A szív szenvedélyei

Mi szüli a vágyakat, Talán a szív, talán az agy?
(A velencei kalmár 3.2.63–64., a szerző fordítása)

1. Az érzelmek dicsérete

Egy igen eredeti gondolkodó – egykori ütegparancsnokom – hívta fel a figyelmemet arra, hogy az értelem magasabb rendű, mint az érzelem: az észszerű döntések értékesebbek, mint a kósza indulatok és a szeszélyek. Hasonlóképp vélekedett Descartes is, akinek utolsó, néhány hónappal a halála előtt megjelent műve, A lélek szenvedélyei (1649) a test és a lélek viszonyával, az érzelmek fiziológiájával és fajtáival foglalkozik. A nyájas olvasó megtudja a könyvből, hogy a tapasztalatnak és az értelemnek (raison) felügyeletet kell gyakorolnia a rakoncátlan érzelmek fölött. A filozófus szerint hat elsődleges érzelem van: csodálat, szeretet, gyűlölet, vágy, öröm és bánat, továbbá ezek megannyi kevercse. A szemérmes ember nem beszél az érzelmeiről, de a társadalmi viselkedés kutatóinak mégis kellene talán mondaniuk valamit erről is, hiszen az érzelmek szerepe alighanem alapvető minden döntésünkben, így politikai választásainkban is.

Szerencsés esetben talán módunk van mérlegelni a tényeket és az érveket, határvonalat húzva az „igaz” és a „hamis” közé, a tapasztalat és az értelem szorgos munkája révén alakítani ki véleményünket. Igaz, némely kevésbé szerencsés esetben is markáns véleményünk van. Tudni véljük például azt, hogy hány kulcsos adó is lenne ideális a magyarnak; hogy kiváltható-e az atomenergia a megújulóval; hogy mi lenne egy olimpia megrendezésének a gazdasági következménye; hogy az ostobák vagy inkább a bölcsek döntöttek-e a Brexit mellett; illetve hogy az ember okozza-e a globális felmelegedést. Állásfoglalásaink zöme csak a hiedelmeinken, az érzelmeinken, illetve az identitásunkon alapul – azon, hogy kivel kívánunk azonosulni, és hogy a véleményünk miféle konfliktusokat szülhet. Analitikus döntésre ritkán vagyunk képesek – részben tudatlanságunk miatt, részben azért, mert töredékes, torz, gyakran manipulált információk alapján kell ítélnünk. Mégis rendületlenül bízunk az ész, a Google-kereső és a gondviselés sugallataiban.

A társadalmi vagy politikai döntések során főként a választói érzelmeket, indulatokat és hiedelmeket mérlegelik a döntéshozók. Japánban például a lapok első helyen hozták azt a hírt, hogy az olimpia bizonyosan jóval több mint 2000 milliárd jenbe fog kerülni az országnak (a 2015-ös japán GDP 4124 milliárd dollár volt). Ha a pályázata sikeres lesz, Magyarország majd állítólag ennek a harmadából rendez olimpiát (a magyar GDP hozzávetőlegesen a japán 3 százaléka). Japánban az olimpiáról szóló politikai döntés a nemzeti büszkeség magasztos érzeménye és a gazdaság felpörgetésének ígérete révén született meg. Sem egzakt érvek, sem racionális ellenérvek nem voltak, mert egy gazdasági kalkulációt nehéz úgy elkészíteni, hogy a tényezők zöme még ismeretlen.

Ez az írás a politikai viselkedés érzelmi indítékairól és retorikai vonatkozásairól szól. A fent elmondottak ellenére a kiindulópont korántsem az, hogy a racionális gondolkodás valamiféle mitikus állat lenne, amelyet még senki sem látott. Éppen ellenkezőleg: racionális, okozati magyarázat még akkor is lehetséges, ha a jelenség maga teljesen irracionális. Megválaszolandó kérdésünk az, vajon milyen (vélhetően érzelmi) indítékok hatására döntöttek a XXI. század elején az emberek úgy, hogy nyugdíjba küldik a világszellemet, és visszaültetik ősi trónjára a nyelvi abszurdot. Ez az a jelenség egyébként, amelyet ma sokan „a liberalizmus alkonyának”, sőt „agóniájának” neveznek.

