Nyilasok a parlamentben

Az 1939-es választás új fejezetet jelöl a magyar politikatörténetben. 1920 után másodszor voksoltak titkos választójog alapján, a szélsőjobb és a kormányt támogató pártok sosem látott sikert értek el, s nemzetközi környezetünk is egyre vészjóslóbbá vált. Igaz, ennek a dél-felföldi és kárpátaljai területek visszacsatolásán örvendező lakosság kevés figyelmet szentelt.

Hogy az 1935-ben megválasztott képviselőház nem fogja kitölteni ötéves mandátumát, már 1938 végén sejthető volt. Imrédy Béla miniszterelnök diktatórikus törekvései, a kormánypárt ellentétei oda vezettek, hogy 1938 novemberében az ellenzék és saját pártjának kilépő képviselői az alsóházban leszavazták a miniszterelnököt, s a radikálisan jobbra forduló kormányfőt csak a kormányzó jóindulata és a visszacsatolt területekről behívott képviselők támogatása mentette meg az azonnali bukástól. A következő vihart már nem élte túl: a liberális ellenzék vezéralakja, Rassay Károly dokumentumokat szerzett be Imrédy részbeni zsidó származásáról; ez a körülmény a második zsidótörvény kidolgozásán munkálkodó kormányfőt ellehetetlenítette, és 1939 februárjában lemondott.

Nyomás és váltás

Utóda, Teleki Pál első intézkedései közé tartozott a Nyilaskeresztes Párt betiltása, vezetőinek internálása, és a párt lapjainak betiltása. Ennek ellenére a tavasz folyamán a szélsőjobboldal ellen hozott intézkedéseket a kormányzat enyhítette, s ha megtépázva is, de a börtönben lévő Szálasit helyettesítő Hubay Kálmán vezetése alatt a párt újjá tudta szervezni magát.

Teleki csak úgy fogadta el a kormányfői megbízatást, hogy szabad kezet kapott a házfeloszlatás időpontjának meghatározásához. Ez nem volt meglepő: a két háború között egyetlen képviselőházi ciklus sem tartott az előírt öt évig. Bethlen, Gömbös és Teleki is arra használták a kormányzótól kapott politikai bizalmat, hogy megpróbálják stabilizálni hatalmukat, és/vagy saját képükre formálják a kormánypártot. Így amikor 1939 tavaszán kormányzói leirat oszlatta fel a házat, senki nem lehetett meglepve.

Főleg úgy nem, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a választások előtt lecserélte a vármegyei főispánokat (a kormánypárt helyi vezetőit), és újrarajzoltatta a választókerületek határait. A nyilasok háttérbe szorítása mellett más ellenzéki jelölteknek is hatósági nyomással kellett számolniuk: a kormánypártból kivált disszidensek Keresztény Nemzeti Függetlenségi Pártjának csakúgy, mint a nevet változtatott szociáldemokratáknak (a nemzetköziségre utaló „Magyarországi” jelzőt elhagyva a párt ekkor SZDP néven futott), valamint az ellenzéki liberálisokat tömörítő Polgári Szabadság Pártnak és a kisgazdáknak.

A kormányzati aggodalmat az táplálta, hogy a rendkívül bonyolult új választási törvény alapján tartott választásokon vidéken is titkosan lehetett szavazni – ám a választásra jogosultak körét műveltségi, nemi és életkori cenzusok segítségével igyekeztek úgy megszabni, hogy az eredmény ne a radikális szavazók nézeteit tükrözze. Az 1939-es második zsidótörvény pedig korlátozta a zsidó választók számát és a zsidó származásúak választhatóságát, jelentősen csorbítva a liberális ellenzék esélyeit – mintegy 150 ezer ember vesztette el emiatt választójogát. A jelöltenkénti 2000-3000 pengős kaució pedig eleve nehezítette a kisebb, ellenzéki pártok esélyeit.

A 135 egyéni és 125 listás képviselői helyért zajló kampány bővelkedett a teátrális és erőszakos elemekben; a „megvadult kormánypárti kortesapparátusról” a kisgazda színekben induló Bajcsy-Zsilinszky Endre is csak keserűen tudott beszélni, s Teleki sem spórolt a patronokkal. Május 20-án félreérthetetlenül célzott arra, hogy „gurul olyan pénz is az országban, amelyhez a nemzetéhez hű magyar embernek nem szabadna nyúlnia”. A nyilasokhoz „guruló” német márkák ügyében perdöntő bizonyíték nem került elő. Szinte bizonyos, hogy központi német forrásból nem részesültek a hungaristák (más szélsőjobboldaliak talán igen), egyes esetekben helyi (például osztrák) náci szervek fizettek nyomdaszámlát vagy egyebet nyilas propagandistáknak, de tömeges jelenségről nem lehetett szó. A nyilaskeresztesek az ország jelentős részében sem egyéni, sem listás jelölteket nem tudtak állítani, mert nem volt pénzük kaucióra.

