A köz ellen

„S a nép, az istenadta nép, / Ha oly boldog-e rajt’ / Mint akarom, s mint a barom, / Melyet igába hajt?”

Arany János korában még nem létezett modern politikatudomány. A Bach-korszak vége felé a költő mégis pontosan jellemezte a kormányzás, avagy az adott ország fölötti uralom egy ma is gyakori típusát. A nép legyen „boldog”, éspedig úgy, „mint akarom”, ahogy az uralkodónak jó: mint az engedelmes haszonállat. A boldogság azonban nem az élettel való elégedettség, aminek mérhető a szintje – mérik is, az idei világranglistán Finnország az első, Magyarország az ötvenegyedik –, hanem, mondhatni, funkcionális tényező. Miközben Edwardék ráérősen lovagolnak Wales felé, az udvaronc szájából elhangzik a briefing, miszerint a nép „Oly boldog rajta, Sire! / Kunyhói mind hallgatva, mint / Megannyi puszta sír.” A lényeg nem az, hogy a nép abszolút mércével jól érezze magát, és bízzon a jövőjében. Hanem hogy azzal legyen megelégedve, amit kap, és éppen annyira, hogy ne pofázzon. Kunyhók hallgatva, cél elérve.

További fontos elem, hogy az uralkodó szemszögéből „a nép” nem méltóságra számot tartó egyénekből áll: differenciálatlan sokaság, és az a természetes, ha a megalázottság állapotában van. Igavonó barom a méltóság nulla fokán. A kormányzásnak nem célja a társadalom jóllétének fokozása (más néven közjó, közérdek), hanem fordítva: az elszigetelt és méltóság nélküli egyedekből álló sokaság: eszköz, a szűk uralmi elit eszköze.

A világ azért mégis halad. Egy mai átlagos magyar sokkal jobban él, és – legalábbis elvileg – több joga van, mint egy XIII. századi walesi vagy XIX. századi magyar parasztnak, finomul a kín, rafináltabb a megaláztatás.

Az alattvalók – formálisan: választópolgárok – semmibevételének, megalázásának, eszközként használatának egyik legfőbb módozata itt és most a hazugság. Illetve nem is egyszerűen a hazugság, hanem az, amit a nemzetközi szakirodalom úgy nevez: firehose of falsehood, szó szerint hamis kijelentéseket ontó tűzoltótömlő, az igazság puszta létezésébe vetett hit elmosása a hazugságok vízágyújával. Ennek négy fő sajátossága – elemzések szerint – az elsöprő hangerő és többcsatornájúság (szöveg, kép, audió, videó a média minden ágában), a sűrű és könyörtelen ismétlés, a fittyet hányás az objektív valóságra, és az, hogy „nem számít a konzisztencia” (vagyis a cél szempontjából mindegy, vannak-e feltűnő ellentmondások; hogy ugyanaz a politikus netán az ellenkezőjét mondja, mint akárhány évvel ezelőtt).

Mi zúdul ki a tűzcsapból, s ehhez képest mi az objektív valóság?

Nem Brüsszel szankciói tesznek tönkre bennünket, és főleg nem minket tesznek tönkre a szankciók. Magyarországon a hatalmi ágak – világ csúfjára – éppen hogy nem működnek „szétválasztva” (mint például Magyar Levente miniszterhelyettes mondja), s a parlament nem emiatt halogatja a svéd és finn NATO-csatlakozás ratifikálását. A szankciós politika nem „újabb lépés a háború felé” (mint például Orbán Viktor mondja), mivelhogy a háború már itt van, erre válaszoltak az eddigi büntetőcsomagok (amiket, nem lehet elégszer ismételni, Magyarország sorra megszavazott – de hát nem számít a konzisztencia). Nem azért nem szállítunk fegyvert Ukrajnának, mert attól tovább tart a háború (akkor miért is udvarolunk az Oroszországba harci drónokat exportáló iráni rezsimnek?), hanem mert Putyin összeráncolná botoxolt homlokát. Hasonlóképpen: a kormány nem azért sürget azonnali fegyverszünetet, mert az a békéhez vezet, hanem mert a Kreml időt akar nyerni a frissen behívott és talán tavasszal már bevethető újoncok kiképzésére és felszerelésére. A kormány nem azért fenyegetőzik az Ukrajnának szánt tizennyolcmilliárdos EU-mentőcsomag vétójával, mert elvből ellenzi a kölcsönfelvételt (nem ellenezte, amikor generációk alatt visszafizethető kínai vagy orosz kölcsönökről volt szó, és nem ellenezte, amikor a magyar és európai adófizetők terhére hitelezett magának ezermilliárdokat választási szavazatvásárlás céljából). Meg az összes többi.

