Heti Válasz, 2004. január 16.

ABLONCZY BALÁZS

A moszuli bazár árusai és vásárlói 1925 egyik január végi napján különös jelenségre lettek figyelmesek: két idegen vetődött a szűk sikátorokba, kísérők nélkül. Egyikük cingár, barna bőrű, bajuszos, szemüveges európai volt, aki talán kopaszsága miatt idősebbnek nézett ki a koránál. Az igazi szenzációt azonban nem ő keltette, hanem a nála magasabb, javakorabeli, daliás katonatiszt, a török hadsereg egyenruhájában. A két furcsa szerzetet egyre nagyobb tömeg követte: először csak gyerekek eredtek nyomukba, majd felnőttek is. A továbbiakról már megoszlanak a vélemények. A török katonatiszt a brit hatóságoknak azt állította, hogy a tömeg pusztán szimpátiáját akarta kifejezni irántuk, míg a beosztott brit közigazgatási felügyelő szerint vitán felül állt, hogy a bazár túlnyomórészt arab árusai, valamint a kurd vásárlók egyértelműen verési szándékkal vették üldözőbe a két jövevényt. Akárhogy volt is, a rendfenntartók a dolgot rövid úton rendezték: brutálisan szétverték a tömeget. Az oszlatás ellen az alacsonyabbik idegen élénken tiltakozott.

Teleki Pálnak – mert ő volt az alacsonyabbik idegen – pedig jó oka lett volna hallgatni. Az iraki-török határt megállapító népszövetségi bizottság tagjaként ugyanis Moszulba érkezésének napján Dzsevad pasával, a török delegátussal egyszerűen megszökött egy értekezletről, és – minden előzetes figyelmeztetés dacára – kísérők nélkül indult sétára a közel-keleti város utcáin. Teleki iraki szereplése egy szövevényes történet utolsó állomása volt.

Olaj és vér

A volt Török Birodalom moszuli vilajetjének sorsa már a háború alatt foglalkoztatta a nagyhatalmakat. Az 1916 májusában Nagy-Britannia és Franciaország között kötött, úgynevezett Sykes-Picot-egyezmény értelmében a terület francia, orosz és részben arab fennhatóság alá került volna, hogy pufferként szolgáljon a megszerzendő brit területek és a háború végére prognosztizált kis-ázsiai orosz behatolás szélső pontjai között. 1917-ben azonban a szovjet kormány nyilvánosságra hozta az addig titokban tartott szerződést, és az antant tettei és elképzelései között mutatkozó ellentét (miközben függetlenséggel kecsegtették az arabokat, előre kiegyeztek a terület felosztásáról), valamint az arab világ felháborodása semmissé tette az egyezményt. 1920 májusában úgy döntött a szövetségesek legfelsőbb tanácsa, hogy Irak népszövetségi brit mandátum lesz, azaz a távlatilag beígért függetlenségig Nagy-Britannia fog gondoskodni a kialakított királyság igazgatásáról. A Törökország számára előkészített sèvres-i békeszerződés a három szandzsákból álló moszuli vilajetet, amelynek földjében jelentős olajkincset sejdítettek, bár a kitermelés ekkor még nem kezdődött meg, Iraknak ítélte. Törökország nem írta alá a békediktátumot, és fegyveres harcot kezdett az ország területén álló görög, olasz és részben francia, valamint brit csapatok ellen. A küzdelem sikeres volt, az antant a Törökországgal kötendő béke felülvizsgálatára kényszerült. Az 1923 júliusában megkötött lausanne-i béke nyitva hagyta a muzulmán lakosságú, de nem török többségű területek sorsát: elsősorban a moszuli vilajetét, amelyről a török fél semmiképpen nem akart lemondani. A brit és török fél abban állapodott meg, hogy ha a közvetlen tárgyalások a moszuli vilajet sorsáról kilenc hónapon belül nem vezetnek eredményre, akkor a felek a Népszövetség elé viszik az ügyet.