Egy korábbi írásomban már említettem Bao Jingyant, azt a III. századi kínai írástudót, akit az első liberális gondolkodóként tartanak számon. Bao úgy vélte, hogy a hatalmasok csúfot űztek a gyengékből, és ez előbb-utóbb lázadáshoz vezet majd, mert nem akarja a fa, hogy lehántsák a kérgét, a fácán sem örül annak, ha kitépik a tollát, és természeténél fogva gyűlöli a ló a gyeplőt, a marha az igát. A kínai bölcs tehát úgy vélte, hogy minden emberben ott munkál a szabadság ösztöne, az a természetes vágy, hogy a hatalom ne parancsolgasson neki, és csak annyiban korlátozhassa őt, amennyiben ez (a közjó miatt) feltétlenül szükséges. Szívet melengető, liberális gondolat ez, de én azért hozzátenném, hogy sok más indulat és érzelmi reakció működik még az emberben. Ezek némelyikét az agy krónikus üzemzavarának kell tekinteni, de azt mégis meg lehet talán érteni, miért és hogyan alakult ki az egyik vagy másik különös attitűd.

Például egy hat évvel ezelőtt megjelent, Amiről a nők nem beszélnek című cikkhez az egyik kommentelő – egy nevét, sőt arcát is vállaló nő – a következő megjegyzést fűzte (betűhűen idézem): „Valljuk be őszintén, hogy a Nők elleni erőszak 90%-ról maguk a Nők tehetnek! Ám ez egyáltalán nem csökkenti a Férfiak felelősségét! Véleményem szerint a Férfiaknál viszont fokozott kisebbségi érzés váltja ki az erőszakot, melyet nagy többségben maguk a Nők okoznak általában szándékosan a Férfiaknak!” Egy „Socrates” néven író kommentelőnek pedig ez a gondolata támadt: „Eddig én is csodálkoztam, hogy az általában antiszociális libberek miért foglalkoznak olyan kitüntetetten a családon belüli erőszakkal. Lassú vagyok, de leesett, maga a család az ellenség. A konzervatívok a családot erősítik, a libberek meg mindenkit elidegenítenének, individuálissá tennének.” Azt hiszem, hogy ez a két reakció félelmetes, de bizonyos értelemben nem „meglepő”, sőt úgy érzem, mintha nekem mindkét kommentelő régi, kedves ismerősöm lenne.

Sokan azt hiszik, hogy immár valóban eljött a tömegek lázadásának kora, és dermedten nézik, hogy mi is lesz itt még. Brexit és Trump: „a bunkók világuralma kezd kiteljesedni” – olvasom egy ismert esztéta és filozófus nemrég megjelent írásában. Megértem a szerző felindultságát, de azt hiszem, hogy azok a jelenségek, amelyek megrendítették az ész hatalmába vetett bizalmunkat, csak látszólag egyformák.

2. Ressentiment és hiedelemvilág

A leíró modell nem azonnal és teljes fegyverzetben pattant ki valakinek a fejéből. Elsőként Soren Kierkegaard írt arról (egy regény kritikai elemzésének ürügyén), hogy a „fecsegő”, azaz pozitív cselekvésre már nem, de reflexióra még képes korokban a valódi nagyságot lealacsonyítják, a mély érzelmeket kigúnyolják, és az igazi hősökkel szembeni irigység által vezérelt tömeg indulatai veszik át az uralmat a társadalomban és a közgondolkodásban.1 A hálás és „németes műveltségű” utókor később megfeleltette a Kierkegaard által használt dán misundelse, „irigység” szót a Nietzsche által már terminusként használt Ressentiment szónak.2 De nem Kierkegaard és nem Nietzsche, hanem egy harmadik gondolkodó, Max Scheler (1874–1928) cizellálta a társadalmi viselkedés lélektanának alapvető fogalmává a Ressentiment kategóriáját. A Ressentiment francia jövevényszó a németben (franciásan is szokták ejteni). A hétköznapi nyelvben is előfordul „zsigeri gyűlölködés, neheztelés” értelemben. Max Scheler, akit egyik lelkes rajongója, Ortega y Gasset, csak „nagy barátom”-ként (mi grande amigo) emlegetett, „korunk egyik legtermékenyebb elméje volt, aki élete során szakadatlanul új gondolatokat sugárzott magából”.3 Például azt, hogy a társadalmi viselkedést jórészt érzelmi tényezők határozzák meg.

