Népszabadság – 1987-04-08 / 83. szám

Üres házak, kérdésekkel

Eladó, üres családi házakat mutogatott nekem Jakab István, a hercegszántói tanácselnök. Ha én ezeket elhúzhatnám Szegedre, a város szélén is legalább egymilliót érnének. Minthogy azonban nem lehet őket elhúzni. Hercegszántón 200—300 ezer forintért is adnák, ha venné valaki. Bő egy esztendeje Maradni vagy elköltözni címmel írtam erről a határszéli községről. Akkor afféle, a nyilvánosság előtt gyakran elhangzó következtetésre jutottunk: nincs helyben munkaalkalom, nincs is, aki teremtsen, a jövő a lassú sorvadásé. Azóta annyi változás történt, hogy új elnök került a helybeli téesz élére. Az eltelt rövid idő alatt a gazdaság mintegy hárommillió forintot fordított új munkahelyek teremtésére, és ha lesz erejük a további lépésekre, akkor a korábbi dilemmák csakhamar érvényüket veszíthetik.

Részben azért invitált ismét a falujukba tavalyi beszélgetőtársam, Mitos András, a községi tanács vb-titkára, hogy ezt elmondja. De mutatott egy érdekes jelentést, amelyet 1985-ben készített a Bajai Népi Ellenőrzési Bizottság munkacsoportja. Megvizsgálták, hogyan alakult alakosság száma Baján és a vonzáskörzetében 1970 és 1983 között. A várossal csaknem összeépült Érsekcsanádot leszámítva a többi 17 községben kivétel nélkül csökkent a lélekszám. A körzetben összesen 5758-cal lettek kevesebben. Baján viszont 4605 fővel szaporodott a lakosság. A különbség nagyjából a természetes(?) fogyás számlájára írható: 1978 óta ezen a vidéken is többen halnak meg, mint ahányan születnek.

Valószínűleg ki lehetne számítani, mennyibe kerül egy hercegszántói embernek Bajára költöznie. Több százezer, talán egymillió forintba is. És bár a költözés az ő pénztárcáját is kimeríti, igen sokat költ rá a költségvetés is. Ma már egy lakótelepi lakás olyan sokba kerül, hogy egy átlagos jövedelemmel rendelkező fiatal pár a beugrót sem tudja előteremteni Ha tehát a hercegszántói fiatalember otthagyván szülei házát leköltözik Bajára, és lakást igényel, akkor az OTP meghitelezi neki az ár háromnegyedét, a fennmaradó összegért pedig feliratkozik a szociálpolitikai támogatást kérők listájára.

Hercegszántón körülbelül 60 jó állapotban levő ház áll üresen. Mennyi állhat lakó nélkül abban a további 17 községben, ahonnét 13 év alatt 4600 ember szivárgott a városba? Vajon ezek nem részei a nemzeti vagyonnak? Hercegszántón egy nagyméretű lakást lehet vásárolni kerttel, disznóóllal annyi pénzért, amennyibe Baján az ötödik emeleten egy 60 négyzetméteres, bizony szűk lakás beugrója kerül. Nem folytatunk-e társadalmi méretekben pazarlást azzal, hogy ellátásban, támogatási formákban még mindig ösztönözzük a városokba áramlást?

Nem tudom, milyen határig általánosítható az a példa, amit a hercegszántói téesz produkált a munkahelyteremtésben. Mégis, nem segítené-e a ma lakatlanul álló, romló falusi házak újrafelhasználását, ha azok is kaphatnának szociálpolitikai támogatást, akik ilyeneket meg akarnak vásárolni? Nem lehetne-e a városokba költözés finanszírozását szolgáló összegek egy részét átcsoportosítani falusi munkahelyteremtésre, a községek ellátásának javítására?

Hát ezért hívott Hercegszántóra Mitos András, hogy ezeket megkérdezze. Nem vagyok sem szociológus, sem közgazdász, nem tudtam neki válaszolni. Csak azt ígértem, közreadom a kérdéseit. Talán akad, aki továbbgondolja őket.

Tanács István