Az európaiság vágya

„Európa és a régi európai eszmény romokban hever. Európai eszmény alatt eddig nyugat-európai eszményt értettünk. Ezentúl Egész-Európára kell gondolnunk. Az új Európa csak Nyugat és Kelet szintéziséből épülhet föl. Mindenkinek el kell döntenie, Kr. után 1945-ben, hogy jogosan viseli-e a megjelölést: európai ember.”

(Az Európai Iskola Könyvtára füzeteinek belső borítóján olvasható hitvallás)

A társadalom demokratikus átalakításának gondolata a második világháború éveiben benne volt a levegőben. A felkészülés a háború utáni időkre közelítette egymáshoz a számos vonatkozásban eltérő nézeteket valló csoportok tagjait. A történész Szekfű Gyula 1943-as cikksorozata, amely Valahol utat vesztettünk címmel jelent meg, a XIX. századi centralisták társadalomképét elevenítette fel: a demokratikus intézményeket és a szabad községeket tekintette az új társadalom legfőbb alkotóelemeinek. Az író Márai Sándor a demokráciára nevelés hatékonyságában reménykedett. Németh László, a népi írók legnagyobb hatású gondolkodója a két világháború közötti időszakban felnövő baloldali, paraszti, értelmiségi származású fiatalok, az új reformnemzedék demokráciateremtő képességében bízott.

A második világháború utáni egy-két évben úgy tűnt, újra bekapcsolódhatunk a teljes Európa szellemi vérkeringésébe, s a magunk teljesítményével mi is gazdagítjuk a kontinens örökölt értékeit. A szörnyű háborús veszteségek, bűneink és félresiklásaink ellenére volt ez így. Vagy talán azért is.

Ha a rendszerváltás demokratikus, vagyis a sokszínűségen, az eltérő nézetek és művészetfelfogások tolerálásán alapszik, a másokkal való összehasonlíthatóság lehetősége – a viták, rivalizálások ellenére, vagy éppen azért – esély a csoportos és egyéni gazdagodásra, kiteljesedésre. A hasonló gondolkodásúak, művészetfelfogásúak önkéntes, hivatalosságok által nem támogatott csoportba tömörülése természetes társas megnyilvánulás. A második világháború befejeződése utáni nagy történelmi változások idején a korábban hivatalosan rendszeridegenként, ellenzékiként, kivetettként számontartott alkotók a megváltozott hatalmi viszonyok folytán olyan közegbe kerültek, amely lehetővé tette a közös értékrend nyilvánosság előtti megjelenését. A demokratikusnak ígérkező rendszerváltás számukra nem csupán az 1945 előtti helyzetük megváltozását jelentette, hanem egyre inkább a képlékeny és állandóan változó „negyvenötös demokrácia” elfogadásának vagy elutasításának kényszerével is járt.

A fentiek illusztrálására példám az Európai Iskola elnevezésű szellemi, képzőművészeti műhely. Az Európai Iskolát írói ambíciójú, a lélektan és a filozófia iránt érdeklődő műértő értelmiségiek – Kiss Pál (Gegesi előtaggal ismert gyermekorvos, műgyűjtő), Mezei Árpád és Pán Imre – kezdeményezték. A progresszió elkötelezett hívei voltak, az európaiságon alapuló művészetfelfogásuk rokonította őket egymással. Az egységesülő Európa melletti kiállásra buzdítottak. „Lélektani forradalmunk – írja Pán – arra mutat, hogy az európai ember új belső szintézisre törekszik, mint ahogyan egész Európa a szintézist szeretné megoldani. (…) Az erőszakkal megvont határok, láttuk, a lélekben is háborúba vezetnek. Hol volna a határ, mely a homo europiensis két világát egymástól elválasztaná? Hol az a vonal, melyet a görög kétlényeken és a Janus-fejen olyan könnyűszerrel meghúzhatunk? Sehol. Az anyag, a lélek és szellem határai egyformán elmosódottak, ide-oda mozognak, mondjuk ki: nincsenek is határai” (Bevezetés Európába, 1946, 30.). Az ember „európai eszménye” – fejtegette Kiss Pál – azonban nem szűnt meg, csak háttérbe szorult, és a háború utáni világállapotban felfedezendő, újragondolandó (Élet, ember, művészet, 1946, 5–6.).