A törökök azzal érveltek a terület megtartása mellett, hogy a brit statisztikák hamisak, a vilajet többségét kitevő kurdok, csakúgy mint a jelentékeny kisebbséget képviselő káldeusok együtt akarnak élni a törökökkel, és hogy a terület semmiféle történelmi kapcsolatban nem áll Bagdaddal. A britek ezzel szemben kitartottak amellett, hogy a kurdoknak eszük ágában sincs együtt élni a törökökkel, s hozzátették, hogy a terület jelentős számú arab lakosáról ugyanez elmondható. Mivel a közvetlen tárgyalások nem vezettek eredményre, az ügy 1924 augusztusában a Népszövetség tanácsa elé került, amely októberben, egy kihelyezett brüsszeli ülésén meghúzott egy iraki-török demarkációs vonalat, amely nagyjából egybeesett a volt moszuli vilajet északi határával, ez lett az úgynevezett „brüsszeli vonal”, amely a végleges határ kijelöléséig elválasztotta a két országot. A vonalat különböző okokból mind a két fél elvetette: a török kormány népszavazást szeretett volna a területen, a brit (s következésképp az iraki) pedig egyetlen négyzetlábnyi területről sem volt hajlandó lemondani. A végleges határvonal helyszíni vizsgálatát a Népszövetség tanácsa egy háromtagú bizottságra bízta.

A gyanú árnyéka

Teleki neve a budapesti Népszövetségi Főbiztosság egyik munkatársa révén merült fel. Teleki örömmel vállalta a feladatot, bár kételyei is voltak: attól tartott, hogy háború előtti török kapcsolatai és szimpátiái miatt támadások érhetik. E tény ismeretében esett rá a Népszövetség választása, s ő volt az első tagja a bizottságnak: részvételét 1924. október 20-án elfogadták. Megválasztották még tagnak Albert Paulis belga katonatisztet, gyarmati vállalkozót, majd elnöknek Carl Einar Thure af Wirsén svéd diplomatát, bukaresti követet.

A népszövetségi delegáció, a kíséretében levő titkárokkal, tolmácsokkal és nemzetközi tisztviselőkkel 1924. december 25-én indult el Isztambulon, Ankarán és Damaszkuszon át Bagdadba. Itt Teleki azzal sokkolta Fejszál iraki királyt, hogy a hivatalos fogadáson cserkészegyenruhában jelent meg, s Jaszin pasának, az iraki miniszterelnöknek pedig kijelentette – nyilván a béketárgyalások alatt gyűjtött tapasztalataira támaszkodva -, hogy a világnak ebben a felében nem számít a nemzeti hovatartozás, egyedül a vallási identitás a fontos. Az iraki kormányfő nyelt egy nagyot, és közölte, hogy ez török álláspont, mert Irakban először mindenki iraki hazafi, s csak azután siíta vagy szunnita.

A britek gyanakvását pedig azzal keltette fel Teleki, hogy megérkeztekor egyáltalán nem zárta ki népszavazás megtartását – ami vendéglátói szemében gyanúsan egyezett a török állásponttal. Ha ez nem sikerült volna, a tartomány megosztását sem tartotta kizártnak. A konfliktusoknak ezzel még korántsem volt vége: Teleki összeveszett Horace de Pourtalèsszel, a bizottság egyik titkárával. A britek szemében gyanúra adott okot az is, hogy Telekit Isztambulban és Ankarában többször is magas rangú helyi politikusokkal, illetve közismerten angolgyűlölő személyiségekkel látták együtt. S mintha ez nem lett volna elég, a delegáció másik titkára, az olasz Marcello Roddolo szabályos titkos hadjáratot viselt Teleki ellen, akit a turanizmustól kezdve a törökországi magyar gazdasági érdekekért való lobbizásig minden elképzelhetővel megvádolt brit tisztviselők előtt.

Mihelyst azonban elkezdődött a helyszíni munka a moszuli vilajetben, a lakosok, helyi tisztviselők, kereskedők kikérdezése, a botrányok csillapultak. A három delegátus több mint másfél hónap alatt nyolcszáz embert kérdezett ki, és rengeteget utazott. Teleki munkája nyomán bizonyos elismerést vívott ki magának a brit tisztviselők körében – főleg, amikor megtudták, hogy a népszavazás gondolatát elvetette. Elismerték, hogy a bizottság másik két tagja teljesen hatása alá került, hiszen a magyar gróf a „legaktívabb és a legkövetkezetesebb” hármójuk közül, és szívós, elfogulatlan munkát végzett a viszonyok feltérképezéséért.

