Viharos tájon*

L. Balogh Béni a 20. század kutatásával foglalkozó magyarországi történésztársadalom azon csodálatra méltó tagjai közé tartozik, akik láthatóan nem a könnyebbik végéről fogják meg a dolgot. 2002-ben a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent alapvető munkája a magyar-román viszonyról és a második bécsi döntés diplomáciatörténetéről önmagában is képesíthette volna a PhD-fokozat megszerzésére. Ő azonban nem elégedett meg ezzel: mostani könyve alapját 2010-ben megvédett doktori disszertációja képezi. A tizenkét évvel ezelőtti, angolul is megjelent első könyve óta eltelt időszakban pedig nem maradt tétlen: kronológiát szerkesztett, forrásokat adott ki, alapvető tanulmányokkal gazdagította tudásunkat a második világháború időszakának magyar-román, magyar-szovjet-román kapcsolatairól. Mindezt úgy, hogy közben szerkesztette Magyarország egyik (ha nem a) legszínvonalasabb vidéki tudományos folyóiratát, a szomorú körülmények között kimúlt Limest, ahol a magyarság és a szomszéd népek kapcsolatáról számos nélkülözhetetlen tanulmány jelent meg. Szűkebb témánknál maradva: a folyóiratnak a terület-visszacsatolásokkal foglalkozó számai – gondolok itt többek között az Észak-Erdéllyel foglalkozó, 2006. évi második számra – pedig fordulópontot jelentenek e területek kutatásában.

L. Balogh Béni könyvével olyan kutatás eredményét tette elérhetővé a tudományos közösség számára, amely hosszú évekre, sőt évtizedekre meghatározza a korszakkal való foglalkozást. A téma valóban elhanyagolt volt eddig a magyar historiográfiában: a szerző által is felhasznált és mértékadóan értékelt, ugyanakkor több mint negyven éves Csatári-monográfián (Forgószélben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.) kívül a mai napig sem készült olyan áttekintés a korszak magyar-román viszonyairól és a kisebbségi kérdésről, mint amivel most L. Balogh Béni hozzájárult közös tudásunkhoz.

A szerző jó tempójú, kiegyensúlyozott és jó csomópontok köré artikulált munkájában sorra veszi a magyar-román viszony 1940 szeptembere és 1944 nyara közötti alapkérdéseit: a likvidációs tárgyalásokat, majd azok kudarcát, a katonai közigazgatás melléfogásait, Antonescu marsall és Antonescu miniszterelnök-helyettes Észak-Erdéllyel kapcsolatos politikáját, a Szovjetunió elleni hadba lépéssel kapcsolatos dilemmákat, a tétova kapcsolatkeresési kísérleteket és a román kiugrás bel- és külpolitikai hátterét. A magyar történetírásban eleddig nem hangsúlyozták kellőképpen a második bécsi döntés érvénytelenségét deklaráló 1941. szeptember 15-i román nyilatkozat jelentőségét. A szerző nagyon plasztikusan mutatja be a sokkot, amely a román társadalmat és politikai osztályt érte, amikor néhány hét alatt Románia elveszített csaknem 100 000 négyzetkilométernyi területet, a rajta lévő lakossággal együtt – nemcsak a román középhatalmi álmok látszottak komolyan romba dőlni, hanem a nemzeti üdvtörténet végének láttatott Nagy-Románia 1918-as megteremtése is. A munka hatalmas erénye, hogy bőségesen és széles körűen használja a román levéltári forrásokat, ami ugyan örvendetesen szaporodó, de mégiscsak limitált jelenség a honi történetírásban. L. Balogh Béni hasznosítja a román szakirodalmat is, amely – ellentétben a magyarral – már az érett román nemzeti kommunizmus időszakától kezdve kiemelt figyelmet fordított a témának. Ezek a javarészt pártos, sok esetben tudománytalan és propagandisztikus művek széles körű állami és párttámogatást élveztek 1990 előtt is, s a hangvételük prolongálódott a demokratikus változások után, immár keményvonalas nemzeti kommunista/nacionalista szerzők tollán. L. Balogh ítéleteit ezekkel kapcsolatban nem ragadja el a szenvedély, igyekszik tárgyilagosan értékelni, eredményeiket felhasználni. A témával foglalkozó, komolyan vehető román szerzők (elsősorban Ottmar Traşcă, Cornel Grad és Vasile Puşcaş műveivel értelmes és komoly dialógust folytat, ami külön erőssége a műnek.