A tűzoltótömlő-propaganda kivédésére már elkezdték kidolgozni a módszereket, csak, sajnos, főleg olyan országokban, ahol elképzelni sem tudják a médiaviszonyok, azaz a hangerő olyasféle aszimmetriáját, mint amely felénk uralkodik. Annyi biztos, hogy ama vastag slag kezelőivel nem célszerű szemtől szembe vitatkozni, azaz kimutatni az egyes hazugságokról, hogy miért hazugságok. Ugyanis az igazság elsöprőinek nem az a céljuk, hogy állítsanak valamit a valóságról, hanem hogy a saját érdeküknek megfelelő irányba tereljék a megcélzott publikum viselkedését.

Még csak az sem segít, ha szenvedélyes politikusok rámutatnak, hogy az egyes szakpolitikai intézkedések vagy hiányuk mennyit árt egyik vagy másik társadalmi csoportnak (pláne ha a szónokok ügyetlenek, unalmasak, vagy nem képesek őszinte szenvedélyt kicsiholni magukból). Az uralmi elit ugyanis csak olyankor von vissza szakpolitikai intézkedéseket, ha úgy kalkulál, hogy a politikai hatalomnak és a vagyongyarapítás lehetőségének érintetlen fenntartása megéri a korlátozott anyagi vagy presztízsveszteséget.

Tiltakozni leginkább a méltóságtól való teljes megfosztás miatt lehetne. Vagy talán kellene. A méltóság hiányán most nem azt értem, amit sokan – hogy a különféle kisebbségeket élvezetből, gonoszságból vagy politikatechnikai célból bántják –, hanem azt, hogy az uralmi elit igavonó baromként, becsapható balekként, a saját hatalma fenntartásának eszközeiként bánik az óriási többséggel.

Ott van például az oktatás. Nehéz volt nem szimpatizálni az őszi tüntetésekkel, élőláncokkal, a miskolci ülősztrájkkal. Némelyek kifogásolták, hogy ezekben csak a tanárok, diákok, szülők töredéke vett részt. De éppen erről van szó: egy kellően nagy társadalmi csoport, a városi középosztály a legjobb középiskolákba járó gyermekei és szüleik érezték a saját bőrükön, hogy eszközként bánnak velük és a tanárokkal, akik a kézikönyvek szerint normális országokban szintén a középosztályhoz kell hogy tartozzanak. Az országban dirigáló maroknyi csoportnak ugyanis a közoktatás nem üzlet, és a saját hatalmának erősítését sem szolgálja elég hatékonyan (a diákok csak évek múlva lesznek magyar választók, és addig ki tudja, milyen ellenőrizhetetlen hatások érik őket), tehát nem érdemes pénzt költeni rájuk. És ennek már a középosztály is áldozata, akik pedig még rosszabb helyzetben vannak, azoknak semmi esélyük nincs a középosztályba kerülni. Nem hallgattam végig újra az összes szónoklatot, de nem emlékszem olyanra, amelyik szakított volna az önáltatással és tömören leszögezte volna: a kormány nem a köz érdekében, hanem tudatosan a közérdek ellenében kormányoz. Pedig ez egy lépés lenne – nem a háború, hanem a méltóság visszanyerése felé.