Max Scheler Ressentiment-könyve (1915)4 és az értékrend elméletét kidolgozó három (vagy négy) tanulmánya tulajdonképpen egy ismert jelenséget mutat be. A scheleri Ressentiment nem a német Groll vagy az angol rancor pontos megfelelője. Ez a Ressentiment akkor alakul csak ki, amikor a fölül állóktól elszenvedett sorozatos sérelmek és kudarcok válaszreakció nélkül maradnak. Jószerivel fel sem merülhet ugyanis az alul lévőkben, hogy „visszaadják a pofont”, azaz hogy felborítsák a világrendet. A gyerek úgymond abban szocializálódik, hogy „tiszteli” a szülőt, aki jól megveri. Hogyan is adhatná ő vissza az ütést? A rabszolga is úgy veszi tudomásul a megalázást, a kínzást vagy akár a megcsonkítást, mint egy rendíthetetlen rend természetes következményét. A soha vissza nem adott, soha meg nem bocsátott bántalmak és sérelmek keserűsége lerakódik az emberekben, mint a guanó, és lassan tartós pszichikai beállítódássá alakul át. Különös módon idővel már nemcsak a fájdalom közvetlen kiváltó ingerei homályosulnak el, hanem az is hogy tulajdonképpen ki vagy kik is okozták a sorozatos sérelmeket. Az állandósult zsigeri düh és tehetetlen gyűlölet egyre elvakultabban keresi bosszúja tárgyát, és gyakran egy-egy ártatlan személyt vagy csoportot bélyegez meg bűnösként. A cél már magának az átkozott, igazságtalan világrendnek a szétzúzása, és már az sem számít, hogy ennek a világnak része maga a Ressentiment hálójában vergődő ember is. A Ressentiment felborítja a frusztrált ember értékrendjét: fiktív értékek emelkednek fel, miközben valódi értékek süllyednek le. Az értéktévesztés és értékvakság sajátos állapot, mert a memóriában megmarad a valódi értékek emlékképe. Végül azonban az ember már képes lesz hinni abban, sőt mély meggyőződéssel és körömszakadtáig védelmezi azt, amiről a lelke mélyén tudja, hogy nem igaz.

Scheler gondolatait éles megvilágításba helyezi egy viszonylag új kutatási irány a filozófiában (illetve az etikában), amely az 1970-es években bontakozott ki. A problémát és a szakirodalmi forrásokat összefoglalja A. Buckareff Deciding to Believe Redux című tanulmánya (2014), amely az interneten is elérhető. A szóban forgó probléma annak az általános nézetnek a kérdésességéből adódik, hogy a hit és az érzelem lényegében csak „történik” velünk, azaz nem uraljuk a hiedelmeinket és az érzelmeinket. Platón szerint, ugye, a félrevezetés legrosszabb fajtája az, ha az ember önmagát csapja be, mert ebben az esetben a „csaló” egy pillanatra sem válik el tőlünk – mindig velünk marad (Kratülosz 428d). Alaposan megvizsgálva a dolgot kiderül, hogy érzelmeinket és hie­delmeinket meglehetősen szigorú ellenőrzés alatt tartjuk, azaz akármit nem engedünk be a fejünkbe, vagy, ha tetszik, a szívünkbe. Ráadásul ez a jelenség (doxastic voluntarism az angol neve) akár tudatos és közvetlen is lehet. Hiedelmeink kontrollja magával vonja azt is, hogy az „igaz” és a „hamis” kategóriájához való viszonyunk is homlokegyenest eltér attól, amit a hazugság kanti felfogásának5 morális parancsa sugall. A hazugság lehet persze az emberi természet megcsúfolása, de legalább annyira a külső és a belső harmónia kialakításának és folyamatos manipulálásának az eszköze, a „Machiavellian intelligence” terméke, sőt úgymond, evolúciós szükségszerűség.6 Az egyénnek és annak a közösségnek, amelybe tartozik, van egy bizonyos világképe, valamint önképe, és ha egy állítás harmonikusan illeszkedik ebbe az imázsba, azaz szellemi építménybe, akkor mellékes az állítás pontos tartalma, azaz közvetlen megfelelése a valóság tényeinek.

