Szegény Georgia

Ha jól emlékszem, gimnazista koromban érzékenyítettem magamat először. Akkor ismertem meg az inuit problémát. Azt olvastam ugyanis, hogy az eszkimó név sértő, mert egy ’nyershúsevő’ jelentésű szóból ered, sőt pontatlan is, mert különféle népeket foglal egy kategóriába. A modern ember tudja, hogy nincsenek is eszkimók, csak inuitok.

Modern emberré lettem tehát, bár később voltak azért apró megtorpanásaim. Az indián (helyesen: native American) nyelvek két tudósa például megcáfolta az eszkimó szó „nyershús­evős” eredeztetését, rámutatva arra, hogy a megnevezés egyáltalán nem sértő, bár az „eszkimó” népek mindegyike a saját etnikus nevét használja: inupiaq, yupik stb. Ezek egyike az inuit. Ekkor jöttem rá arra, hogy az inuit szó egyetlen erénye az, hogy másként pontatlan, mint az eszkimó. Átvillant az agyamon, hogy mit gondolhat erről az egészről a yupik vadász, aki hótalpát lecsatolva, mondjuk, a The Times északi népekről szóló cikkeit böngészgeti épp a UCLA könyvtárában. És mi lesz velem, aki továbbra is képviselni akarom nyelvi önvédelemre még képtelen, hótalpas testvéreimnek az etnikai identitásukhoz való jogát? Szerencsére a világot is csak az érdekelte, hogy meg kell védenünk a természeti népek jogait – Japánban ma is mindenki úgy tudja például, hogy a diszkriminatív esukimō szó helyett az inuitto név a helyes.

A nyelv társadalmi használatának, vagyis a szociolingvisztikának a területére olykor átránduló kollégáim racionális elmék. Mielőtt szociolingvisztikai kérdésekben is állást foglalnak, mindig el szokták mondani azt, hogy nem szívesen foglalnak állást, mert a szociolingvisztika és a társaslélektan valójában nem a nyelvészet része. Ők ezért nem is értenek ehhez. Igazuk van. A szociolingvista gyakran az emberi érzemények kuszaságával foglalkozik. Mit sem számít neki a szóeredet vizsgálata, mert nem gondolja, hogy az eszkimó szó történetének sok köze lenne ahhoz, hogy ma valakit sért-e a szó. Még olyan izgalmas kérdéssel sem foglalkozik, mondjuk, a grúz népnévvel kapcsolatos attitűdök vizsgálata során, hogy valóban orosz-e, vagy inkább perzsa-török eredetű szó-e a grúz megnevezés. Ha netán az utóbbi eset áll fenn, akkor tudományos megalapozatlansága miatt el kellene utasítani a georgiai (grúz) politikai vezetés azon kérését, hogy ezután használjuk Grúzia helyett a Georgia nevet?

A szociolingvista vallású személy viszont úgy véli, hogy egy név sértő (pejoratív) jellege nem a szót alkotó hangok különös játékából, de nem is a szó objektív történetéből ered, hanem a szóhoz kívülről tapadó adalék anyag. A szimbolikus jelentés pedig mindig a pillanaté – szabályai vannak, de nincs neki története. Nézem a híres fényképen a neonáci hacukába öltözött, zászlós-karszalagos keretlegények közt rendületlenül álló nénit. Könnyen lehet, hogy szegényke nem is tudta, hogy például a horogkereszt voltaképp ősi jelkép, sőt ma is a buddhista templomok jele a térképeken, az árpádsáv pedig magyarságtudatunk szimbóluma, mely nagy királyunk címerén is látható. A néni biztos csillogó szemmel hallgatna minket, ha elmagyaráznánk neki mindezt.

