A mi történetünk

Az igazságot is meg lehet szokni – kedves szerzőjét, Tamási Áront idézi Ablonczy Balázs a 82. ünnepi könyvhét hivatalos listáján szereplő könyveinek egyikében. Az Ábel-trilógia szerzőjének e híres mondata az 1940. szeptember 15-i kolozsvári magyar katonai bevonulás rádiós közvetítésében hangzott el, de jól illik a Teleki Pálról írt nagymonográfiájával, Trianon-könyvével komoly érdeklődést keltő történész tanulmányához is, amely az anyaországhoz visszacsatolt Észak-Erdély ötven hónapját elemzi.

Ki tréfásan, ki komolyan a „mítoszromboló” jelzőt szokta a történész Ablonczy Balázs neve elé tenni. A visszatért Észak-Erdély 1940-44 közötti történetét tárgyaló tanulmány ismeretében feltételezhető, talán állandósul is ez a kifejezés; pedig, mint a Jaffa Kiadónál megjelent könyv utolsó fejezetében olvasható, a szerző nem akart mást, csak „szétszálazni a történteket”. Nem tart attól, hogy a seregnyi dokumentum elemzésével, a még köztünk lévő szemtanúk megidézésével, személyes érzelmeinek a megváltásával összeállított történelmi tabló a legkülönbözőbb felfogású olvasóit is mellbe vágja?

– Egyáltalán nem célom a mítoszrombolás. Nem is akarok belemerevedni ebbe a szerepbe. Mindig is érdekelt az észak-erdélyi magyar fennhatóság története. A Trianon-legendák sikerén felbuzdulva a Jaffa Kiadó azt kérdezte, nincs-e kedvem újabb könyvet írni, mire igennel válaszoltam. Trianonnal, Teleki Pállal és Észak-Erdéllyel a Horthy-rendszer három olyan fontos témáját írtam meg, amely alapvető kérdéseket vet fel e korszakkal kapcsolatban. Mellbe vágni senkit sem akarok, van egy eddig alapvetően elmeséletlen történet, azt akartam elmondani. Azt hiszem, van rá olvasói igény. Vannak tények, amelyekkel szembe kell nézni, és vannak hőseink, akiket meg kell becsülni: ilyen például Márton Áron, Mikó Imre, Bánffy Miklós, Tamási Áron – ez a könyv az ő könyvük is.

– Kötetének első bekezdésében a Magyar Nemzetet megalapító Pethő Sándor Erdély iránti heves vonzalmáról olvashatunk; arról a több alkalommal is megfogalmazott hitéről, amely a magyar középosztályt általában jellemezte: az 1920-ban szentesített országhatárokat nem lehet elfogadni. Pethő Sándort egy hónappal az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását elrendelő bécsi döntés előtt menesztették az általa alapított lap éléről öt nappal a nevezetes határozat előtt autóbaleset áldozata lett. A kutatónak bizonyára pontos képe van arról, hogy Pethő Sándor lapja miként tudósított Észak-Erdély visszatértéről és arról az ötven hónapról, amely 1940. augusztus 30. után következett. A lapalapító szellemében?

– Töredékes információim szerint a Magyar Nemzet, ugyanúgy, mint a többi lap, hallatlanul örült Észak-Erdély visszacsatolásának, és nagyon hamar bekapcsolta az erdélyi írókat a munkájába. Helyet adott például Krenner Miklósnak, a Spectator néven író publicistának, akinek 1940-ben eléggé elvékonyodtak a megjelenési lehetőségei Erdélyben. Nyilvánvalóan voltak olyan jelenségek, amelyeket nem lehetett bírálni, az ezekre vonatkozó megjegyzéseit a Magyar Nemzet az „erdélyi szellemért” való aggódásába vagy egyes kormányintézkedések óvatos bírálatába csomagolta be. Kiállt a nemzetiségi viszonyok türelmes, Teleki Pál szellemében történő kezelése mellett, noha kormányzása idején egyáltalán nem volt baráti a viszony Teleki és a Magyar Nemzet között. Csak halála után lett a kormányfő nevéből „hívószó”.

– A magyar történettudomány, a hazai közoktatás és ismeretterjesztés évtizedeken át igen óvatosan kezelte a terület-visszacsatolások történetét, nem csoda, hogy a mai átlagemberekben inkább csak közhelyek, félinformációk vagy tévhitek rögzültek az 1939-40-es esztendőről és az azt követő időszakról, ön szerint mi az az ismeretanyag, amelyet minden magyarnak feltétlenül tudnia kell históriánknak e periódusáról?
Annyit legalább ismerniük kell az általános iskola nyolc osztályát elvégző fiúknak, lányoknak, mint amennyit a mohácsi vészről, az 1848-as szabadságharcról és az ötvenhatos forradalomról?

