Szoborkert

A magyar konzervativizmus hallatlanul megerősödött az utóbbi években, de a folyamat még nem tekinthető befejezettnek. Az alapfogalmak tisztázására, sőt újrafogalmazására van szükség, hogy hiteles, mai és vonzó kép jelenjen meg az értékőrző szemléletről. Ablonczy Balázs történésszel, a nemrég útjára indított Kommentár című közéleti, társadalomtudományi folyóirat főszerkesztőjével a konzervatív önazonosság múltjáról és jövőjéről beszélgettünk.

– A Kommentár láthatóan konzervatív szemléletű, jobbra húzó folyóirat, amely épp kampányidőszakban került piacra…

– Mostanra jött össze rá a pénz. Ebből a kiadványból egyetlen politikai erő sem tud hasznot húzni; akiket elér, azok már úgyis tudják, hová szavaznak. Egyébként két éve jegyeztettük be a lapot.

– A konzervatív identitás megerősítése a cél?

– Igen, és törekszünk a politikai közéletben közkézen forgó fogalmak tisztázására is. Úgy látjuk, ma újra el kell mondani, mi a piacgazdaság, a magántulajdon, s azt is, mi az állam és az egyház, illetve milyen a kettő helyes viszonya. A régi célok érdekében új fogalmakat kell alkalmazni. Sajnos az egyházak autonómiáját, függetlenségét és társadalmi küldetését nem lehet megmenteni az ezeréves magyar kultúrára és Szent István országára hivatkozva, mert ezek nem érdeklik az utca emberét. De ha azt mondjuk, azért van szükség az egyházakra, hogy a gyerekek ne legyenek kábítószer-fogyasztók, hogy normális oktatást kapjanak, amely bizonyos értékek tiszteletben tartásán alapszik, annak jobb a hatása. Én úgy hiszem, a végeredmény számít. El lehet mondani azt is, hogy az államnak hasznos, ha támogatja az egyházakat, mert az egyháztagok jó adófizetők, lojális szervezetek tagjai, családban élnek, így életvitelükkel hatnak például a gyermekszegénység ellen. Fontos beszélni arról is, mi történt Magyarországon 1947 és 1990 között. De a definíciós törekvés nem jelenti azt, hogy mi akarjuk meghatározni a dolgokat; egyszerűen álláspontokat közlünk, amelyeket el is lehet utasítani. A legfontosabb, hogy vannak értékek, amelyeket meg kell menteni, mert a világ nem kedvez nekik.

– Három szó áll a cím fölött: közösség, hagyomány, szabadság.

– Az emberi társadalom olyan közösségekből épül fel, amelyek megteremtik a maguk kereteit, hagyományait. A szabadság a konzervatívoknak általában mást jelent, mint a liberálisoknak. Számomra, mint sokak számára, alapélmény volt a kilencvenes évek elején történt hatalmas változás; azelőtt a recsegő Szabad Európát hallgattuk otthon, s erről nem volt szabad beszélni az iskolában; féltem a határátkeléskor, háromévente utazhattunk külföldre, és általában nem lehetett publikálni azt, amit az ember gondolt. A nyolcvanas évek szürke és visszataszító világa, romló létkörülményei után létrejött valami, amit szabadságnak lehetett nevezni. Igaz, hogy a rendszerváltáskor rengeteg taszító dolog és visszaélés történt, de a legfontosabb az, hogy megtörtént a változás. Szabadságon többek között azt értem, hogy ma ki lehet adni olyan lapot, mint a Kommentár.

– A folyóirat föltesz néhány körkérdést, amelyre neves magyar értelmiségiek válaszoltak: Balázs Zoltán, Bence György, Egedy Gergely, G. Fodor Gábor, John Kekes, Kosa László, Lánczi András, Lányi András, Magyarics Tamás, Novak Attila, Seres László, Somos Róbert, Szalai Ákos, Szegedy-Maszák Mihály, Tőkéczki László. Az első kérdést felteszem önnek is: lát-e különbséget konzervativizmus és jobboldaliság között a mai Magyarországon? Erre egyébként minden megkérdezett azt mondja, markáns a különbség…

– Szerintem is van különbség, hiszen nem minden jobboldali konzervatív. Különféle attitűdökről van szó. Cs. Szabó László, akinek életútját ez a kiadvány is bemutatja, azt mondta: „politikai zebra vagyok, konzervatív csíkjaim radikális csíkokkal váltakoznak”. Ilyen értelemben én sem vagyok konzervatív. A jobboldaliakban esetleg több az igény a markáns változtatásra. A konzervatívok óvatosabbak, a szerves fejlődés hívei, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek köztük szangvinikus emberek. A politikai jobboldalnak nézetem szerint radikálisabb a szakítása az 1990 előtti világgal, de ezt nem úgy értem, hogy a konzervatívok kommunistabarátok volnának; ők egyszerűen máshová teszik a hangsúlyt.