Küldetésének vége felé Telekinek is fülébe juthatott, hogy Bagdadban és Londonban megrendült a belé vetett bizalom. Ez nyilván riasztóan hatott számára, s ezért bizalmasan megkérte barátját, Rubido-Zichy Iván londoni magyar követet, hogy adja értésére a brit külügyminisztériumnak: hajlandó a brit szempontokat a legmesszebbmenőkig figyelembe venni. Rubido-Zichy, érezhető kínnal, eleget is tett a kérésnek. Vonakodása érthető volt, brit tárgyalópartnerei egyáltalán nem respektálták szempontjait, és némileg kárörvendően közölték vele, hogy nem tudnak segítséget adni neki ebben az ügyben. Belső használatra még azt is hozzátették, ugyan értik Teleki gróf igyekezetét reputációjának helyreállítására, de a magyar politikus „nem gondolhatja komolyan, hogy válaszolunk kérdésére, hacsak nem olyan együgyű – ami elég valószínűtlennek tűnik”. Sőt, volt olyan, aki még ennél is tovább ment: „Teleki gróf egy kicsit ideges”, ami nem is csoda, mert „iraki módszerei elárulták a tapintat és a figyelmesség hiányát”. Bár mindannyian elégedetten nyugtázták, hogy Teleki megváltoztatta kezdeti elképzeléseit a moszuli kérdés rendezésének módjáról.

Győz a szakértelem

Az Európába való visszatérés után a jelentés összeállítása volt hátra. 1925 júniusát-júliusát intenzív munkával töltötték a bizottság tagjai Genfben és Brüsszelben. „Dolgozunk, mint a tevék” – írta Teleki erről az időszakról. A bizottság általános következtetéseiben végül amellett foglalt állást, hogy a „brüsszeli vonalat” bizonyos korrekciókkal tegyék meg a két állam közti határnak. A vilajet tehát maradjon Iraknál. A mű szerzői hangsúlyozták nemcsak az etnográfiai, hanem a gazdasági, természetföldrajzi tényezők fontosságát. Mindemellett a kurd nyelv oktatásba, közigazgatásba történő bevezetését ajánlották. Szó sem volt tehát olyasmiről, amit Dobrovits Mihály turkológus nyilatkozott egy évvel ezelőtt a Heti Válasznak, hogy Teleki szakvéleményében Törökországnak adta volna a területet. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Már csak azért sem volt ez lehetséges, mert a bizottság jelentése három ember munkája volt.

A Népszövetség tanácsa 1925. szeptemberi ülésén foglalkozott a jelentéssel, és a munkát elfogadta. Genfben az év végén olyan döntés született, hogy a brüsszeli vonaltól délre eső terület brit igazgatás alatt marad, és a kurdokat bizonyos mértékű önigazgatás illeti meg. Bár a török kormány nagy felháborodással fogadta a döntést, a moszuli kérdést 1926. júniusában háromoldalú (brit, török, iraki) tárgyalás rendezte.

Hiába volt azonban a bizottság javaslatainak (és Nagy-Britannia érdekeinek) megfelelő döntés, hiába a jelentés nemzetközi tudományos elismerése, Teleki mégsem volt elégedett. A munka körül kialakult politikai és nemzetközi vita, és Genfben a magyar kisebbségek ügyében tapasztalt érdektelenség arra indította, hogy Budapesten a nemzetgyűlés plénuma előtt vesse fel a Népszövetségből való kilépést. Moszul maradandó nyomokat hagyott benne: foglalkozott egy, a térségről szóló könyv gondolatával, s egyetemi előadásaiba furtonfurt beleszőtte iraki tapasztalatait, és a cserkésztábortüzeknél is gyakran hallhatták történeteit – és az ő második kormányzása alatt lépett ki Magyarország a Népszövetségből.

Ablonczy Balázs