Sikertörténet

A visegrádi együttműködést mi egy harmincéves sikertörténetnek tekintjük, mondta múlt csütörtökön Kassán, a Visegrádi Négyek találkozóját követően. Közismert szerénységéből fakadóan nem tette hozzá, hogy az  ő személyes sikertörténetéről van szó, hiszen ezt a bulit az ő legjobb tudomása szerint ő maga hozta össze, ő tartja működésben, és ő is fogja elhantolni, ha itt lesz az ideje. (Az idő egyébként elérkezett, viszont kapkodásra semmi szükség, a dolgok akkor is kiforogják magukat, ha mi magunk nemigen rúgkapálunk, ám ezt Kassán nem tartotta szükségesnek elmondani.) További figyelemre méltó megállapításait nincs módunk méltatni e helyt, pedig volt belőlük egypár. Mi vagyunk az egyetlen ország Európában, amelynek egyszerre két migránsválsággal kell megküzdenie, mondta többek között. Vagyis az oroszok elől menekülő ukrán = migráns, viszont eszerint az oroszok elől Nyugatra menekülő magyarok ugyancsak migránsok voltak. Más kérdés, hogy az ilyen ügyek kezelésének adekvát módszere akkor még nem állt rendelkezésre, azt is őneki kellett kidolgoznia. Kapjon a migráns két jókora sallert, és zavarják haza, egyszerű ez, mint egy pofon.

V4-ügyekben mindig is kezdeményező és kreatív szerepet iparkodott játszani, más kérdés, hogy ilyen irányú törekvéseit partnerei nem feltétlenül díjazták. 2002 elején a négyek akként határoztak, hogy az unió bővítésével kapcsolatos álláspontjukat közös miniszterelnöki sajtótájékoztató keretében Budapesten hozzák nyilvánosságra, ám ez végül elmaradt. Azért maradt el, mert ő a megbeszéltnél három nappal korábban kiállt a világsajtó elé, és az általa közös akolba képzelt négy ország álláspontját tartalmas trónbeszéd keretében tárta a világ elé.

Miniszterelnök kollégái mindezt a tévéből tudták meg, el se akarták hinni, hogy ilyesmi megtörténhet, noch dazu épp velük.

Ezen sikeres akcióját követően európai lobbikörútra indult, járt Brüsszelben, Hágában, Írországban, végül pedig az Európai Parlament külügyi bizottságának ülésén is felszólalt. Oly eredményesen, hogy a V4-ek egymás közötti kapcsolatait hosszabb időre lefagyasztotta. Rámutatott egyebek között, hogy nincs értelme bevárni azokat, akik felzárkózási problémákkal bajmolódnak, evvel a lengyelekre utalt, minthogy a csatlakozni vágyó országok között ők kérték a legtöbb derogációt. Prágával kapcsolatban annak a nézetének adott hangot, hogy a Beneš-dekrétumokat illetően gond egy szál se, azok ugyanis az európai jogrenddel ellentétesek, ergo amíg hatályon kívül nem helyezik őket, addig Csehország az unióhoz amúgy se csatlakozhat. Találó észrevételeinek köszönhetően sikerült pár napon át a lapok címoldalán tündökölnie, de nemcsak a V4-en belül, hanem Ausztriában, Németországban és az unió más tagállamaiban is, a V4 együttműködése pedig hosszabb időre talonba került.