Széljobb grófok

Az 1939. május 28-29-i választások az év elején Magyar Élet Pártjára keresztelt kormánypárt győzelmét hozták: 181 képviselővel a képviselőházi helyek több mint 70 százalékát nyerték el (szavazatszámban arányosan jóval kevesebbet szereztek). Az ellenzéki kisgazdák, a liberálisok és a szociáldemokraták eljelentéktelenedtek: míg előbbiek 14 mandátumhoz jutottak, utóbbiaknak meg kellett elégedniük 5-5 hellyel. A választás nagy nyertesei, a nyilaskeresztesek 30 helyet szereztek, ám más szélsőjobboldali pártokkal együtt 49 hellyel bírtak a képviselőházban (a szavazatok 25-30 százalékával).

Míg korábban a Dunántúl egyes területei (Fejérben gróf Festetics Sándor és pártja, Zalában Meskó Zoltán pártja, északnyugaton gróf Pálffy Fidél hívei), valamint Debrecen környéke volt a nemzetiszocialisták bázisa, a listás szélsőjobboldali szavazat immár egy képzeletbeli Lenti-Debrecen vonaltól északra mindenütt megtalálható volt, és elszórtan Szeged környékén. Egyéniben még összetettebb volt a helyzet; csaknem mindenütt megtalálhatók voltak szélsőjobboldali választókörzetek, kivéve a Dél-Dunántúl és Észak-Magyarország egyes részeit. E szavazói bázisok jobbára az ország középső részeire, főleg nagyvárosokra estek. Utóbbi helyeken igazolható az a szavazatvándorlás, amely az egykor szociáldemokrata munkáskerületekben (például Budapest ekkor még önálló elővárosaiban) is a nyilasok irányába tartott. A részvétel ekkor is kötelező volt, így a szavazásra jogosultak csaknem 90 százaléka vett részt a voksoláson.

Az eredményre sok magyarázat született. A Magyar Nemzet például azzal kísérletezett, hogy a választási térképre vetítse a török kor viszonyait (eszerint elsősorban az egykori hódoltsági területeken szavaztak a szélsőjobboldalra, a valamikori királyi Magyar országon pedig a kormánypártra). Az elemzésnél azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a nemzetiszocialista Németország nyomását, a Gömbös Gyula által elindított „reformszellem” szélsőjobboldalra tekintő irányát, a Horthy-rendszer zártságát minden liberális, szociáldemokrata vagy népi kísérlettel szemben, ami ösztönösen húzta a változást kívánó indulatokat a radikális jobboldal felé.

Új csapat

A nyilasokkal új hang jelent meg az Országházban; a gyakran alacsonyan iskolázott, kishivatalnokból vagy Beszkárt-alkalmazottból lett szélsőjobboldali képviselők nem értették a korabeli politikai nyelv sallangjait. Lényegre törő, gyakran durva stílusuk arra is szolgált, hogy kézzelfoghatóan is megjelenítse szakításukat a kor elitjével. A szélsőjobboldal azonban nem csak az ő révükön került be: bár Teleki kormányfő megpróbálta protezsáltjait mandátumhoz juttatni, a kormánypártban csaknem száz képviselőt jellemeztek a radikálisan jobboldali elképzelések (vagy Imrédy Béla hívei voltak).

Az új összetételű ház a harmincas években a második nagy változáson esett át: a kormánypártból kihullottak Gömbös favoritjai is, s csak 29-en maradtak közülük. A képviselők között nagyobb volt a diplomások aránya, mint korábban, csaknem két évvel csökkent a honatyák átlagéletkora, s 26-ról 54-re nőtt a negyven év alattiak száma; közülük került ki több szélsőjobboldali politikus is – akár a kormánypártban, mint a „hárommillió koldus” fordulat kiötlője, Oláh György.

A korábbi parlamentekkel való szakítás vizuálisan is megjelent a ház képén: míg az első parlamenti ülésnapon a nyilasok zöld ingben és antantszíjban masíroztak be az ülésterembe, addig a kormánypártiak és Matolcsy Mátyás nemzetiszocialistái bocskaiban jelentek meg. A fekete és zöld ruhák láttán – korabeli napilap tudósítása szerint – a többiek, a világos vagy polgári ruhában lévő ellenzékiek „mintha megriadtak volna az eléjük táruló impozáns képtől, húzódozva állottak néhány percig padjaikban…”.

Kétségkívül új idők következtek.

Ablonczy Balázs