Az elvont megjelenítést, az absztrakt ábrázolási módot preferáló számos művész a kommunista párt mellett köteleződött el. Meglehetős mozgási szabadságuk volt. A hatalom jellegéről, megszerzésének módjáról is különféle elképzelések voltak akkoriban pártjuk legfelső vezetésében, ami a kommunista alkotóknak mozgásteret hagyott. A viszonylagos demokrácia keretei között a kommunista párt művészetfelfogása 1945-ben, 1946-ban még korántsem volt egységes: az 1945 előtti évtizedeket Magyarországon, illetve a szovjet emigrációban megéltek eltérően vélekedtek a művészet funkciójáról, társadalmi szerepéről.

A kommunista művészek 1945-ben az alkotás és a közszereplés kettősségében éltek. Lelkesen és önként vállaltak közművelődési feladatokat. Tanfolyamokat vezettek, népszerűsítő előadásokat tartottak, kiállításokat szerveztek: az addig elzárt modern művészetnek szerettek volna értő közönséget nevelni. Az újonnan alakult művészeti-közéleti testületek – a Képzőművészek Szabad Szakszervezete, a Magyar Művészeti Tanács – tagjainak s vezetőinek zöme közülük került ki. Ők fedezték fel Csontváry festészetét, s a „napfestő” műveiből kiállítást rendeztek a kommunista párt II. kerületi szervezetében, a Fillér utcában. A kommunista képzőművészek elképedve fogadták az egyre gyakoribb, igaztalannak érzett pártkritikát. Megrökönyödésük indokolt volt. A Horthy-rendszerben elsősorban nem politikai nézeteik, hanem produkcióik, alkotásaik avantgárd jellege miatt kerültek a mellőzöttek közé. Baloldaliságuk és modernségük szerves egységet alkotott, s bár olykor vitatkoztak a politika és a művészet kapcsolatáról, a közérthetőség fokozatairól, az elvont művészet létjogosultságát egyikőjük sem vonta kétségbe. Horváth Márton, a képzőművészethez leginkább értő vezető kommunista funkcionárius a pártbeli belső vitán kijelentette: „Az absztrakt művészetet a munkásság elutasítja, de még a festők nagy része sem vállalja. Ez mutatja, hogy valami hiba van ebben a művészetben” – olvasható a cím és dátum nélküli, feltehetően 1945 nyarán íródott jegyzőkönyvben (PIL, Horváth Márton-hagyaték). A demokrácia eltérő értelmezése érhető itt tetten. A kommunista pártpolitikusé, aki demokratikus szlogenekkel álcázza teljhatalomra törekvését, és azé a kommunista művészé, aki a demokráciát a sokféleség megnyilvánulásaként értelmezi.

Ahogy növekedett a kommunista párti egyeduralom megszerzésének esélye, úgy csökkent a kommunista művészek viszonylagos alkotói függetlensége. Jövőelképzeléseik, az alkotómunkára vonatkozó reményeik, illúzióik kerültek szembe a hatalmi politizálás legelőnyösebb lehetőségéhez jutott pártjuk legtöbbjük számára egyre kiábrándítóbb politikai gyakorlatával.

