszlimok. Egyéb keleti népek a nagy összebékítő szándékunkat nem tudták megérteni; más kérdés, hogy a magyar turanisták intellektuálisan nem is voltak elég izmosak, hogy egy ilyen bonyolult manővert véghezvigyenek. Az északiaknak pedig minden, ami Ázsiát jelenti, szemben áll a nemzeti önképpel. Ez a finneknél, észteknél érthető is, történelmi okokból.

– Mit keres a lóról nyilazó magyar a finneknél, észteknél?

– Többet, mint hinnénk! A radikális pánfinnugrizmus és a turanizmus összeegyeztetése 1945-ig konfliktusmentes volt. Például Vikár Bélát a Kalevala-fordítása óta finnugristának, kedves gyűjtőnek ismerjük, aki még Bartók Bélát is megtanította fonográfozni. Nos, Vikár kőkemény turanista volt, mi több, a Turáni Társaság névadója.

– Pedig a mai turanisták nem tűrik a „finnugrászokat”.

– 1945 óta van így, amikor a két világháború közötti turanisták radikálisabb része emigrációba kényszerült. Közöttük kezdtek burjánzani a sumér-magyar rokonságról szóló tanok és egyéb őstörténeti vadhajtások. Akik itthon maradtak, legfeljebb könyvcserehálózatban, baráti társaságokban teljesíthették ki magukat, miközben a hivatalos finnugrizmus túlélt, egyetemi diszciplína maradt. Így vált az összehasonlító finnugor nyelvészet a kollaboráció szinonimájává, főként az emigrációból nézve; el lehetett mondani, hogy ezek lepaktáltak a szovjetekkel. Tudományos szabadságharc lett a néprokonítási elméletekből.

– Könyvében a turanizmus történetét karaktereken, élettörténeteken keresztül mutatja be. Megdöbbentő azok listája, akiket ideig-óráig a bűvkörébe vont ez az eszme, Károlyi Mihálytól és Tisza Istvántól Teleki Pálon át Csontváry Kosztka Tivadarig vagy Kós Károlyig.

– Károlyi és Tisza nem volt igazi turanista; noha mindketten tagjai voltak az 1910-ben létrejött Turáni Társaságnak, a háború előtt a tagság inkább a társadalmi reprezentáció része volt. A századelőn az eszmék szabad piaca jól működött, az érdeklődők sok mindent felcsipegettek az eugenikától a feminizmusig, ami csak megtetszett. Számomra a meglepő turanisták nem a politikusok közül kerültek ki, hanem például a magyar szecesszió nagy iskolájából, a gödöllői művésztelep alkotói közül: Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor, Remsey Jenő, Toroczkai Wigand Ede. Az általuk használt motívumkincs persze árulkodik a gondolkodásukról. Érdekes Szörényi Levente édesapja, Szörényi Gyula grafikus története is: ő tervezte a turáni egyistenhívők lapja, a Turáni Roham fejlécét, mi több, az 1938-ban megjelent István-e vagy Koppány című könyv borítóját is, mely műből szinte egy az egyben visszaköszön az István, a király rockopera dilemmája. Ha még hozzátesszük, hogy Szörényi Levente keresztanyja Teleki Pál gyerekkori barátja, a lelkes turanista, Felvinczi Takács Zoltán lánya volt, máris látunk egy hidat, keresztül az egész XX. századon.

– Turanistának mondjuk a szemüveges professzor Teleki Pált is, meg a táltosszertartásokat szervező turáni egyistenhívőket is. Mi köti össze őket?

– Ez a történet nem azokról szól, akiket foglalkoztat a Kelet – abba beleférnek a karatézók és a mangagyűjtők is -, hanem azokról, akik szerint a keleti származásunkból közéleti és kulturális előfeltevések következnek. A turanisták nem műgyűjtők vagy versfordítók akartak lenni, ők a tételmondatot valahogy úgy kezdték: „A magyarság keleti eredetű nép, ebből az következik, hogy…” – a mondat befejezése már habitus és kreativitás kérdése. Teleki Pál például tatár fiatalok magyarországi képzésével akart hozzájárulni a Kelet építéséhez, a mai turanisták pedig „igaz magyar őstörténetet” követelnek az oktatásba.

– Eszmetörténetet akart írni, végül néplélekkutatás lett belőle?

– Valahogy így. Reményeim szerint három utóbbi könyvem – a Trianon-legendákról szóló, a visszatért Észak-Erdély története és ez – a nemzettudatról mond érvényes dolgokat.

– Akkor biztosan kikristályosodott valami a kutatásaiból a nagy nemzetkarakterológiai vitához is. Ön szerint hova tartozik valójában Ady Endre kompországa: Kelethez vagy Nyugathoz?

– Ahogy már szó volt róla, a nyugati minta követése legalább kétszáz, de inkább ezeréves Magyarországon. Ennek iszonyatos önsúlya van, ami minden kétséget kizáróan a Nyugathoz köt minket. Persze frusztráló, hogy nem érjük utol soha, de a gondjaink nem tesznek keletivé minket. Lehet, hogy valaki szidja az amerikaiakat vagy a németeket a kocsmaasztalnál, de ha választani kell, akkor a gyerekét a berlini vagy a londoni egyetemre akarja íratni, nem a kazanyira. Egyetértek azzal, amit például Gyurgyák János szokott hangoztatni, hogy a magyar a skandináv népeknél is individualistább; ez is menthetetlenül a Nyugathoz köt minket. Ezenkívül van bennünk jó adag elégedetlenkedés – ezt zsunnyogásnak szoktam hívni -, és még valami, amit Móricz Zsigmond talán zsíros ázsiai közönyként azonosítana.

– Az mi?

