Magyar Narancs, 2020/6. szám, 2020. február 6.
Nyelv és neurózis
CSERESNYÉSI LÁSZLÓ
Reinhold Aman emlékére
What a jerk! – súgja angol barátom, én pedig rábólintok, mert engem is idegesít ez az alak, bár nem tudom, hogy pontosan milyen is egy jerk – beképzelt? műveletlen? tolakodó? durva és erőszakos? Ezek közül valamelyik, esetleg mind egyszerre?
Állítólag nem csak a jerk és társai „nem jelentenek semmit”. Nincs ún. leíró jelentésük a becéző kifejezéseknek sem, mint például az angol sweet sugar-dumpling, vagy a francia mon chou (vö. magyar cukorfalat, kis mézes nokedlim). A „szitokszavaknak” (angol slur, német Schimpfwort, francia injure) általában él a nyelvben az alapjelentése is, de ez a háttérbe szorul, pl. az átkozott kölyök valójában nincs elátkozva, a hülye kurva pedig nem feltétlenül objektív munkaköri leírás (szemben mondjuk a hülye prostituált minősítéssel). Már az első mai értelemben vett angol szótár (1755) szerzője, Samuel Johnson is azt állította, hogy a bastard ’fattyú’ szóból adott kontextusban lehet akár szitokszó, de akár becéző kifejezés is (term of endearment).
A szitokszókból komoly tudósok olyan szótárakat állítottak össze, mint Robert Edouard Dictionnaire des injures c. munkája (2004, első kiadása 1967), vagy Reinhold Aman professzor (1936–2019) (bajor) német szitokszótára és az általa szerkesztett Maledicta kiadványok (1975–). Reinhold egyben az obszcén szavak történetét is kutatta, és általában érdekelte az, hogy miként válik egy szó „szennyezetté” (vö. pl. a latin mentula szemben a penis szóval – mindkettő ugyanarra utal). És persze az is érdekelte, hogyan hordozhat egy csupán mással- és magánhangzókból összetákolt valami érzelmi attűdöt, többek közt megvetést (vö. pl. bibsi szemben a zsidó szóval). A Maledictába egyébként elismert tudósok írtak, bár szinte mind álnéven, és nem véletlen, hogy Japán sok száz nagy egyetemi könyvtárából csak nyolcnak a katalógusában találunk Maledicta Press kiadványokat. Én megrendeltem valamennyit, így Aman a küldeményhez még egy részben magyar nyelvű levelet is mellékelt: „Lieber Freund! Danke schön. Lófasz a seggedbe, Reinhold”. Hát, így kezdődött a barátságunk.
Az obszcén szavakról egyszer régebben már írtam, most inkább arról szeretnék beszélni, hogy miért érdekli a nyelv kutatóit a szitokszók, a sértő kifejezések problémája – például a Language Sciences egy teljes számot szentelt a kérdésnek (Slurs, 2015, 52/1-2).
A sértő szavak nyilván nem a hangzásuk miatt sértők, egyfajta társadalmi és kulturális konvencióról van itt szó, ami ráadásul megjósolhatatlan módon változik. A magyarban például a néger az én fiatalkoromban még nem minősült automatikusan szitokszónak (vö. fekete, feka). A szitokszavak unokatestvérei azok az indulatos kifejezések, amelyeket a tudósok „expletívumoknak” neveznek, pl. Hol a francba van az a rohadt mobil?– más nyelven is, pl. Where the hell is my damn cellphone? Az expletívumoknak azonban nincs címzettjük – a beszélő biztosan nem fogja kalapáccsal büntetni a mobilját, ha az előkerül. A szitokszavaknak azonban egyrészt van címzettjük, másrészt van alternatívájuk (vö. digó ~ olasz). A sértő jellegük pedig nagyban függ a kontextustól és a beszélőktől. Amikor például a japán barátaimmal beszélek, minden további nélkül használjuk a gaijin szót, amikor „(fehér) külföldiekre” utalunk, mert informális kontextusban, a kölcsönös bizalom megléte esetén a „politikailag korrektebb” megnevezés kínosan természetellenes lenne. Ha viszont ez a szó a bevándorlási hivatal tisztviselője száján csúszna ki, akkor azonnal követelném, hogy kérjen bocsánatot. Az informális megnevezések egy része ugyanis a természetes kontextusukon kívül kváziszitokszónak minősül.
