Argó és társai

Salinger Catcher in the Rye című művét egy kiváló regényíró, Murakami Haruki fordította japánra 2003-ban. A cím fordítására mesteri megoldást talált: fonetikusan átírta az angol szavakat. Kyatchá in dza rai. Semmi Zabhegyező vagy Rozsban a fogó. A mester talán tudta, hogy a honi kritikusok a fordításáról úgyis azt fogják majd írni, amit a regényeiről szoktak. Azaz, hogy a stílusa nem elég japános.

És mégis… A Murakami-féle Kyatchá-fordítást olyanok is megvették, akik Murakamit, Shakespeare-t és James Joyce-ot csakis manga, azaz képregényváltozatban olvastak. Annak idején a könyv magyar fordítása is hatalmas sikert aratott. Gimnáziumunk nagyszerű, fiatal tanárnőjének, Gyepes Juditnak a Zabhegyezője (1964) egy ismeretlen, új nyelvet teremtett a számunkra. És jól tolmácsolt nekünk valami fontosat; igaz, nem is egyszer elszakadt az angol eredeti verbatim szövegétől. Barna Imre fordítása (2015) egy fél évszázaddal később született, ihletett és hibátlan munka. Senki nem tehet arról, hogy a mi agyunkba már diákkorunkban beleégett egy másik könyv: a Zabhegyező. Mi az Útont, Kerouac regényét is a Déry-fordításban ismertük meg, és meghökkentünk, amikor (másfél évtizeddel később) megjelent Bartos Tibor fordítása.

Talán sokan emlékeznek még, hogy miféle ideológiai vitát rendeztek a Zabhegyező ürügyén a haladó emberiséget képviselő tudósaink. Van-e helye irodalmunkban az ilyesfajta argónak? Miként hat a magyar ifjúságra a főhős magatartásmintája? Ilyeneket írtak: „Holden Caulfield jellegzetesebben és főleg gátlástalanabbul kiteljesedett példánya a pénz hatalmával felruházott, s ezért magabiztos és felelőtlen suhancnak, mint a mi gimnazistáinkból adódó mégoly nyegle és megbízhatatlan »teen-ager« fiúk. … Egy pillanatra sem szabad áltatnunk magunkat azzal, hogy a mi társadalmunk már ma eszmeileg alkalmas közeg arra, hogy benne olyan ifjúság serdüljön, amely a »zabhegyezői« vágyakat, örömöket elutasítaná” (Valóság, 1964. 7/9).

A mű nyelvezete volt a bírálat egyik célpontja, bár igazában még neve sem volt a megvetés tárgyát képző nyelvváltozatnak. Mi „szleng”-nek hívnánk, de ez a megnevezés az 1980-as évek előtt még elő sem fordul a magyar nyelvészeti cikkekben. Helyette négy-öt különböző megnevezést használtak a mi méznél édesebb anyanyelvünkért aggódó nyelvtudósok. Az egyik megnevezés a jassznyelv volt. A jassz ’bűnöző’ szó a 20. század első évtizedében tűnt fel a magyarban (vö. Tolnai Világlapja, 1903/4, 26–27). Egy másik név, az argó (francia argot) 1904 után terjedt el a magyarban. Az eredeti jelentése ennek is ’bűnözői nyelv’ volt, de ez a szó a francia és az orosz nyelvben már korán előfordul ’szleng’ értelemben is. Olivier Chéreau művének, a Jargon du langage de l’argot réformé (1628) címében az argot szó még a rablók, tolvajok stb. társaságára utal. A tolvajnyelv és a zsargon az argó megfelelője. Harmadrészt, a nagyvárosi nyelv és pesti nyelv kifejezések voltak használatosak még ’szleng’ jelentésben. Ez is pontatlan persze, de kétségtelen, hogy a szleng jelenségét tipikusan a városi szubkultúrákhoz lehet kötni. Végül: az argó után az ifjúsági nyelv volt a második leggyakoribb szakkifejezés ebben az értelemben – noha nyilván nem csak fiatalok használják a szlenget.