A spontán stigmatizációnak, vagyis annak, hogy a gyűlölet és megvetés miként tapad a szavakhoz, számos mechanizmusa van. Mostani témánk szempontjából ezek közül a használókkal szembeni attitűd változása az érdekes. Ennek kiváló példája a japánok által évszázadokon át használt Shina ’Kína’ szó, amely két kínai írásjeggyel (支那) fonetikusan jelöli a népnevet, vö. Chine, Cina, China, Kína. Ez egyébként a kínaiak egyik régi önelnevezése, amely több Tang-kori kínai versben is előfordult, de idővel teljesen kikopott a nyelvből. Viszont a japánok Hakuszeki Arai nyomán 1703-tól kezdve újra használni kezdték a szót – nyilván sértő felhang nélkül. Amikor azonban a japánok egyre agresszívabb politikája vérbe borította Kínát, hatalmasra nőtt az irántuk érzett gyűlölet, és gyűlöletessé váltak a japános szavak is. A Shina név egyszerre csak szennyezett lett, és kínai nyomásra be is szüntették a használatát Japánban. A kínaiakra egyébként több diszkriminatív japán szó létezett (pl. chankoro), de japánul a Shina szóval nem volt semmi baj. Csak az emberekkel, akik azt használták.

Hasonló dolog történt az orosznak minősült grúz, Grúzia megnevezéssel, amelynek lecserélését a 2008-as események után a tbiliszi kormány kezdeményezte (2009 nyarán). Valamiért a politikusok nem a nép, a nyelv és az ország belső elnevezését (kartvél és Kartvélia) javasolták elfogadásra, hanem a Georgia nevet, amelyet ma már sok nemzeti diplomácia használ. Magyarul egyébként a Grúzia mellett a Georgia szó is létezett a háború előtti időkben. A németből vettük át mindkét alakot, de német nyelvterületen a választás végül a „görögös” alakra esett (vö. még francia Géorgie, angol Georgia). A németben a georgisch/Georgien mellett már kihaltnak tekinthető a grusinisch/Grusien.

Georgia-ügyben az MTA Földrajzinév-bizottságának tudós véleményét is kikérték a magyar politikusok, de szegény Georgia nem kapott akadémiai támogatást. A dolog persze aligha tartozik az MTA filológusaira, hiszen mi is itt a lehetséges kérdés? Egyrészt az, hogy illik-e odafigyelni a jelzett érzékenységére, akarunk-e és tudunk-e szakítani a megszokott magyar nyelvhasználattal. Másrészt talán az is, hogy egyáltalán létezik-e ez az összkartvél érzékenység, vagy csak néhány furmányos politikus rántotta azt elő a cilinderéből. A magyarban az „oroszságprobléma” érezhetetlen, de emlékeztetnék arra, hogy mi már annyi „korrekt” hülyeséget lenyeltünk (pl. néger helyett fekete, tolókocsi helyett kerekes szék), hogy furcsa lenne most pont szegény Georgiánkat kikosarazni.

Saját kutatásaim során egyébként nem maradt kétségem afelől, hogy az átnevezések mozgatója sokszor valamiféle testület vagy önjelölt nyelvi szakértő. A kezdeményezés tehát gyakran nem alulról jön, sőt az érintettek nem is érzékenyek a problematikusnak minősített megnevezésekre. Mondjuk ki: a lapp megnevezés felváltását a számi névvel nem a rénszarvastenyésztők lázadása kényszerítette ki. Az átnevezések igénye mindig szűk körben merül fel, és néha a kifogásolt „probléma” maga fikció, amelyet csak valamiféle közös platform kialakítására használnak. Ugyanis a közösségben már ismert, bejelentett igény önbeteljesítő jóslatként kezd működni. Ez úgy értendő, hogy amint egy-egy ilyen követelés tudatosul a csoportban, mozgósító hatása van: „Hát, ezt akartuk mi is” – és már körömszakadtáig harcolnak érte.

Georgia (Grúzia) nevének kellemes hangzását szerintem a magyarban eleve garantálja az a bő kétezer kilométer, amely elválaszt minket, míg a velünk élő népek hagyományos elnevezései, ugye, többé-kevésbé már szitokszóvá váltak népünk ajkán. Az országok és népnevek hangzását mifelénk tehát csupán a tőlünk való földrajzi távolság határozza meg. Bármi is lesz tehát Georgiánk jövője, aggodalomra semmi ok.