– Attitűd, amelyet a liberálisok tévesen toleráns beállítódásnak hívnak, pedig inkább a „minden mindegy” és a „jó lesz úgy is!” hangulatokkal illusztrálható. Ezeknél messzebb nem merészkednék; van a nemzetkarakterológia-fejtegetésnek némi béljóslásjellege.

– Van egyenes út a régi turanistáktól a maiakig, leginkább a Kurultáj nevű, évről évre több tízezer résztvevőt vonzó „magyar törzsi gyűlést” szervező körig?

– Diskurzuselemekben igen. Ha összehasonlítjuk a mostaniak retorikáját a két világháború közöttiek beszédmódjával, meglepő egyezéseket találunk.

– Csak retorikai egyezés, semmi több?

– A közéletben is hasonlóképp tűnnek fel. A turanisták régen sem pártot alapítottak, hanem lobbicsoportot próbáltak szervezni. Ahogy látom, ez ma is így van.

– Könyvében használ egy találó kifejezést: eredetpolitika. Van ma ilyen Magyarországon?

– A fogalmat én találtam ki; remélem, kiállja a politikai szóalkotás próbáját. Az eredetpolitika feltétele, hogy az eredet kérdése erőteljesen megjelenjen a politikai diskurzusban. Ez 1989, erőteljesebben pedig 2006 óta adott. Kellett ugyanis hozzá, hogy az emberek kiábránduljanak a rendszerváltás jóléti ígéreteiből, és a múlt, az eredet körül keressenek fogódzókat. A tíz évvel ezelőtti politikai válság eredménye pedig a Jobbik megerősödése volt, mely pártprogramba emelt eredetpolitikai kérdéseket.

– A kereslet hozott kínálatot?

– Így van, a tömeges érdeklődésre válaszolt a politika, azon belül is leginkább a radikális jobboldal. Mégsem mondom, hogy az eredetpolitika kizárólag az övék. A turanizmus valahol a fajvédőktől középre, a konzervatívoktól jobbra lőhető be; folyamatosan pulzáló mező, amelynek aktivitásában, kiterjedésében nagy kilengések vannak.

– Vona Gábor pártelnök épp most veszi el – ahogy fogalmazott – a Jobbiknak azt a 2006 körül kiformált lelkét, amelyben a Kelet-vonzalomnak is nagy szerepe volt.

– Ha turanista lennék, fel is háborodnék: míg 2010-es választási programjában a Jobbik hosszú bekezdéseket szentelt a témának, ’14-ben már csupán fél mondatot. Vona Gábor legutóbb, gyergyószentmiklósi beszédében úgy fogalmazott, hogy hatalmas „geostratégiai potenciál” van az „Atilla-mítoszban”, ami a keleti népekkel való kapcsolatkeresést illeti. Ebből két dolog olvasható ki: egyrészt a hun-magyar folytonosság szerinte már csak mítosz, másrészt politikai eszköz.

– A Jobbik elnöke már a korábbi, iszlámot méltató mondatait is szeretné elfelejteni.

– Ez érthető, hiszen nyolc éve jól hangzott, hogy majd az iráni forradalmi gárda ellenőrzi a magyarországi választásokat, és az emberiség nagy reménye az iszlám. De abban az országban, ahol minden gyerek első olvasmányélménye az Egri csillagok, legfeljebb egy ideig lehet eladni ezeket a sztorikat.

– Könyvében Orbán Viktortól is bőséggel idéz Kelet-barát gondolatokat: „egy nyugati testvér [jött] a keleti testvérhez”, mondta például kazahsztáni látogatásáról, máskor „félázsiai származékoknak” nevezte a magyarságot. A miniszterelnök látens turanista?

– Nem. Ám, mint említettem, a Keletet középpontba helyező beszédmódot nem csak a radikális jobboldal használja. A miniszterelnöknél ez részben gazdasági – az úgynevezett keleti nyitáshoz kapcsolódó – jelenség, részben szabadságharcos leágazás.

– Politikai termék?

– Talán. Valószínűleg érzik, hogy a soktónusú retorikába kell egy eredetpolitikai hang is, mivel van rá kereslet. Ez persze nem zárja ki, hogy a turanista jellegű beszéd személyes meggyőződésből is fakadjon. A Kurultáj mellé nyíltan odaálló Lezsák Sándor parlamenti alelnöknél nyilvánvalóan erről van szó.

– Az eredetpolitika magyar jelenség vagy más országokban is eszköz?

– Előfordul máshol is, bár kisebb hatósugárral. A lengyeleknél például a szarmatizmus mint a kora újkori eredetű nemesi eszme meghatározó. Nemrég Franciaországban is öldöklő vita ment, miután Nicolas Sarkozy kijelentette, hogy a franciák ősei igenis a gallok. A történészek persze rögtön huhogni kezdtek, hogy micsoda tudománytalanság ez, ám az érzelmesebb választók egy részének nyilván tetszett a volt elnök kijelentése.

– A még csak elképzelt baloldali kritika szerint a turanizmuskönyv nem más, mint a köldöknézegető, mítoszaival küzdő jobboldal újabb lenyomata. Volna ebben igazság?

– Magabiztosabban mondanám, hogy ez a magyar jobboldal egyik arca, ha 1918 előtt nem lettek volna benne baloldaliak is szép számmal. Ráadásul a Kelet-vonzalomnak mindig is megvolt a markáns konzervatív kritikája, például Szekfű Gyula Magyar Szemléjében vagy az egyházaknál. Abban, hogy ilyen „maszatolt” képünk van a turanizmusról, az emigrációba szakadt radikálisoknak és az eszme – többek közt katolikus – ellenfeleinek is rengeteg munkájuk van. Az igazság pedig az, hogy ez is sokszínű mozgalom, amiben a jámbor tudósoktól a holdkórosokig sok mindenki elfér.