– Nyilván ehhez az ismeretanyaghoz tartoznának a visszacsatolás körülményei, etnikai viszonyai és területi kiterjedése; hogy hány magyar tért vissza, és hányan maradtak odaát, mennyien menekültek el. Elképesztő népmozgásokra került sor ebben az időben. A dél-erdélyi magyarságnak a fele átjött Magyarországra. Köztük apai nagyapám és családja. Vannak olyan közösségek, amelyek nagyságuk ellenére eddig szinte teljesen kimaradtak a történettudomány érdeklődési köréből: ilyen például a német-szerb fennhatóság alatt maradt százezres bánsági magyarság története. Az ilyesfajta tudás óvatosabbá tehetne bennünket azzal kapcsolatban, hogy mik is voltak a magyar politika lehetőségei a nemzetiségi többségű Kárpátalján, a magyar többségű, visszacsatolt Felvidéken vagy éppen Észak-Erdélyben, ahol a nemzetiségi arányok pengeélen táncoltak…

– Részletesen foglalkozik a könyv a második bécsi döntés után Észak-Erdélyből kivonuló román és az oda bevonuló magyar katonák által elkövetett jogsértésekkel, az életeket – gyermekéleteket is! – kioltó kegyetlenkedésekkel. Mint olvasom, a magyar katonák erőszakos cselekedeteit 1940 novemberében Hitler Teleki Páltól kérte számon. Tudható, hogy mi állhatott ennek a hátterében?

– Nem akarom abszolutizálni ezt a történetet. Nem csak ebből áll a magyar Észak-Erdély története. A kézirat 282 oldalából öt foglalkozik a bevonulás során történt atrocitásokkal, és ebben már az is benne van, ahogy egy néprajzi kutatás során igyekszem feltárni azt, ami Bánffyhunyadon történt, ahol a helyi magyarok meglincseltek egy görögkeleti pópát. Balogh Balázs és Fülemile Ágnes kutatásaiból tudni lehet, hogy a történtek egyáltalán nem olyan egyszerűek, komoly előéletük és nagyon hosszú árnyékuk van. Elborzasztó fotókat láttam az ördögkúti mészárlás utáni állapotokról, de nem szerettem volna naturális történetet faragni belőle. Azt szeretném tudatosítani, hogy ez is a magyar történelem része. És a mai napig fontos alakítója a románság magyarokról alkotott képének, miközben a magyar köztudatban ezek az események egyáltalán nincsenek benne. Pedig kitűnő és részletes feldolgozások készültek róluk, például Illésfalvi Péter tollából. Egyáltalán nem a Gyantán, Szárazajtán, Egeresen 1944 őszén történt magyarok elleni kegyetlenkedésekről akarom elterelni a figyelmet általuk. Benne vannak a könyvemben azok is. Egészében kell látnunk ezt a négy évet.

– Nemcsak a magyar katonák bevonulásának a története, de az azt követően bevezetett katonai közigazgatás időszaka is azt sejteti, hogy a magyar részről hosszú időn át várt nagy pillanat – ahogyan Pethő Sándor írta, „a magyar hivatástudatnak a történelmi jog rehabilitációjában jelentkező formája ’’ – inkább csak a szónoki fordulatok szintjén volt előkészítve, az anyaországból a visszatért erdélyi területekre vezényelt katonák és közhivatalnokok „idegen testként mozogtak az ottani népességben”. Csak a kezdeti időkre volt ez jellemző vagy mind az ötven hónapra?

– Az „idegen test” kifejezés egy polgári hivatalnok visszaemlékezéseiből való, én ezt nem állíthatom ilyen sarkosan. Azok közül, akik a kéziratomat olvasták, többen is felvetették, talán túlságosan is szigorú vagyok, és egyes kirívó esetekből általánosítok. Valóban lehetséges, hogy a kormányzat Budapestről a katonákkal végeztette el azt a „piszkos munkát”, amelyre esetleg egy gyorsabban berendezkedő polgári közigazgatás is rákényszerült volna a román alkalmazottak – és sok esetben a magyarok – sebes eltávolítása, internálások, kitelepítések esetében. De azt semmilyen megfontolás nem igazolhatja, hogy idős embereket több héten át naponta áttegyenek a Kárpátokban a román oldalra, majd, amikor a románok visszadobják őket, felvigyék Kárpátaljára, és a kötésig érő hóban beküldjék őket a fenyvesbe: tessék menni, arra van a Szovjetunió. És azt sem igazolhatja semmi sem, hogy az iskolákban a katonatisztek osztályfőnöki értekezleteket hívjanak össze, házbéreket állapítsanak meg, új tulajdonosokat rendeljenek a kávéházakba… A legteljesebb mértékben elismeréssel vagyok a magyar katonaerényeket szépen megmutató, bátor és humánus tisztek iránt, de riaszt az ilyenfajta akarnokság, „teljességre” törekvés. Egyébként nem hiszem, hogy Hitlernek a magyar bevonulás körülményeivel lett volna baja. Mindig is jobban kedvelte a románokat, főleg Antonescut, mint Horthyt vagy a magyar elitet. Egyszerűen attól tarthatott, ha túl sok „a törött tányér” a magyar-román viszonyban, akkor a román közvélemény németellenes irányba hangolódik, és ez megnehezíti a német háborús erőfeszítéseket.