Mellékes tehát, hogy nem felel meg a valóságnak például az a kijelentés, amelyik az utolsó amerikai elnökválasztási kampány során hangzott el: „Ne higgyenek a hamis számoknak, amiket hallanak a 4,9 és 5 százalékos munkanélküliségről. A szám valószínűleg 28, 29 vagy akár 35, sőt valójában nemrég én még 42 százalékot is hallottam.” A valóság nyers ténye persze az, hogy Amerikában a munkanélküliség továbbra is 5 százalék alatt van, de ez az üzenet valójában nem a számokról szól. Inkább csak azt közli a világgal, hogy Donald Trump az, aki nem tűri, hogy tovább hazudozzanak az amerikai embereknek, ő az, aki átérzi minden amerikai fájdalmát, és ő az, akiben megvan az a férfias tetterő, amely szét fogja zúzni a szemforgató demokraták intézményeit, és visszahelyezi jogaiba a mi tiszta, egyszerű nyelvünket. Közben azonban az idézett kijelentés (és még további néhány száz hasonló) azt az igényt törli el, hogy egy politikus kijelentései és a valóság tényei között azért némi megfelelés legyen. Ez az ún. „post-truth” vagy „post-factual” retorika, tehát a tények és érvek helyett kizárólag az érzelmekre apelláló, szenvedélyes üzenetekkel való szemfényvesztés. A post-truth kifejezést az Oxford University Press a 2016-os év kulcsszavának választotta.7

3. Bevezetés a kortárs retorikába

Az alábbi szöveg egy magyar állami vezető Mezőtúron elmondott beszédének részlete:

„A legtöbb, amit ma a XXI. században egy diáknak adható Magyarországon, Európában és a világban, hogy ha jó keresztény-keresztyén embert nevelünk belőle, és ha jó magyar embert nevelünk belőle. Ami ezen túl van, az vitatható, megkérdőjelezhető, és nem tudjuk, hogy a következő évtized, évszázad próbáját kiállja-e. Csak azt tudjuk bizton, és nekünk, magyaroknak a múlt ezért különösképpen is fontos, hogy az elmúlt ezer esztendő magyar sikerei azon múlottak, hogy a fiatal magyarok keresztények, keresztyének voltak-e, és hogy mertek-e jó magyarokká válni. Ez volt a fő kérdés a mögöttünk hagyott időben, és nekünk, akikre a választópolgárok ma ennek az országnak a vezetését bízták, az a meggyőződésünk, hogy a magyar nevelésben és a magyar oktatásban ez a két legfontosabb tartópillér. És ennek rendeljük alá az új nemzeti alaptantervet, és ennek rendeljük alá a magyar oktatáspolitika megszervezését.”

Igaz lenne, hogy a magyarság keresztény és nemzeti jellege volt minden siker alapja? Igaz lenne, hogy minden tudás elavul, csak a keresztény-nemzeti nevelés örök? Mit értsünk azon, hogy „jó magyarnak” lenni és azzá válni? Miféle „merészségről” van szó? Valóban a vallási és hazafias nevelésnek kell alárendelni a nemzeti alaptantervet?

Ennek a beszédnek a tartalmi magva (propozíciója) merő nagyzoló fecsegés, állításait nem is lehet a kétértékű (igaz/hamis) logika mérlegére tenni. De nem is klasszikus halandzsa, mert minden abszurditása ellenére van üzenete. Mégpedig ugyanaz, ami a Laci rendes, keresztény magyar ember mondaté. Laciról ez csak akkor mond valamit, ha pontosan tudjuk, mit ért a beszélő a rendes és a keresztény szón, viszont a beszélő világosan üzeni ezzel a kijelentéssel a világnak, hogy ő maga rendes, keresztény és magyar ember, továbbá, hogy ugyanezt feltételezi a hallgatóságáról is.