Amikor Bárczi Géza azt írta, hogy az argóban a nyelvközösség „ősi nyelvteremtő ereje” nyilvánul meg (A „pesti” nyelv, 1931), akkor azt a hagyományos, pozitív értékítéletet fogalmazta újra, amelyet Chesterton, Walt Whitman és mások vallottak. Ennek szöges ellentéte az a vélemény, amit A magyar stilisztika vázlata című, ma is használt egyetemi antitankönyvben is olvashatunk, miszerint az argó (a bűnözői zsargon) szavainak tömege beáramlik a hétköznapi nyelvbe, szívósan tartja magát főként a melósnyelvben és a diáknyelvben, majd „általánosan ismert szavaink értelmét kikezdi, és nemegyszer csatornaízűvé silányítja le azokat”. A konklúzió: „a tolvajnyelvi szókincs bomlasztó jelenség a nemzeti nyelv testében”.

A nyelvészek majd minden égbekiáltó ostobaságában szokott azért lenni egy szemernyi igazság: ebben is van. Az általános köznyelvi argó (szleng) szavait éppen arról ismerjük fel, ugye, hogy különböznek a sztenderd köznyelv unalomig ismert elemeitől. A szleng játékos, szellemes újításainak egy része valóban a bűnözői argóból való átvétel, ami nem meglepő, hiszen az argó szavaiban eleve adott a szleng lényege: a másság. A balek szó például a bűnözői argóból való átvétel volt a szlengbe, akárcsak a Rotwelschből, azaz a délnémet marginalizált csoportok argójából eredő sitt (vö. pl. A politikust lesittelték). Tudnunk kell, hogy a bűnözői argó szavainak zöme eleve nem tartozott a „titkos kódhoz”, illetve a kódolt szavak nem sokáig maradtak a kívülállók számára érthetetlenek. Hihetetlen, de igaz: amit valóban kódolni kellett az argóban, arról a régi Párizsban és az indiai Mumbaiban egyaránt szakértői konferencia döntött. Az argók elsősorban a beszélő identitását jelzik. A ma használatos magyar szleng kódjának talán csak a negyedét teszik ki idegen eredetű, főként a németből és a jiddisből, illetve a romani (cigány) nyelvváltozatokból eredő szavak. A dohány ’pénz’ és szinonimája a romani eredetű lóvé/lé használata egyaránt az unalmas és merev köznyelv konvencióin túllépő beszélői identitás jelzései. Éppen a konvenciókat romboló játékos szellemesség, a hallgatóval való összekacsintás az, amellyel a nyelvtisztaság őrei képtelenek megbékélni, ezért nevezte egyikük az argót (a szlenget) nyelvünk „kóros kinövésének” (A magyar nyelv rétegződése, II: 968). Ugyanitt egyébként újra megjelenik a már unalomig ismert, teljesen alaptalan állítás, miszerint a „tolvajnyelv” és az ifjúsági nyelv közti határ „kezd elmosódni”.

Én nem hiszem, hogy az irodalmi művek nyelvezete vagy a bennük megfigyelhető viselkedésminták alkalmasak lennének az ifjú lelkek megrontására. Bár amikor Ady egyik versében a frász törhette ki fordulatot használta (Néhai Vajda János), biztosan halálra rémített ezzel néhány ártatlan gimnazistát. Ami pedig a „viselkedésmintákat” illeti, az olvasók, jelesül a fiatal olvasók valóban mélyen beleélik magukat azokba a szerepekbe, amelyeket egy regény, mondjuk Az ifjú Werther szenvedései, az Utas és holdvilág, a Zabhegyező vagy akár az Arany ember bemutat nekik. Nem hiszem azonban, hogy ezért ezeket a potenciálisan veszélyes műveket más (kevésbé veszélyes) művek mögé kellene dugni a könyvespolcon. Tudjuk, hogy Goethe Werthere valóságos öngyilkossági hullámot indított el Németországban és Európában. Mégis azt hiszem, hogy a megölt uzsorásnők száma remélhetőleg nem fog szignifikánsan növekedni, ha egy tanár a diákjainak kezébe adja az én drága Fjodor Mihajlovicsom regényét. Feltéve, ugye, hogy a tanár az irodalomórán később megbeszéli ezt a dolgot a gyerekekkel, akikben talán már eleve ott lappang a raszkolnyikovi indulat.