Bácskiskunmegyei Népújság – 1952-10-19 / 246. szám

Hercegszántó délszláv és magyar dolgozó parasztjai elindultak a szövetkezeti élet útján

Hercegszántón, a Tátra-utca névtáblája mellett díszes felirat büszkélkedik:

„Ez az utca termelőszövetkezeti utca. Itt minden dolgozó paraszt a termelőszövetkezet tagja.”

Császár Ferenc is ebben az utcában lakik. Első volt aki régen vajúdó problémáját tettre váltotta. Belépett a tszcs.be. Nem messze a Tátra-utcától húzódik a Petőfi Sándor-utca. Az utcaszegély első házán hasonló félirat hirdeti: „Ennek az utcának lakói is harcba indultak, hogy községük mielőbb szövetkezeti község legyen.”

Egyik este kisgyűlést tartottak a Petőfi Sándor-utcában. Ott volt az utca minden lakója. Ezen a gyűlésen arról volt szó, hogy a maradiság, az egyéni gazdálkodás a jobb élethez vezető út fékezője, kerékkötője. A „Felszabadulás” tsz tagjai életük új útjára léptek. És az eredmény? Több termést takarítottak be. Kukoricából is közel öt mázsával több lesz a termés holdanként, mint az egyéniek földjein. A termelőszövetkezet kevesebb munkával többet ért el. Miért? Mert a gépek segítik. A szövetkezet tagjainak munkájában szinte észre sem vehető, hogy milyen gyorsan és milyen tökéletesen megtanulják az őket segítő gépek kezelését.

Gyurity Ádám délszláv középparaszt itt mondotta el, hogy ő évek óta figyeli a szövetkezet tagjainak munkáját, minden esztendőben növekvő gyarapodásukat.

— Én úgy látom — mondotta, — hogy a szövetkezet tagjainak gazdagodásához nem kell egyéb, mint becsületesen dolgozni és a szövetkezet javát mindig szem előtt tartani.

Megtapsolták és a taps már az elhatározását is kifejezésre juttatta a Petőfi Sándor-utcának. Gyurity Ádám például még aznap tagja lett a termelőszövetkezetnek.

Gorjonác Bertalan is arra felé tévedt azon az este. A kisgyűlésen elhangzottakat jól megfigyelte. Elhatározta, az ő utcája, a Vörös Hadsereg-utca sem fog szégyenben maradni. Még akkor este nem egy házba betoppant, hogy hírét vigye a Petőfi Sándor-utca elhatározásának.

— Délszláv, magyar dolgozónak egy volt a sora a multban. A kizsákmányolás, a robotban való sínylődés. Mesterséges volt az ellentét is, amelyet közöttünk szítottak. A magyar dolgozót, ha nem vették emberszámba, a délszláv dolgozót még úgy sem. Csak a népi demokráciában szabadultunk fel mindnyájan.

A szavak még akkor este termékeny talajra találtak a Vörös Hadsereg-utcában. — Meg kell hálálni népi demokráciánknak azt a szabadságot, melyben ma minden dolgozó élhet, na meg aztán egyetlen paraszt sem lehet ellensége saját élete jobbá fordulásának — jöttek rá az egyszerű, a múltban oly megkínzott, meggyötört emberek. — A határunkon leselkedő Tito-janicsárok eltűnt és százszor megátkozott életünket akarják újra visszahozni — eszméltek mégjobban tudatára, hogy a szocializmus építése növeli békeharcuk erejét is.

Már csak pár ház van a Vörös Hadsereg-utcában, ahol a felismerés még nem lendítette elhatározássá a tépelődést.

— Mi azonban tudjuk már, hogy ők is velünk tartanak — mondja Gorjonác Bertalan. Mutatja is az elkészült feliratot. Mását a Tátra-, és Petőfi Sándor-utcákénak.

Pár nap csupán és a mi utcánk is büszke lesz majd.

Hercegszántó délszláv és magyar dolgozói pedig megindultak, hogy községük neve mellett mielőbb ott büszkélkedhessen: szövetkezeti község.

Újabb feleletül Titóék hazugságaira.