Ez az az újmódi, benyomáskeltő halandzsa, amit Harry Frankfurt, a Princeton University filozófiaprofesszora olyan pontosan jellemzett az On Bullshit című tanulmányában.8 A bull­shit artist, vagyis a halandzsaművész nem hazudik. A hazugság ugyanis kicsit veszélyes dolog. Egyrészt, ugye, a hazugnak jó memóriával kell rendelkeznie – Mendacem oportet esse memorem, amint ezt a szónoklattan klasszikusa megjegyzi (Quintilianus 4.2.91.). Másrészt a hazugnak eleve ismernie kell az igazságot, mert hogy is lehetne tudatosan eltorzítani valamit anélkül, hogy ismernénk azt? Viszont ha a halandzsaművészt rajtakapják a dolgon, bőven elég ennyit mondania: „Na, hát ez az! Ezt mondtam, nem? ” Frankfurt szerint pont ezért veszélyesebb az ilyen halandzsa, mint a hazugság. A halandzsaművész ugyanis egyszerűen kivonja a játékból az igaz és hamis fogalmát: partvonalon kívülre kerül a gondolkodás, és marad a benyomások és a szív szenvedélyeinek parttalan áramlása. A nyugati és a keleti halandzsaművészek látszólag ugyanazt a mesterséget űzik. Az autoriter politikusok Amerikában és Magyarországon is hasonlóan egyszerű üzenetekkel kápráztatják el az „igazi képviseleti demokráciában” már nem bízó választóikat, akik torkig vannak azokkal a libsi hívószavakkal is, amelyekre egykor még valamelyest fogékonyak voltak.

Nos, a kétféle „bullshit” talán többé-kevésbé ugyanaz, de más a születésük története.

Ugyanis az amerikai demokrácia kiteljesedésének esélye sokak számára valóságosnak és közelinek tűnt az Obama-adminisztráció beiktatása idején. Úgy hitték, hogy ez a karizmatikus személyiség, aki már a megjelenésében is más volt, mint az elődei, talán elhozza a változást. A jövedelmek közti különbségek növekedése, az érdekérvényesítés esélyeinek romlása azonban folytatódott. Már 2014-ben több kutató jelezte, hogy igen sokféle réteg és csoport vár radikális változást. És bár Hillary Clinton mintegy 1,05 százalékkal több egyéni szavazatot kapott, a választók csaknem fele úgy viselkedett, mint ez a három japán majom itt szemben a polcon: Kikazaru, aki nem hall, Mizaru, aki nem lát, és Iwazaru, aki eddig szótlanul tűrt. Mert némi Ressentiment azért csak kellett ahhoz, hogy a női szavazók esetében tízből négy, a fehér nők esetében tízből öt, a spanyol ajkú (Latino/Hispanic) szavazók esetében pedig tízből három Donald Trumpra szavazzon.

Más volt a helyzet a fülkekorba lépő Magyarországon. Már teljes volt a változás esélyeivel kapcsolatos szkepszis: az emberek elfogadták, hogy nincs más – vélhetően azért, mert tényleg nem volt más. Lassan új életre kelt az emberek megfélemlítésétől és a vígan tapsikoló öncenzúrától kezdve a művészek és az értelmiségi elit korrumpálásáig mindaz a gyalázatos dolog, amiben az én nemzedékem felnőtt.

Örömmel jelenthetem még, hogy Amerikával ellentétben, Magyarországon az ún. „politikailag korrekt” nyelvhasználat miatti tehetetlenség is eltűnőben van már. Mindenki szabadon nyilatkozhat a problémákról – még akár a kórházigazgatók is (ha beszerzik az Állami Egészségügyi Ellátóközpont engedélyét). A politikailag korrekt finomkodás helyett nálunk inkább a férfias keménység jellemző. Minden magyar szégyenére, példát statuálva, „terroristaként” ítéltünk el egy szerencsétlen szírt, egy nyelvileg is botrányosan fogalmazott törvényutánzat alapján, amely tetszőlegesen értelmezi a terrorizmus fogalmát. Egy latin költő azt írta egykor, hogy a törvény nem működik erkölcs nélkül. Emlékszem, 1982-ben Philadelphiában viszontláttam ennek a híres sornak egy változatát a Penn campusán: Leges sine moribus vanae. Nálunk ezt aligha fogják kőbe vésni. Viszont nem kéne esetleg úgy harminc évre titkosítanunk ezt a Horatiust?

Jegyzetek