Puccs Budán

Amikor Kosztolányi Dezső Édes Annájának tudósítása szerint Kun Béla repülővel elhagyta Budapestet (és még egy kört írt le a Vérmező felett), új időszak köszöntött be a magyar politikatörténetben. Hat napig regnáló, szociáldemokratákból és szakszervezeti vezetőkből álló kormány, román megszállás és egy, felénk viszonylag ritka, sikeres puccs, mindez néhány nap alatt. Pedig Kun Béla vonattal távozott.

Az északi hadjárat sikerei nyomán a párizsi békekonferenciát elnöklő Georges Clemenceau ultimátumára a tanácskormány a visszafoglalt felsőmagyarországi területek kiürítése mellett döntött, s ígéretként még megkapta azt is, hogy a román csapatok visszahúzódnak a Tiszántúlról. Amikor ez nem történt meg, a Vörös Hadsereg támadásba lendült, hogy kikényszerítse a területek visszaadását. Az úgynevezett tiszai offenzíva hamar összeomlott: csak részben amiatt, hogy ellenforradalmi érzelmű tisztek a franciákkal és a románokkal is megosztották információikat. A magyar tanácsállam kimerült, a hátországi terror és az ellátási zavarok aláásták maradék legitimitását is, s a katonai kudarcok értelmetlenné tették sokak külpolitikai várakozásait is.

A román csapatok támadásba lendültek. Visszavették a tiszai offenzíva alatt elfoglalt vékonyka területsávot, majd a július 29-ről 30-ra virradó éjszaka átkeltek a Tiszán, és óvatosan megindultak Budapest felé. A román előőrsök augusztus 3-án vonultak be a városba, s másnap követte őket a csapatok zöme. A következő napokban a román hadsereg továbbnyomult a Dunántúl északi részén, s elfoglalta Veszprémet, Győrt és Székesfehérvárt is. Itt keveredtek szórványos csetepatékba a Vörös Hadsereg egyes visszavonuló egységeivel (például a fegyvert nem letevő székely alakulatokkal), és a Nemzeti Hadsereg egyes, Szeged felől előrenyomuló alakulataival.

Megszállt város

A román hadsereg kényelmesen berendezkedett Budapesten: a törzset a Gellért szállóban helyezték el, de a fényűző magánvillákba is jutottak román tisztek. A román városparancsnokság szigorú cenzúrát gyakorolt, lehallgatta többek közt a kormánytagok beszélgetéseit, és már augusztusban nekilátott a város és a magyar ipar értékeinek – gépeknek, vasúti kocsiknak, műkincseknek – elszállításához. Ezalatt a tanácskormány után felállt a „szakszervezetinek” is hívott Peidl-kormány, melynek vezetője, Peidl Gyula nyomdász, szakszervezeti tisztviselő márciusban ellenezte a proletárdiktatúrát és a két munkáspárt egyesülését. Miniszterei között voltak mérsékelt szociáldemokraták (Peyer Károly) vagy olyan politikusok, akik szerepet vállaltak a kommunista diktatúrában, mint például Ágoston Péter, Dovcsák Antal vagy Garbai Sándor, a népbiztosok tanácsának volt elnöke. Sőt, az első kormányülésen megjelent Harrer Ferenc volt budapesti alpolgármester, bécsi követ és külügyminiszter is, aki a radikális polgárság képviselőjeként átmenetileg elvállalta a főváros ügyeinek vezetését, s ő például rögvest javasolta a korábbi rendőrkapitány, Dietz Károly újbóli hivatalba helyezését. Peidl megkísérelte a kisgazda Nagyatádi Szabó István bevonását is a kormány munkájába.

Az új kabinet nem sok érdemi intézkedést hozhatott: egyetlen minisztertanácsi ülésén kiállt a választások mielőbbi megtartása mellett, kormánybiztosokat nevezett ki a vármegyékbe, helyreállította a címeket és rangokat a közhivatalokban. Augusztus 6-án, este valamivel hat óra után a Sándor-palotában minisztertanácsi ülésre gyülekező szociáldemokrata miniszterek kellemetlen meglepetéssel szembesültek. Csilléry András fogorvos egy szál sétapálcával a kezében, de felfegyverzett ellenforradalmárok és rendőrök kíséretében berontott az ülésterembe, és a kormány tagjait lemondásra szólította fel Habsburg József főherceg nevében. (Peyer belügyminisztert az összeesküvők már korábban letartóztatták.)

Fehér Ház

Az összeesküvők zöme a Fehér Ház nevű ellenforradalmi szervezethez tartozott, mely a tanácsköztársaság idején jött létre Budapesten, s mint egyik szervezőjének, Krivátsy Gyulának a kiadatlan emlékezéseiből tudni lehet, a jobbára hivatásos és tartalékos tisztekből összeállt szervezet a hadügyi népbiztosságon fejtett ki ellenforradalmi működést, katonatiszteket szöktetett Szegedre, és szervezte az antikommunista érzelmű katonatiszteket. Kezükre játszott, hogy Haubrich népbiztos titkára, Farkas Tivadar az ő emberük volt. Farkasnak pedig rokona volt Csilléry András, s lakásuk is egymás mellett volt a Baross utca 28.-ban. A Csilléry-féle fogorvosi rendelő forgalma jótékonyan leplezte a katonatisztek jövés-menését.