– 1940 szeptembere után – ahogyan könyvében utal rá: nagyobbrészt a magyar miniszterelnök, Teleki Pál elképzelései szerint – Budapesten Észak-Erdély nagyszabású gazdasági, oktatási és infrastrukturális fejlesztéséről határoztak. A korábban elvett földek egy részének új gazdái lettek, fegyelmezett államigazgatási rendszert építettek föl, átszervezték az oktatási hálózatot. .. Vajon mi az, ami ezekből a gyors intézkedésekből, ahogyan ön nevezi: az észak-erdélyi kísérletből mint példa, mint lehetőség az erdélyi közgondolkodásban 1944 után is megmaradt?

– Szerintem alapvető dolgok maradtak: Erdélyben sokan az egész 1989-ig terjedő időszakot is a két háború közöttihez hasonló, de annál kicsit hosszabb ideiglenes állapotként fogták fel, amelyet ki kell bírni, elmúlik. 1990 után vált egyre világosabbá, hogy új stratégiára van szükség az állami hovatartozásban. Mivel az 1940-44 közötti négy év tiltott időszaknak számított, csak csendben lehetett emlegetni az akkor történteket. Emlékszem, a nyolcvanas években milyen titkos büszkeséggel mutogatták nekünk édesapám barátai, ami „még a magyar időben épült”. Ilyen volt például a Székelyudvarhely-Székelykeresztúr közti műút, amelyet a ma Párizsban élő író, Karátson Endre édesapja tervezett – az út még tavaly is nagyjából abban az állapotban volt, ahogyan 1940-44 között megépítették. És a hatvanas évekig a „kis magyar világban” összerakott berendezésekkel üzemelt a csíkszentsimoni keményítőgyár; a székelyföldi termelőszövetkezetekben, a „kollektívákban” pedig még azok a mezőgazdasági gépek is használatban voltak, amelyeket 1942-ben a gazdakör kapott. Az idősebb gazdák még a kilencvenes években is használták azokat a kis ismeretterjesztő füzeteket, amelyeket a negyvenes években kaptak a helyi gazdasági felügyelőktől. Ebben a négy évben – becsléseim szerint – egy teljes évnyi magyar költségvetés áramlott át Észak-Erdély felzárkóztatására, modernizációjára. De legalább ilyen fontos volt az erdélyi magyar kulturális infrastruktúra megerősítése; az a nagy generáció, amelyik – minden mellőzés és meghurcoltatás közepette – a háború utáni erdélyi magyar kultúrát méltóképpen képviselte Imreh Istvántól Jakó Zsigmondon át Mikó Imréig, részben ebben a négy évben kapta szellemi útravalóját. A kolozsvári egyetem újraalapítása nélkül nem lett volna Bolyai Egyetem, amelynek a jelentőségét aligha kell részletezni.

– Észak-Erdély története a mi történetünk is – írja. Csakugyan az, szerintem több vonatkozásban is. A mi történetünk az az ötven hónap, amelyet új könyvében oly sokoldalúan mutat be, hiszen a magyarországi Erdély-képet még ma is ez az időszak határozza meg. Az a nagy váltás pedig, amelyre a jelenkori Magyarországon 1990-től lehetőség adatott – megváltoztatva a megváltoztatandót –, több ponton is emlékeztet arra a történelmi esélyre, amelyet 1940-ben a visszacsatolt erdélyi területeknek a fátum felkínált. Hogyan látja, s most nem „csak”a történészt kérdezem, de a XXI. századi magyar polgárt is: hasznunkra válna, ha nemzetépítési példatárként használnánk ennek az ötven hónapnak – Cs. Szabó László szóhasználatával élve – nem csupán „a szívfacsaróan megható”, de „a bepiszkolt” napjait is?

– A könyvben igyekszem hangsúlyozni: önmagában azt nem tartom problémának, hogy egy országban nemzetépítés zajlik. Lehet csúnyát gondolni arról, hogy magyar körpecsétet kell használnia a görög katolikus egyházközségnek, bár a visszamenőleges szemrehányásoknak nem sok értelmét látom. De azt látnunk kell, hogy ebben a tekintetben a román hatóság sem cselekedett másként, masszív nemzetépítést folytatott, amely mára sikerrel járt. A magyaroknak viszont – mert kevés volt az idő, s az is olyan történeti eseményekkel fonódott össze, amelyek hosszú időre lejáratták az egész korszakot – ugyanez nem sikerült. Lehet panaszkodni, hogy az 1910-ben számlált kilencvenkét százaléknyi magyarból mára csak huszonhét százalék él Nagyváradon, de a számolásból fájóan hiányzik az a harmincezer nagyrészt magyar identitású, a magyar intézményrendszert támogató, magyar lapokra előfizető zsidó polgár, akiket onnan deportáltak 1944 tavaszán. Ha van tanulság, az talán az, hogy ilyen rövid idő alatt is milyen sokat jelentett demográfiai, szociális, kulturális értelemben a magyar fennhatóság, és milyen rosszul áll nekünk, ha mások nemzetépítését tekintjük példának.