– Hitvallásban nincs különbség, csak vérmérsékletben?

– A konzervatívok némiképp analitikusabbak. De a határt nem látom élesnek. A jobboldalnak megvan az az igénye, hogy a nemzetet lélegző, lüktető egységnek lássa. A körkérdésben a közös platformon levő gondolkodók is eltérően válaszolnak erre, és máshol húzzák meg a határokat. Ez a szép a dologban. Megkérdeztük például, kell-e szelektálni a hagyományok között. Volt, aki azt mondta, persze hogy kell. Más pedig leszögezte, hogy nem kell és nem is szabad.

– Maradt-e valami a magyar konzervativizmusból az állampárti időkben, vagy elölről kellett kezdeni mindent a rendszerváltozás után?

– Néhány kisvárosban és egyes, szociológiailag jól elkülöníthető fővárosi kerületben a negyvenöt előtti polgári világnak maradtak szigetei. Ezek apró csoportok voltak a magyar társadalom egészéhez képest, de azért jelentős intellektuális tőkével bírtak. Az értékek, hagyományok átöröklődtek, igaz, nagyon vékony szálon. Az első kerület például jobboldali karakterű maradt, s annak ellenére, hogy a Várat annak idején szétlőtték, a lakókat szét- és kitelepítették, 1990 után mégis ez lett az egyetlen körzet, amely jobboldali polgármestert választott. Ugyanez, igaz a második, a tizenkettedik kerületre vagy a tizenegyedik kerület északi részére; a negyvenöt előtti választási térképeken ugyanazokat a preferenciákat találjuk. Deformáltan de áthagyományozódott egyfajta tudás, illetve kulturális tőke. A középosztálybeli családok gyermekei sok esetben egyházi gimnáziumba jártak; bölcsésznek nemigen vették fel őket, ezért rengeteg műszaki ember van közöttük. A hetvenes-nyolcvanas években már integrálódtak, akár vezető pozícióba is kerülhettek. Tehát nem egészen igaz, hogy teljes a megszakítottság, s mindent újra kellett kezdeni. Kétségtelen, hogy volt a jobboldalnak valamelyes kulturális hátránya, talán esetlenebb is volt, de ezt a hátrányt mára nagyjából ledolgozta. Engem kifejezetten zavar, hogy a jobboldali vagy konzervatív embert nemezsapkás elmebetegnek tünteti fel a baloldali sajtó. Létezik egyfajta liberális meggyőződés arról, hogy aki konzervatív, intellektuálisan alacsonyabb rendű. Ráadásul a negyvenöt előtti fajvédő vagy náci figurákat sokszor épp a balliberálisok nevezik ki a jobboldal emblematikus képviselőinek.

– A háború előtti magyar konzervativizmusnak nincs jó sajtója. Sőt a reformkor konzervativizmusát is begyöpösödött reakciós álláspontként szokás feltüntetni. Hová fordulhat a jobboldal nagy elődökért?

– A Kommentár első számában található egy esszé Asbóth Jánosról, a későbbiekben lesz szó Dessewffy Aurélról is. Dessewfy és társai számtalan, a liberálisokéival párhuzamos progresszív gondolatot fejtettek ki. Dessewffy 1842-ben bekövetkezett halála után kissé tényleg begyöpösödtek. De nagyon haladó gondolataik voltak például a zsidó emancipációról. Tény ugyanakkor, hogy nem akarták mindenben a franciákat másolni. Ennek ma már nincs jelentősége, egy konzervatív is szeretheti Kossuthot. A huszadik században csakugyan vannak olyan jobboldali figurák, akiket nem szívesen tűz az ember a mentéjére, de ha például Bethlen Istvánt nézzük, ő elég nagy formátumú államférfi, Tisza István is vállalható. A szomorú magyar állapotokat jól mutatta a Tisza szobra körüli vita kilencvenkilencben; az érveket, amelyeket felhoztak a szoborállítás ellen, többnyire Ady ellenszenvére alapozták. Csakhogy Ady, akármekkora költő, nem feltétlenül illetékes egy politikai életmű megítélésében.

– Teleki Pál szobra körül is kemény viták folytak. Ön könyvet is írt a politikusról.

– Az ő személye csakugyan problematikusabb a zsidótörvényekben való részvétele miatt.

– Némelyek szerint ezt is árnyaltabban kellene megítélni. Ön írt egy esszét, amelyből az cseng ki: ha megérte volna, Teleki talán helyesli a zsidók deportálását.