Bár ennek természetesnek kéne lennie, de sajnos, számos ellenkező tapasztalat birtokában, fontos kiemelni a szerző szenvedélymentes nyelvezetét és józan, megfontolt stílusát. Ugyancsak üdítő megtapasztalni az emlékirat-irodalom széles körű és jól poentírozott használatát: például a román és a magyar közvélemény 1940. augusztus-szeptemberi hangulatának bemutatásánál. Más idézetek is telitalálatok: a Ravasz László-idézet a türelmes nemzetiségi politikáról (91.) vagy Márton Áron szokatlanul kemény hangvételű, az eddigi főpásztor-képtől eltérő megnyilvánulása a reciprocitásról (225.) tanulságos részei a könyvnek.

L. Balogh Béni annyira szemérmes és komoly szerző, hogy ott sem hangsúlyozza a hagyományos diplomáciatörténeti narrációból kilógó részeket, ahol pedig ezt nyugodtan megtehetné: például azt, hogy a magyar követet hogyan kergette ki román partnere, vagy Nagy László követ szellemes megjegyzését, amely a magyar-román viszonyt a Grönland és a déli sarkvidék közti viszonyhoz hasonlítja (ebből akár fejezetcím is lehetett volna). Az olvasóban néha feltámad a vágy, hogy többet tudjon meg ezekről a szereplőkről – nem feltétlenül az Antonescukról, mert a sorsuk ismert, és L. Balogh mesterien adja vissza egy-egy megjegyzéssel a képet, amelyet sugároztak magukról. De Nagy László bukaresti magyar követ, Csopey Dénes, a brassói vagy Lorx Tibor, az aradi magyar konzulátus vezetőjének további sorsával, intézményeik napi működésével (vagy a nagyváradi és a kolozsvári román konzulátus hasonló tevékenységével) is szívesen megismerkedne az olvasó.

Bár a mű fókuszában döntően az áll, hogy a diplomáciában miképpen jelenik meg a két ország (magyar és román) kisebbségeinek ügye, azért szó esik a kötetben gazdasági viszonyokról, földreformról és a két ország közti titkos tárgyalásokról is: 1943-ban, nagyon rövid időre enyhült a feszültség a két fél között. Sőt, Bánffy Miklós bukaresti látogatása, Maniuval folytatott tárgyalásai, illetve más, informális gesztusok révén, sokan még azzal az ideával is eljátszottak, hogy a két ország együtt ugrik ki a német szövetségből. Ezekről a gondolatokról azonban nagyon hamar kiderült, hogy jámbor óhajok inkább, mintsem komoly plánumok. Romániának nem volt érdeke a közös akció, sőt tulajdonképpen a feszültség fenntartásában volt érdekelt (a magyar fél pedig egyáltalán nem tekintette tárgyalási alapnak a status quo bármiféle megváltoztatását), és ennek megfelelően az észak-erdélyi románok helyzetének javítása sem volt elsődleges elfoglaltsága. A reciprocitásra épülő magyar nemzetiségpolitika pedig éppenséggel állandó gyúanyagot szolgáltatott a konfliktusokhoz.

Mindent összevetve, L. Balogh Béni monográfiája fontos, sőt, ne féljünk a nagy szavaktól: úttörő vállalkozás, a magyar történettudomány egyik sok évtizedes mulasztásának pótlása, ráadásul olyan módon megírt mű, hogy nem kockáztatunk sokat, ha azt állítjuk: még évtizedeken keresztül hivatkozási alap lesz.

* L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940-1944 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013. 336 p.