Népszabadság – 1995-10-25 / 250. szám

A hercegszántói „császár” sütnivalója

Szakács szeretett volna lenni, de 1961-ben péktanulónak is csak úgy vették fel, hogy egy garai fiú visszalépett, s a helyé­re állhatott.

Bajára került a kenyérgyár­ba, s egy lányka tepsi kalácsot vitt süttetni. Ők ketten, két fel­nőtt fiuk és tizenhat munkás, napi tíz mázsa kenyér, ötezer sütemény, ez a hercegszántói Szőnyi-pékség.

— Most nem mernék belevág­ni — mondja a mester, mert nem találnék piacot. Három sü­teményt és öt kiló kenyeret is leadunk egy üzletbe, ha valaho­vá egy mázsa kenyeret szállít­hatok, akkor már én vagyok a császár.

A „császár” nem kapkodta el a maszekosodást, de amikor 1991-ben belevágott, nagyon el­tökélten csinálta. Kezdetben a családi gáztűzhelyen sütött minden reggelre 300-400 darab pogácsát és brióst.

Nézi Szőnyi Antal, hogy mit mosolygok, s csöndesen azt mondja: — Aki nem megszállott, az ne legyen vállalkozó!

Amikor vett egy konyhai sü­tőt, akkor is csak addig terjedt a vágy, hogy egy családi üzemet csinálnak, öt és fél millió forint hitel kellett volna a gépekre, a kemencére, de a bankok nem is­merhetik az ügyfelet, egyik sem adott neki ennyi pénzt. De Szőnyi Antalt már nem lehetett leállítani. Lízingszerződést kö­tött, csak saját üzeme legyen, pedig kiszámolták, így tízmil­liót fognak 48 hónap alatt kifi­zetni. Fognak? Belegondolni sem mertek, mi lesz ha… szóval, hogy lehet ennyi pénzt törlesz­teni.

Talán a születésnapjukat is hamarabb felejtik el, mint 1992. február 28-át, amikor az első kenyeret sütötték a hét hónap alatt felépített pékségben. A nagyobbik fiuk, Laci a Bácshúsnál volt laboráns, s keveseb­bet keresett, mint a segédmun­kás a pékség építésén, beállt hát ő is, s egy Dáciával elkezdte az áruszállítást. Most már kis fur­gonjuk van, hatvan üzletbe, még Bajára, meg vasárnap Mo­hácsra is szállítanak.

— Mikor lesz száz forint a ke­nyér?

— Tavaszra, ha így folytatják. Egy hónap alatt kétszer emelték a liszt árát. Mi most hetvennégy forintnál tartunk. A konkuren­ciával is kell számolni, Baján hetvennyolcra is felmehettek.

Régen 73-74 kiló lisztből jött ki egy mázsa kenyér, most 80-ból, mert kemé­nyebb tésztával dol­goznak, nincs sza­kajtó, lemezen süt­nek. A 36 forintos lisztből villanyke­mencében készül a kenyér, s benzines autó szállítja.

Panaszolják, hogy az áttelepült „jugó” pékekkel nehéz versenyezni.

Egy külföldi ugyan­is három évig élvez adómentességet. Ez rendben is van, de három év után „eladja” az üzemet a feleségének, s ak­kor az lesz adómen­tes, és így tovább.

Fene tudja, más or­szágban hogy csi­nálják, s hogy ná­lunk miért kell mindennap feltalál­ni a meleg vizet.

— Fiai beválnak?

— Csak ne bízzák el magukat — feleli és mosolyog.

Csapong a beszélgetés, de időről időre visszakanyarodik a kölcsönhöz, hogy már visszafelé számolnak, hogy még öt hónap van a törlesztésből. Eddig csak a megélhetésre vették ki a pénzt, mert a lízing elvitte a „fi­zetésüket”.

— Tavaszra már a sarkukhoz rúghatnak! — mondom.

Szőnyi Antal máshogy gondolkodik: — Jó lenne egy Savaria, egy habverő, akkor tudnánk pis­kótatésztát is csinálni. Felvásá­rolhatnám a faluban a tojást is.

P. Á.