Egyébként, mint tudjuk, a verbális agresszió az esetek zömében nem egy-egy virtigli szitokszó, sértő kifejezés használatán múlik, vö. pl. Nő létére logikát tanít a Columbián; Mit vársz egy cigánytól? vagy Zolika vakbelét egy néger/fekete sebész vette ki. Zolika vakbelének alighanem mindegy, hogy milyen volt a doktor úr bőrszíne. A politikailag inkorrekt szavak listázása boldogítja a mozgalmárokat, de legtöbbször semleges érzelmi töltésű szavakkal szoktunk gyilkolni. Tévedés azt hinni, hogy léteznek interpretálatlan tények. A cigánybűnözés szóval (vagy azzal az állítással, hogy a Tanácsköztársaság vezetői jórészt zsidók voltak) kizárólag az a baj, hogy tudjuk, milyen kontextusban és hogyan értelmezik ezeket. Az előítéletes közgondolkodásra jóval nehezebb össztüzet zúdítani, mint a szavakra. Hiszen már annak a puszta sejtetése is, hogy a magyar közgondolkodás előítéletes, jelesül idegengyűlölő lenne, hatalmas felhördülést szokott kelteni minden igaz magyarban, akik olvasták Szent István intelmeit Imre hercegnek.
Gyerekkortól kezdve, minden kontextusban, bármiféle diskurzus során kölcsönösen felmérjük és folyamatosan monitorozzuk egymást: ehhez igazítjuk, amit mondunk és ahogyan mondjuk azt. Ennek az ún. társalgási akkomodációnak fontos eleme a beszélői szándékok követése: miért mondja vagy kérdezi ezt a partner. Például a „Hogy sírhatsz emiatt, te hülye liba?” típusú mondatokat sokszor hallottuk már, és azt is láttuk, hogy ezt a fajta indulatos megnyilatkozást nem szokta sértődés követni, noha nem mindenki szereti, ha hülye libának nevezik. A hallgató alapvetően azt érzékeli, hogy együttéreznek vele.
A másik ember mondatait a hallgató („hallgatólagosan”) a vélhető szándékolt jelentés szerint, de a saját előfeltevései alapján értelmezi, korrigálja és egészíti ki. Nincs olyan teljes és tökéletes mondat, amely ne menne át az egyéni interpretáció szűrőjén, és ugyanez az értelmező mechanizmus gyártja a szándékos félreértelmezéseket. A politikai retorika kézikönyvei ismerik (és többek közt egy Goebbels nevű, kiváló német rétor is leírta) azt a technikát, amellyel az ellenfél vélhető álláspontját egy kissé eltérő, de már abszurd állásponttal helyettesítik, amelyet aztán könnyű szétzúzni. Az ilyen csúsztatás neve a retorikában vörös hering, az eljárás fiktív kimenetele pedig az ún. szalmabábu. A technika maga közeli rokona a már Arisztotelész által az Organon utolsó könyvében leírt ignoratio elenchi néven ismert retorikai fogásnak. Például nemrég egy magyar politikus hisztérikus és sután fogalmazott tirádájában nyilván az iránt kívánta a felháborodását kifejezni, hogy a kormányzat kizárólagosnak tekinti a heteroszexuális és ultrakonzervatív családmodellt, miközben megvető szavakkal illeti a másfajta szexualitást és családfelfogást. Ezt a jobboldal jeles szónoka úgy interpretálta, hogy általában a heteroszexuális családmodell és a szebb magyar jövő elleni frontális támadás történt (mert „a bűn immár az ártatlanság képében tetszeleg”), és ezzel akkora nagy tüntetést tudott összerittyenteni, ami szégyenbe hozta szegény, lábadozó ellenzékünket. Nevetségesen szörnyű, bár szörnyen nevetséges, koromsötét szobában egy nem létező macskát keresni, és végül boldogan azt rikoltani, hogy megtaláltuk azt (© Oscar Wilde).
Eme diagnózis természetesen nem tartalmazza a probléma megoldását. Talán azért, mert egyelőre nincs ilyesmi a horizonton. Tapasztalatom szerint hasonló esetben mindig célszerű találni valami jó kis klasszikus idézetet. Történetesen Horatius ódájának (III.24) egyik sora jut az eszembe: quid leges sine moribus vanae proficiunt? Azt hiszem, a költő költői kérdése jogos: még a jó törvények sem érnek semmit, ha hiányzik a jóérzésű tömeg, amely kikényszeríti, hogy ezek érvényre is jussanak.