Ő az efféle intermezzókat általában súrlódásoknak nevezi, noha a jégkorszak szó valószínűleg találóbb volna, időnként viszont olybá tetszik, hogy ennél is többről van szó. Mintha nem ugyanabban a létsíkban élnénk, amelyben a partnereink, közülük is elsősorban Csehország és Szlovákia. A lengyelek még csak-csak, az ő megnyilvánulásaik néhanapján arra látszanak utalni, hogy ugyanazokat a drogokat használják, amelyek a mi vezetőink viselkedését és kommunikációját oly egyedivé teszik. Két éve ilyentájt azt tapasztalhattuk, hogy az európai költségvetés vitájában egységes visegrádi álláspont nem mutatkozik, sőt. A V4 mindegyik országa tűz alatt van – magyarázta kormánypártunk európai parlamenti képviselője, aki szerint az uniós intézményekben a cseh miniszterelnököt még Orbán Viktornál is élesebb támadások érik. Bizonyára így is volt, viszont Prágában erről nem tudott senki, a csehek effélét nem észleltek egyáltalán. Az ilyesmit leginkább csak kormánypártunk vizionárius szemléletű EP-képviselője érzékeli, ő viszont nagyon. Idézünk is tőle egy további értékes gondolatot avval a céllal, hogy nyájas olvasónknak álmatlan éjszakai óráiban legyen min töprengenie: „Magyarországnál EU-barátabb ország kevés van a kontinensen, de azt nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy az európai baloldal sorban kiléptesse az európai országokat az Európai Unióból és belekényszerítse őket egy Európai Birodalomba. (…) Nem fogjuk a nevünket adni ahhoz, hogy az Európai Uniót szétverjék. Szubjektív politikai feltételekhez büntetést kötni a legrosszabb kommunista időket idézi.”

Idén márciusban a harmincéves sikertörténet újabb glaciálisát volt szerencsénk élvezhetni, kormányunknak a hó utolsó napjaira tervezett V4-es védelmi csúcsot kellett lefújnia, a meghívottak ugyanis lemondták a találkozót, nélkülük viszont nehéz. Persze lehetett volna őket különféle türk államok védelmi minisztereivel helyettesíteni, ám úgy látszik, ehhez még az ő gondolkodásmódja se elég kreatív. A lengyel Mariusz Błaszczak távolmaradását a Gazeta Wyborcza jelentette be, cseh kollégája, Jana Černochová az európai országok vezetőinek az ukrajnai helyzetről szóló brüsszeli tanácskozásán közölte, hogy nem jön, de biztos, ami biztos, közhírré tette a Twitteren is. Igazán sajnálom, hogy a magyar vezetőknek fontosabb az olcsó orosz olaj az ukrán vérnél, fűzte hozzá magyarázatul, és mellesleg tévesen, minthogy az orosz olaj valójában igen drága. Előzetes információink szerint nem lesz találkozó, közölte ezek után a szlovák védelmi minisztérium, és igaza lett, a találkozó csakugyan elmaradt.

Tusványoson aztán ő maga is kénytelen volt beismerni, hogy a harmincéves sikertörténetnek vége. „Csehországban és Szlovákiában a poszt-nyugati értékek mellé álltak”, szögezte le mély érzésű és komoly gondolkodású híveinek nagy keserűségére, vagyis Prága és Pozsony elhatárolja magát az illiberális agyrémektől, és inkább az európai civilizáció farvizén evickélne tovább. Maradt tehát a Polak, Węgier, dwa bratanki, illetve még az se, minthogy a lengyel szív nem az ukrán lakosságot lövető és bombázó Vlagyimir Vlagyimirovicséval dobban egyszerre, úgyhogy a két jóbarátról szóló mondókát is el lehet felejteni. Jeden bratanek maradt, egy jóbarát, azaz ő és az ő jóbarátja, aki megint csak ő. Egy jóbarátban két személy, vagyis szentkétség, új fogalom, még kevesen ismerik. A V4 immár V1-re redukálódott, az utóbbi rövidítés kellemetlen asszociációkat generálhat ugyan, főképp a csatorna túloldalán, hozzánk viszont passzol. Mi pedig az ő országa vagyunk, és mint ilyen, ma már valójában senkinek se vagyunk fontosak, az uniónak a legkevésbé. Ellentétben Lengyelországgal, az legalább nagy, és a maga módján kétségkívül civilizált. Hozzánk képest legalábbis mindenképp.

Nekünk maradnak a türk államok. Arrafelé szeretnek minket, minthogy messze vagyunk.