A tanácskormány bukása körül a szervezettel kapcsolatot talált Bleyer Jakab egyetemi tanár, a magyarországi németség mozgalmainak egyik szervezője, Pekár Gyula író és a zavaros hátterű Friedrich István. Utóbbiról, a snájdig mátyásföldi gépgyárosról az a hír járta, hogy József főherceg természetes fia: az őszirózsás forradalom napjaiban épp ő vezette a tömeget a lánchídi csatába, s szabadkőműves kötődései is közismertek voltak. Egyszerre vádolta őt Károlyi Mihály és 1920-ban a magyar királyi bíróság Tisza István meggyilkolásának előkészítésével – ám a vádak alól tisztázta magát. Már 1918-as hadügyi államtitkárként is Károlyi Mihály ellenzékéhez számított, s 1919 augusztusa után jobbratolódása megállíthatatlannak tűnt. 1919 novemberéig József főherceg kegyéből miniszterelnök lett – a mai napig ő az egyetlen ezen a poszton, aki válogatott futballista is volt, s egy ideig a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Egyik brit tárgyalópartnere csak „őrültnek” nevezte, s mindent megtett bukásáért. Az 1919 novemberére engesztelhetetlen „keresztény-nemzetinek” számító politikus legitimista lett, és politikai pályája végéig, 1939-ig a Horthy-rendszer bírálója maradt.

A siker után

A puccsisták sikerrel jártak, Peidl Gyula és politikustársai némi habozás után lemondtak. Friedrich István vezetésével új kormány alakult, mely augusztus 8-i első ülésén le is tette az esküt József főherceg kezébe. Bár a puccsisták nem verték nagydobra, akciójukra (a Sándor-palota megszállásával egy időben elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot is) nem kerülhetett volna sor a román megszálló hatóságok jóváhagyása vagy legalábbis jóindulatú semlegessége nélkül. Ennek ellenére Holban román tábornok, városparancsnok az első minisztertanácsi ülésnek nyilatkozatot tett, és jelezte, hogy nem ismeri el a kormányt, mert az nem az ő feladata.

A Friedrich-kormány – soraiban jórészt ismeretlen hivatalnokokkal – visszaállította a korábbi közigazgatást, sorban törölte a tanácskormány intézkedéseit, többé-kevésbé szabad utat engedett a pártok szervezkedésének, és új lendületet adott a párizsi békekonferenciára való felkészülésnek. Eredménytelenül harcolt azonban a másik két ellenforradalmi központtal: a Siófokon berendezkedő Horthyval és a nyugat-magyarországi ellenforradalmárokkal, akik jórészt Lehár Antal ezredes (a zeneszerző fivére) vezetése alatt álltak.

A kormány súlytalan maradt mind az antanttal, mind a román megszálló hatóságokkal szemben, és elkeseredett harcot folytatott a másik két erőközponttal is hatalma elismertetéséért. Bár Friedrich át- és átalakította kormányát, végül nem maradt a helyzet ura. 1919 őszén a párizsi békekonferencia Budapestre küldte George Clerk brit diplomatát, hogy eszkábáljon össze egy nagykoalíciót (ahogy akkoriban mondták: koncentrációs kormányt), melyben a politikai spektrum minden színe képviselve van a kommunisták kivételével, s amely elég legitimitással rendelkezik ahhoz, hogy meg lehessen hívni a békekonferenciára. A feladatot Clerk sikerre vitte, így jött létre a Huszár-kormány, és vonulhatott be Horthy Miklós 1919 novemberében Budapestre, a román csapatok meg ki, ugyanekkor.

A Fehér Ház tagjainak többségét már a korszakban elfelejtették, bár az ominózus fogorvosi rendelőt rejtő ház falán 1945-ig tábla hirdette az ellenforradalmi klubhelyiséget. Csilléry rövid ideig népjóléti miniszter volt, majd református létére az alapvetően katolikus karakterű, s a szélsőjobboldali témáktól sem ódzkodó Keresztény Községi Párt politikusa lett. Volt parlamenti képviselő, majd 1940-től a debreceni egyetem tanára. 1944-45-ben a Szálasi-kormány kinevezte a Németországba települt magyar egyetemi ifjúság kormánybiztosának. Emigrációban halt meg Kanadában, 1964-ben, 13 évvel túlélve egykori miniszterelnökét, Friedrich Istvánt, aki a váci börtönben hunyt el, ahová a Grősz-per nyomán zárták.

Ablonczy Balázs