Az utolsó magyar akcióhős

A kép, amely barátok, ismerősök, emlékező írótársaim nyomán kezd kialakulni az elhunyt Maderspach Viktorról, a legnemesebb Jókai-alakok egyikét mutatja – írta Márai Sándor a Pesti Hírlap hasábjain 1941 októberében. Pontosan három héttel azután, hogy a „Somoskői Bazaltbánya Rt. és a magyar Trachitművek Rt. igazgatósága, felügyelőbizottsága és tisztviselői kara mélyen megilletődve tudatta” a közönséggel a fent nevezett elhunytát.

A hatvanhat évesen eltávozott mérnök vajon mivel hívta fel magára olyannyira a figyelmet, hogy a közélet ügyeit egyébként szkepszissel figyelő Márai mellett Fekete István és még sokan mások is melegen emlékeztek meg az elhunytról?

Maderspach Viktor 1875-ben született Petrozsényben, Hunyad vármegyében. Unokája volt annak a Maderspach Károlynénak, akit egy osztrák tiszt Ruszkabánya főterén megkorbácsoltatott 1849-ben, és akinek férje szégyenében öngyilkos lett. (Az epizód olyannyira bevésődött a korabeli közvéleménybe, hogy például az egyik nagy francia tankönyvcég másodikos gimnazista tankönyvében a mai napig is két kép szerepel a magyar ’48-ról: az egyik Kossuth Lajost ábrázolja, a másik Maderspachné megkorbácsoltatását.) Ezek után nem csoda, ha a család tagjai mind elszánt függetlenségiek lettek.

Az ellenség nyugtalanítása

A kamaszodó Viktor már tizenévesen a Retyezát rengetegeit járta, egyedül vagy olyan nagy hírű puskások kíséretében, mint édesapja, Teleki Sámuel vagy Buda Ádám. A vadászat és horgászat szenvedélyévé vált. A bécsi műegyetem elvégzése után néhány egzotikus utat tett. Majd szülőföldjére visszatérve és a család bányasági birtokait, üzemeit átvéve írogatással is foglalkozni kezdett. Első elbeszéléseinek egyikét a szabadkőműves színezetű Világ, Jászi Oszkárnak és társainak a lapja közölte 1911 májusában. Vadászhírneve azonban már ekkor is a legnagyobbakéval vetekedett. Testi erejéről, állóképességéről legendákat meséltek. Feljegyezték róla, hogy egy ízben, későn érve az éjszakai szálláshoz, inkább kint a hóban aludt el, mert nem akarta felébreszteni kimerült társait.

Az első világháború kezdetén két évig Maderspach honvéd huszár kapitányként harcolt. 1916 nyarán hosszabb szabadságra tért haza petrozsényi birtokára, a román határ közvetlen közelébe. Itt érte Románia hadüzenete és a román hadsereg támadása – mint azt a Julier Ferenc előszavával megjelent, A románok nyomában című emlékiratából tudjuk. A Hunyad vármegyébe a hágókon beözönlő királyi hadsereg elől családját biztonságba helyezte, majd az újonnan alakult hegyi dandár parancsnokságán, Pujon szolgálattételre jelentkezett. Itt a vidéket ismerő lovas tisztet azzal bízták meg, hogy egy önkéntesekből álló „vadász-”, vagyis felderítőalakulat élén a román vonalak mögött gyűjtsön információkat és nyugtalanítsa az ellenséget.

Portyák a rengetegből

Maderspach túlteljesítette a feladatot: az útközben összegyűjtött hátramaradt csendőrökkel, katonákkal, pénzügyőrökkel számos sikeres rajtaütést szervezett. A Retyezát rengetegeiből le-lecsapva jelentős károkat okozott a román hadseregnek. Igaz, egyik elővigyázatlan portyája alkalmával különítményének háromnegyedét elveszítette. Sok gondot okozott magának a vadászoknál inkább, katonáknál kevésbé tolerált konok önfejűségével: sorozatos konfliktusokba keveredett a közös hadsereg tisztjeivel, akik hol sapkaviseletét, hol módszereinek nem egészen bevett voltát kifogásolták. E problémákat Maderspach rendszerint kardos-pisztolyos fenyegetéssel intézte el a frontövezetben, még akkor is, ha a megregulázott tiszt magasabb rangú volt. A fényképek tanúsága szerint nagydarab, egyébiránt szelíd arcú, szemüveges mérnökember akkor sem habozott, ha túl kellett lépni az emberiesség határain: egy, benne és csapatában román katonákat sejdítő, lelkes, kokárdás hunyadi románt például habozás nélkül felköttetett az útszélen.

A német és osztrák-magyar ellentámadás végül is visszavetette a román hadsereget a Kárpátokon túlra. Maderspach az előretörő csapatokkal tartott a havasalföldi előrenyomulás során és velük vonult be Bukarestbe. Erről szóló emlékezéseit egyébként Cseres Tibor is felhasználta nagy sikerű, a nyolcvanas években írt, Vízaknai csaták című regényében.

