Ráolvasás

Van-e népi irodalom? – teszik fel maguknak a nemzet legjobbjai a kérdést. S ha nincs, mér vannak népi írók? Ha meg van népi irodalom, az hogy lehet, hiszen nem kéne lennie. E kérdések gyötrik például Vágvölgyi B. András szociológust, az SZDSZ volt kampányigazgatóját és Eörsi István monográfusát, költőt és hadvezért – publicisztikáinak tanúsága szerint – már a kilencvenes évek legeleje óta furtonfurt, legutóbb meg a márciusi Magyar Hírlapban. Nyomában sok ballib közíró, aki hét végi tárcarovatának túléléséért retteg, belerúg egyet Illyésbe, Kodolányiba, Németh Lászlóba vagy általában a talajgyökér-televényes népiekbe, akik hol nácik, hol komcsik. Képtelenek a jó oldalon állni. Alkatilag mintegy.

A vádak fárasztó egyhangúsággal ismétlődnek, nem térek ki rájuk, tessék sok N. Pál Józsefet olvasni, ő szolgál és véd helyettünk is. E helyütt mindössze azon érvelés problematikus oldalára szeretnék rávilágítani, amely szerint: „A népi irodalom, a népi mozgalom parasztság nélkül okafogyottá vált.” (MH, 2004. március 23.) Persze: ne írjon Esterházy Péter se (arisztokraták elfogyóban a sok morganatikus frigy miatt), és húzza meg magát Csukás István is (Pom Pomból már csak egy van).

Nem tudom, hogy vannak-e manapság népi írók. A rendkívül erős és kiterjedt hálózattal rendelkező népi szubkultúra a kádárizmus alatt elsőként emelt szót a határon túli magyarokért, s ezek az értelmiségiek beszéltek az alkoholizmus, az öngyilkosság vagy a népességfogyás okozta problémákról. Ami a hatalommal való mutyizásnak tűnik (néha valóban az volt), az lehetett akár a legalitáshoz való következetes ragaszkodás – szép közjogi hagyomány, Deák Ferenc is élt vele. Azt, hogy a magyar népi mozgalom nem volt a politikába konvertálható elveket valló csoport, példázza az, hogy hívei képtelenek voltak élni az 1987 és 1991-92 között kínálkozó hatalmas lehetőségekkel. Megvalósíthatták volna mindazt, amit 1945 és 1947 között (hiszen ők szolgáltatták a paraszt pártiak, kisgazdák és igen, a kommunisták értelmiségi hátterének jelentős részét) nem tudtak nem akartak, nem lehetett. A rendszerváltás időszakában ez a szívósan szervezett és terebélyes kör újságokkal, tévéműsorokkal rendelkezett, s nemcsak a legnagyobb parlamenti párt, az MDF bázisának jelentős részét tette ki, de voltak akkor még nem teljesen kiégett szimpatizánsaik az MSZP-ben, sőt – sokkoló szöveg jön, a gyerek menjen ki a szobából – még az SZDSZ-be is jutod közülük. Nem a levegőbe beszélek: utóbbi pártban például Bertha Zoltán irodalomtörténészre, parlamenti képviselőre gondolok.

Ezt a csoportot a rendszerváltáskor nem sikerült hatalmi tömörüléssé alakítani, talán mert nem is lehetett. Csupán öncélú gonoszságtól vezérelve teszem hozzá: ezek az emberek, az akkori MDF legalább gondolt valamit Magyarországról — jól-rosszul, mindegy —, szemben a mai fórummal A népiek elszéledtek, árulások, viták, hirtelen halálok tizedelték meg soraikat, mások sebekkel borítva tértek meg a családi tűzhely mellé, és szentül fogadták: nem kérnek a politikából. Baráti körben, küszködő folyóiratokban szólnak csak arról, ami a szívüket nyomja. Éppen ezért érthetetlen, miért gondolja azt számos szabadelvű atyafi, hogy a népiek veszélyt jelentenek a demokráciára.

Az írókról meg csak annyit: miért ne beszélhetnének a művek? Miért ne lehetne hagyni, hogy a magyarság széles tömegei elolvassák az Irgalmat, az Elsodort falut, az Ábelt vagy a Földindulást, és eldöntsék, hogy kell-e nekik? Beemelik-e a kánonba vagy sem? Ez lenne az eszmék és értékek szabad piaca, amelyről annyit szoktunk hallani. Ha pedig meghalt a népi irodalom, akkor meghalt, de ezt nem valami idétlen ráolvasás fogja eldönteni. Olyasféle feketemágia ez, mint az SZDSZ európai parlamenti kampánya. Ott a konzervatív kap a burájára rendesen, hiszen állandóan gyereket csinálna, ellene van az adócsökkentésnek, és a cukorrépakvótákkal kel, fekszik, azonkívül irigy kutya, bújik a lukba. Emitt jegyzem meg, hogy az egyik szadis klip főszereplője (a kopasz bőrcuccos, aki családtervezési gondjait is megosztja a pártjával) egyúttal a Milli krémtúró reklámjában is feltűnik.

Erőst gondolkodom, hogy lelünk-e itt úgynevezett mögöttes tartalmat.

Ablonczy Balázs
történész,
a Pro Minoritáté főszerkesztője