A hiány

Elvitték őket. El a gyerekeket, az öregeket, az asszonyokat, a terheseket, a rokkantakat, a rabbikat, az ügyvédeket, a pálinkamérőket, a tiszai faúsztatókat és a falusi rőfösöket.

El a feltalálókat, a háborús hősöket, az olimpiai bajnokokat, a bőkezű mecénásokat és a szívtelen uzsorásokat, a könnyű színésznőket és a tiszta szívű konvertitákat, mindenkit. A felnőtt férfiakat nem mind, ők akkor már munkaszolgálatban voltak: sokuknak ez lett a szerencséje. Ők maguk sem hitték volna, s amikor az utolsó téglagyár, az utolsó pajta, és az utolsó vasúti peron is kiürült, amikor csak a forró nyári szellő csapkodta az üres zsinagóga ablakait – az ajtókat lepecsételték, hiszen az már kincstári tulajdon lett –, és csak egy buta kis csirke szaladgált az üres baromfiudvaron a Weiszéknél, na akkor egy pillanatra csönd lett. Akkor, 1944 júliusában, az Úristen levegőt vett és lapozott egyet. Véget ért Ady korroborija, a zsidó–magyar nász, az asszimiláció, nem voltak már vidéki zsidók Magyarországon. Nem voltak már zsidó kocsmárosok, akiket Petőfi annyira utált, nem voltak élelmes skriblerek, bölcs tanítók és jószívű mozisok. Az ő emlékeik között járunk, gyomverte temetőkben, vakolat alól kibukkanó, kopott feliratok alatt. Ittmaradtak a caddikok (tudom, a többesszám helyesen: caddikim) sírjai, az üres zsinagógák: valamelyikből mozi lett, valamelyikből képtár vagy rom. Azok a kevesek, akik visszajöttek, csontsoványan, besüppedt szemgödrökkel, tetoválással a karjukon, nem szívesen maradtak e kísértetjárta helyeken. A főváros szerencsésebb volt, mert az a korlátolt öregúr, akit Magyarország kormányzójának neveztek – és most tényleg mindegy, milyen okból –, már nem engedte el a budapesti zsidóságot.

Hatvan év telt el azóta. Nem mi deportáltuk őket, de magyarok tették ezt 437 600 másik magyarral. Ha kell nekünk a magyar történelem, a múlt, a hagyomány, a közösség (kell), akkor erről is kötelességünk beszélni. Az emlékezés mindannyiunké, és az emlékezés egyetemes. Mert az úgy nem megy, hogy azt mondjuk: az 1910-es népszámláláson mért 54% magyarba beleférnek a zsidók, meg ha büszkülni kell a Nobel-díjasokkal, akkor üstöllést magyarok lesznek ők mind, egyébként meg nem mink voltunk, hanem az Eichmann meg a Szálasi. A buta öregúr által jogszerűen kinevezett magyar királyi kormány tette, az erősen megrostált m. kir. tisztviselői kar és m. kir. csendőrség illetve a thj. városok vezetésének aktív együttműködésével. Nem tudom, lehetett volna-e másképp, megmenekülhettek volna-e, de a tény ettől tény marad.

És voltak egyébként virtigli antiszemiták, akik zsidókat mentettek, mint például Mester Miklós imrédysta képviselő, kultuszminisztériumi államtitkár vagy az az ismeretlen középosztálybeli úriasszony, aki Fenyő Miksát bújtatta, Az elsodort ország tanúsága szerint. És voltak olyanok, mint Jaross Andor, aki a számos zsidó középosztálybeli szavazatát begyűjtő felvidéki Magyar Nemzeti Párt ügyvezető elnöke volt, s aztán belügyminiszterként szervezte a deportálást. A-ból (antiszemitizmus) el lehet jutni B-ig (holokauszt), de van út C-be (embermentés) és D-be (passzivitás) is, ez empirikusan kvázi igazolva van. Eltűnt 420-600 ezer magyar állampolgár: ez számít. A létszám nem lényeges, a vita méltatlan.

A „szembenézés”, meg a „számvetés”, amit fontoskodó bácsik szoktak követelni, így botorság. Ha az ország lakossága kicsődül a Lóversenytérre, s a szélbe kiáltja: „Bűnös vagyok”, attól semmi nem fog változni, hülye újévi fogadalom lesz belőle, érvénye három percig tart. Ellenben, ha mindenki, magában, azzal a mazochisztikus őszinteséggel, amely a XX. századi magyar irodalom és politika legjobbjainak sajátja volt, szembe mer nézni családja, környezete zavaros történeteivel, s fölteszi a kérdést: vajon helyes-e beülni egy zsidóboltba / másfelé nézni mikor levélküldésre kérték az embert / lenyúlni a Rosenfeldék étkészletét, nos, akkor előrébb leszünk. Egyébként a válaszunk: nem, nem helyes. Elítélendő, visszataszító, undorító. És mivel ebben a kicsi országban sokan csak az analógiákból értenek, mondok egy kurva analógiát: elítélendő, visszataszító, undorító, ha valaki kitelepítettek lakását lopta el annak idején, s ma is ott lakik. És nehogy valaki azzal jöjjön, hogy a kettő nem összevethető: a jogtiprás a jogtiprással hadd legyen összevethető, csak itt, csak most. Csendes emlékezetmunka (sznoboknak: travail de mémoire) szükségeltetik, az exhibicionisták megírhatják az eredményt valamelyik napilapba. Már csak azért is, hogy kimászhassunk abból a dzsuvából, ami a jelenlegi magyar szellemi élet meghatározója.

Úgysem, senki és semmi nem hozhatja már vissza azt a 437 ezer lelket. A melegbarna szemű gyerekeket, az öregeket, akik napokig haldokoltak állva a vonaton, ürülékben és mocsokban, az Istent elátkozó anyákat, a konok kamaszokat: ártatlanok szenvedését nem illik méregetni. És mielőtt a XX. századi nagy magyar jelkép, a vagon más áldozatait emlegetné valaki, megjegyezzük: most erről beszélünk.

Ez volt hatvan éve.

Ablonczy Balázs