Maderspach a háború elvesztése és az erdélyi impériumváltás után is Petrozsényben maradt. Nem volt könnyű sora: a román hatóságok állandóan zaklatták, ismerve múltját, öccse közigazgatási működését és a család érzelmeit. 1921 májusának végén aztán két úriember kereste fel, akik magyar királyi honvédtisztekként mutatkoztak be, és dinamitot kértek tőle egy Kolozsvár mellett tervezett szabotázsakcióhoz. Maderspach ebédre invitálta az alezredest és a főhadnagyot. Ám feltűnt neki – Menekülésem Erdélyből című memoárja szerint -, hogy a huszár főhadnagy láthatóan túlzottan ledugja a kést a torkán étkezés közben, és villáját fogpiszkálónak használja. Miután egy magyar királyi huszártisztet képtelennek tartott ilyen modortalanságra, arra a következtetésre jutott, hogy a két egyén a sziguranca ügynöke. Miután ezt megállapította, rövid dulakodás után egyiküket – a neveletlen főhadnagyot – megölte, a másikat megsebesítette. Mivel háza körül már hemzsegett a román katonaság, Maderspach mezítláb, súlyosan sebesült öccsét hátrahagyva, zsákmányolt pisztollyal és karabéllyal ismét bevette magát a Retyezát rengetegébe. A mezítlábasságra talált gyógyírt: addig méregette az üldözésére küldött román csendőröket, amíg egyikük csizmaméretét jónak nem ítélte.

A petrozsényi „összeesküvésnek” jelentős visszhangja volt: a magyar újságolvasó közönség lélegzet-visszafojtva figyelte, hogy üldözői elfogják-e a menekülő magyar birtokost. Milotay István, a kor egyik legnagyobb hatású publicistája a Magyarság egyik, 1921. júniusi számában elevenítette fel a család múltját, és úgy látta, hogy „az egész összeesküvés természetesen román rendőrügynökök koholmánya, és legfőbb célja az volt, hogy ürügyet és alkalmat szolgáltasson Maderspach Viktor petrozsényi földbirtokos letartóztatására”. Mert szerinte a Maderspachok, e „naptól barnult óriások”, akiknek a „realitás és a romantika levegőjét lehelte egész megjelenésük”, „szétszórt hajjal és véres homlokkal, egy szál fegyverrel kezükben (…) szimbólumai annak a gondolatnak, mellyel ott, a végeken, életre-halálra eljegyezték magukat: a magyar hűségnek és a magyar mártíriumnak”. A család megpróbáltatásaiban az újságírónak kétségtelenül igaza volt, de a „koholmány” emlegetése nem állta meg a helyét. A Magyar Országos Levéltár külügyminisztériumi iratai között őrzött dokumentumokból kitűnik, hogy Maderspach Viktor nyakig benne volt az Erdélyt akkoriban behálózó, Budapestről szövögetett összeesküvések egyikében. Olyannyira, hogy javasolta Budapestnek: Magyarország és a Retyezát között létesítsenek repülőjáratot, amely a bányavidék és Hunyad majdani magyar felkelőinek szállítana fegyvereket. Ezt nyilván a román rendőrség is tudta róla.

Kézre keríteniük azonban mégsem sikerült. A halálra keresett vadász kijátszotta üldözőit, és magyar birtokosok, névtelen bátrak segítségével Jugoszlávián keresztül átmenekült Magyarországra. Ahogy maga mondta: „Én voltam az utolsó magyar, aki fegyverrel kezében hagyta el Erdélyt.”

Biciklivel Szegedre

Épp időben érkezett. 1921 augusztusában a magyar kormány, nem tudván tovább ellenállni a nagyhatalmak nyomásának, hozzákezdett a Trianonban, illetve Saint-Germainben Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország kiürítéséhez. A kivont magyar haderőt azonban irreguláris csapatok váltották fel, Prónay Pál, Héjjas Iván és Ostenburg-Moravek Gyula különítményes parancsnok vezetésével. A Bánffy Miklós külügyminiszter és Bethlen István miniszterelnök szorgalmazta akció tétje az volt, hogy sikerül-e Magyarország számára kedvezőbb területi feltételeket kicsikarni az osztrákoktól. A hivatásos vagy leszerelt katonákból, a Selmecbányáról Sopronba menekült bányászati akadémia diákjaiból, helyi lakosokból álló felkelők sikerrel verték vissza az osztrák csendőrség és katonaság támadásait. A felkelőalakulatok egyikének élén állt Maderspach Viktor is. Körülötte pedig hűséges bosnyák harcosai, akiket az erdélyi harcok idején ismert meg. Itteni működését is megírta Milotay és Pethő Sándor lapjának, a Magyarságnak a hasábjain.

A kormány taktikája végül sikerrel járt: a velencei egyezmény értelmében népszavazást rendeztek Sopronban és környékén. Egyes felkelővezéreket azonban nem volt könnyű meggyőzni: Prónay Pál önálló államot akart kikiáltani e területen. Üggyel-bajjal végül sikerült eltávolítani őket a régióból, és Maderspach számára is a konszolidáció napjai jöttek. Mérnökként dolgozott – alkotott e témába vágó műveket is -, több kötetben megírta visszaemlékezéseit és vadászkalandjait. A magyar vadászirodalom egyik ismert és becsült alakja lett. Fizikai állapotára jellemző, hogy a harmincas években mátyásföldi otthonából gyakorta este elindult kerékpáron Szegedre, és reggel munkába állt ottani munkahelyén.

1940-ben, a második bécsi döntés idején kérvényezte, hogy hatvanöt éves kora ellenére tényleges állományú katonaként vehessen részt az erdélyi bevonulásban. Az engedélyt megkapta, de ezúttal elhagyta szerencséje. Nagyvárad mellett felborult teherautója, és az idős vadász súlyos sérüléseket szenvedett. Sohasem épült fel teljesen. 1941. október 7-én kísérték utolsó útjára a mátyásföldi temetőben.

Márai szokás szerint pontatlan cikkével kissé összecsengve így búcsúztatta őt, a „havasok hősét” az Országos Magyar Gazdasági Egyesület lapja, a Köztelek: „Izzó hazafisága, nemes úri gondolkodása példaképül szolgálhat minden magyarnak.”

Ablonczy Balázs