A Magyar Kommunista Párt mellett a Nemzeti Parasztpárt volt a kormánykoalíciónak az a pártja, amelynek sajtóorgánumaiban az egyes kommunista közszereplők művészetfelfogásához hasonló nézetek is nyilvánosság elé kerültek. A népi radikális irányultságú parasztpárt napilapjában megjelent alábbi vélemény a kommunista párt Moszkvából hazatért konzervatívjainak művészetfelfogásával rokonítható. A cikkíró szerint az absztrakt művészetnek nincs létjogosultsága a „népi demokráciában”, mivel Magyarországon megszűnt az a „dekadens, polgári társadalmi világrend, mely ezt a művészetet kitermelte. (…) E művészet mint szekta élhet még ideig-óráig, de a forradalom, mely friss paraszti és munkás népi erőket hoz felszínre, és alaptétele a materializmus, ki fogja vetni magából mint közösségellenes, reakciós szellemi megnyilatkozást” (Andrássy Kurta János: Absztrakt művészet a népi demokráciában?, Szabad Szó, 1946. június 16.). Az Európai Iskola alapítói közé tartozó Kállai Ernő válaszcikkében szenvedélyesen érvelt a művészet függetlensége mellett: „Népi realizmust! Szocialista realizmust! Több felől, újra meg újra halljuk a sürgető követelést.” A formagazdagság jegyében az újrealizmusnak, a mélyrealizmusnak is helye van azoknál, írta, „akiket erre az útra nem az aktuális alkalomszerűség és programszerűség szándéka, hanem az őszinte egyéni átélés, a tiszta hitvallás, a lélek sugallata vezet. (…) az ősmagyarkodás, a turanista »mítosz« többé-kevésbé fasiszta szellemű, álmonumentális szobrászai csak úgy kapásból, mint bűvészmesterek az üres cilinderből a nyuszikat, egymás után, sorjában fogják elővarázsolni a gyári és mezei munka hőseinek agyagból mintázott vagy kőbe faragott emlékműveit” (Vigyázat, Műcsarnok!, Esti Szabad Szó, 1946. június 23.). 1946 közepén ez a két vélemény két eltérően gondolkodó ember szuverén megnyilvánulása volt. Ez azért lehetett így, mert még nem létezett a művészetet ideológiailag befolyásolni szándékozó államhatalom, ami egy demokráciában természetes állapot. (A koalíciós kormányban a kulturális tárca a Nemzeti Parasztpártnak jutott. A hatalomért folyó harcban ekkor még jelentéktelen szerepet játszó Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén a szellemi életbe beavatkozni nem kívánó parasztpárti Keresztury Dezső irodalomtudós és költő állt.)

Az Európai Iskolának a koalíciós kormányban a kommunista párt legközelebbi szövetségesének számító Szociáldemokrata Párthoz is áttételesen köze volt. A Magyar Kommunista Párt politikai-ideológiai céljai támogatását remélte a pártjához tartozó íróktól és művészektől, a Szociáldemokrata Párt elsősorban a munkásművelődés segítését várta a korszerű és magas esztétikai színvonalú alkotásoktól. A kezdetekkor ez még nem okozott problémát, néhány hónap elteltével azonban ez a kétféleség az Európai Iskola körüli politikai-ideológiai jellegű bonyodalmak eredője lett.

A kommunista párt, amely 1947 őszéig a kormánykoalíció kisebb pártjai közé tartozott, demokratikusnak mutatta magát, miközben a hatalomra törve egyre álságosabbá, kétszínűvé vált. „Népi demokráciáról” beszélt, miközben éppen a „nép”, a választópolgárok által legitimált demokrácia felszámolásán munkálkodott. A szabad választások révén létrejött és a törvényileg szabályozott demokráciát belülről bomlasztotta. A többi demokratikus párt számára idegen eszközöket használt, így azok a kommunista párttal szemben védtelenek, kiszolgáltatottak voltak.