– Nem! Azt írtam, nem tudjuk, hogy helyeselte volna-e.

– Ez azt jelenti, hogy talán helyeselte volna.

– Nem, ez azt jelenti, hogy nem tudjuk. Teleki sok fontos dolgot tett le az ország asztalára. De akkor is tény, hogy szorgalmazta a második és a harmadik zsidótörvényt, minden német nyomás nélkül. S ezek egyértelműen igazságtalan, jogfosztó törvények voltak. A Sándor-palota közelébe, ilyen szimbolikus térbe nem lehet elhelyezni Teleki szobrát, mintegy az állam jelképei közé emelve. Ez sokakat sértett volna, jogosan. Viszont ha a természettudományi karon vagy az egykori háza előtt állítják fel a szobrot, azzal szerintem semmi baj. A Földrajzi Múzeum kertjében egyébként áll egy Teleki-mellszobor.

– Két markánsan elkülönülő világnézeti tábor áll egymással szemben Magyarországon, ön szerint győzhet az egyik a másik felett?

– Nem. És nem is ez a cél. A konzervativizmus nem politikai választások kérdése, sokkal több annál. A mi célunk az, hogy bizonyos értékeket megjelenítsünk, közéleti témákat jobboldali szempontból tárgyaljunk. Ez fontos, mert a közbeszédet a liberális szemlélet uralja, amely csaknem minden kérdésre tipikus baloldali válaszokat ad. Alig hallatszanak például a marihuána tiltása melletti józan érvek; holott a tiltás az állam állásfoglalása, amellyel elmondja, hogy értéknek tartja a józanságot, ugyanakkor nem kíván az alkoholizmussal küzdő Magyarországra egy még súlyosabb problémát ráereszteni.

– Szabad az államnak ilyen kérdésekben állást foglalnia?

– Miért ne volna szabad? Mondja azt az állam, hogy az egészségügyi kiadásokra nem akar még egy lapáttal tenni. Miért ne mondhatná az állam, hogy rendes, józan, törvénytisztelő, adófizető polgárokat akar, ha egyszer ők biztosítják a társadalom normális működését? Miért ne lehetne azt mondani, hogy bizonyos jelenségek ez ellen hatnak, s miért ne lehetne kritizálni ezeket? A konzervatívok központi kategóriája a „jó rend”. De ennek fenntartása felelős embereket kíván, olyanokat, aki tudják, hogy nem helyes kihajítani a cigarettacsikket a piros lámpánál. A liberális diskurzus ez ellen hat, nem tartalmilag, hanem szemléletében: azt sugallja, hogy az állam ne szóljon bele semmibe.

– Seres László a lapban keresetlen szavakkal ír a Magyar Nemzetről és a Fideszről. A továbbiakban is közölni kívánnak ilyen véleményeket?

– Nem értek egyet az általa leírtakkal, de nem lehet mindig egynemű gondolatokat közölni. Néha nem árt, ha szembesülünk azzal, mit gondolnak rólunk. A folyóirat nyitott, de irányát a szerkesztőbizottság szabja meg.

– A liberálisok bárhol kimondják, amit gondolnak, sőt a közvélemény éppen ezt várja tőlük. Ezzel szemben egyes konzervatívok sokszor nagyon óvatosan, szinte félve fogalmaznak, nehogy félreértsék vagy félremagyarázzák őket.

– Ez nemcsak a félelem miatt van így, hanem azért is, mert a konzervatív gondolkodás alapeleme a méltányosság, a másik méltóságának tisztelete, amit nagyon fontosnak tartok. De a mai hisztérikus közállapotokban szinte lehetetlen olyat mondani, amitől senki nem sértődik meg. Vannak témák, amelyekben lehet offenzívnak lenni, és amelyekben mi vagyunk jobbak. A határon túliak ügyében a jobboldal abszolút előnyben van, bár néha kétségtelenül túlfűtött. Egyházi ügyekben is; az egyházaknak óriási társadalmi szerepük van, ezért őrültség azt mondani, hogy ne politizáljanak. Hát mi a politika, mi a közélet? Miért ne mondhatná az egyház, hogy például családellenes egy bizonyos adórendelet? Az egyházak távolról sem használják ki az ilyen lehetőségeiket.

– Nincs defenzívában a konzervativizmus?

– Én úgy látom, folyamatosan javul a helyzet. Vannak mértékadó jobboldali fórumok, újságok, körök; dolgoznak és publikálnak magasan képzett, konzervatív szemléletű tudós emberek, és a kultúra területén is egyre többen képviselik hatékonyan ezt a felfogást.