1946-ban még sokan hittek a kultúra létező szabadságában. A művészek és a tudósok a teljes kommunista hatalomátvételig viszonylag szabadon alkothattak. Nyitott, sokszínű társadalomban természetes, hogy az eltérő vélemények és az ellenvélemények egyaránt fórumhoz jutnak. A véleménycikk, származzon elismert tudóstól vagy művésztől, nem számít hivatalos állásfoglalásnak. Demokráciában az államhatalom világnézeti kérdésekben semleges, esztétikai kérdésekbe pedig nem avatkozik bele. Ha a pártok demokratikusak, az egyes pártokon belül is teret kapnak az eltérő vélemények.

A demokrácia gyanútlan elkötelezettjei nemigen vették észre, vették komolyan a lopakodó diktatúra jeleit. Kevesen voltak az egyre inkább aggódók, s ők is zömmel az idősebb generációból kerültek ki. Az első világháború után születetteknek kevés tapasztalatuk volt a különféle diktatúrák kultúrairányítási módszereiről.

Az 1947 és 1949 közötti „fordulat éveiben”, a gyenge, botladozó demokrácia diktatúrába fordulása idején az Európai Iskolához kötődő művészeket egyre durvábban támadta a kommunista párti kritika. Az európaiság kiteljesedésében bízó progresszió hívei abban reménykedtek, hogy politikai megbízhatóságuk hangsúlyozásával meggyőzhetik az őket politikai-ideológiai alapon bírálókat az absztrakt művészet létjogosultságáról.

A már fentebb idézett Kállai Ernő, aki a tisztán látó, meg nem alkuvó szocialista elkötelezettségű demokraták közé tartozott, hasonlóan a tízes évek végi forradalmak idején az őt a MA szerzői közé befogadó Kassák Lajoshoz, felismerte, hogy a kommunista párt dominanciájával eluralkodó baloldali dogmatizmus a kultúrában is a demokrácia felszámolását jelenti, s a két évvel korábbinál jóval kedvezőtlenebb körülmények között is felhívta a figyelmet a művészet szabadságát veszélyeztető hatalmi megnyilvánulásokra. 1948-ban, más publikálási lehetősége már nem lévén, kevesekhez eljutó kiállításkatalógusban utasította vissza a kommunista politikusoknak, ideológusoknak és kritikusoknak az absztrakt művészet ellen irányuló vádjait: „Ezek a művészetpolitikai jelszavakon nyargaló kritikák számos esetben olyan kitűnő festők és szobrászok demokratikus, szociális érzületét vonják kétségbe, akik a munkáspártok meggyőződéses, tevékeny tagjai. Lelki elferdülést, embertelenséget, népellenességet emlegetnek azzal a művészettel szemben, melyet politikailag és világnézetileg homlokegyenest ellenkező szempontból ugyan, de szó szerint is pontosan ezekben a bűnökben már a nácik és a nyilasok is elmarasztaltak. A faji gondolat gőzétől elhomályosult szemek zsidómételyt és kultúrbolsevizmust láttak az absztrakt és szürrealista művészetben, melyet doktriner marxista ideológusok viszont mint monopolkapitalista mételyt és fasizmust kárhoztatnak.”

Az Európai Iskola az értelmiségiek, művészek szellemi képződménye volt. Az európai és a hazai művészetre egyaránt nyitott szabad társulás működését befolyásolták a csoportos és személyes kapcsolatok, de sorsának alakulása alapvetően a politikai viszonyok változásától függött. Az éppen csak formálódó demokrácia gyengeségeit kihasználva a hatalmi rend diktatúrává alakult, aminek a demokrácián alapuló Európai Iskola megszűnése is következménye lett.

A második háború utáni egy-két év az első világháború előtti évtizedekben létező polgárosulás és az 1918 végi, csíraállapotban elpusztuló tovább polgárosulási esély folytathatóságának illúziójával, az európaiságvágy beteljesülésével kecsegtetett. Sokakban felcsillant a remény, hogy a tradíció és a progresszió együtt létezhet, egymást gazdagíthatja, aminek eredményeképpen Magyarország a megújult Európa szerves részévé válik. A demokráciaremény hiúnak bizonyult.