A nyelvek agóniája

Azt mondják a dallasi Summer Institute of Linguistics jeles tudósai, hogy a világon ma beszélt mintegy hatezer nyelvnek legalább a fele ki fog halni a század végére. Az utóbbi ötven évben majdnem annyi nyelv tűnt el a földgolyóról, mint a megelőző két évszázadban: jelenleg átlagosan kéthetente hal ki egy nyelv.

Igen változatos módokon lehet meghalni, és ez a nyelvekre is igaz. Bár a nyelvhalál szó általában csupán a nyelvcsere (nyelvváltás) szó kissé patetikus változata, előfordult néha gyors halál is, vagyis az, hogy a nyelvet az azt beszélő nép kiirtásával semmisítették meg. Ausztráliában vagy Amerikában az őslakos népcsoportok némelyikét egy-két hét leforgása alatt mészárolták le (és mint Henry Reynolds és más ausztrál történészek könyveiből tudjuk), olykor pusztán alkalmatos mozgó célpontként. Majd (néhol az 1960-as évekig) erőszakkal szakították el a családjuktól a „vad” gyerekeket, hogy civilizált úriembert faragjanak belőlük. Kevin Rudd miniszterelnök Ausztrália (!) nevében kért bocsánatot 2008 februárjában az átnevelő intézményekbe, táborokba kényszerített bennszülött ausztráloktól. Az Egyesült Államokban az indián ügyek hivatala bentlakásos rendszert hozott létre a családjukból kiszakított gyerekek számára. Kegyetlen büntetés járt azért, ha valaki az anyanyelvén szólalt meg. Az indián nyelvek és kultúrák megfojtásának filozófiáját Richard H. Pratt fogalmazta meg páratlan tömörséggel: „Öld meg az indiánt, és mentsd meg az embert” (1892). Japánban is hosszú időn át szisztematikusan irtották az őslakos ainukat, akik egykor az ország északi részén éltek. Az etnikum mára alig húszezer főre zsugorodott, az ainu nyelvet valamilyen szinten még használni tudó személyek száma pedig talán 20 fő lehet. Egyébként a népirtásban bűnös államokban ma úgymond az „elveszett” nyelv és kultúra felélesztésére nyelvtanfolyamokat szerveznek, skanzenek és témaparkok épülnek. Néhol úgy tesznek, mintha ezt a kultúrantropológusok által „disneyfication”-nek (< Disneyland) nevezett gyakorlatot üzleti megfontolások helyett a kollektív vezeklés igénye motiválná.

A nyelvváltás, azaz a nyelv „halálához” vezető hanyatlás folyamatát általában az állam erőszakos fellépése indítja el. Ma is számos példája van annak, hogy a politikai hatalom birtokosai otromba módon beavatkoznak az emberek életébe, és törvényileg korlátozzák bizonyos nyelv(ek) használatát, mert úgy vélik, egységes nyelvhasználat nélkül veszélybe kerülhet az állam politikai egysége, vagyis az édes haza. Például I. Jakab (azaz James), aki személyében egyesítette az angol és a skót koronát, törvényben tiltotta meg Skócia ősi kelta nyelvének (Scottish Gaelic) bármely nyilvános használatát (1616), de már VIII. Henrik idejében is az Anglia és Wales egyesítését lezáró törvény (1536) tiltotta a walesi nyelv használatát minden hivatalos ügyben. Az elnyomó nyelvpolitika hagyományos jelenség, szinte mindenütt ez a „történelmi alapeset”. Például Okinava annektálása (1879) után a japánok is azonnal hozzáfogtak az okinavai nyelv elsorvasztásához, ennek első lépése az volt, hogy egyszerűen „dialektusnak” (hógen) minősítették az okinavait (a két nyelv közti távolság a svéd és az angol közti eltéréshez hasonlítható). Megpróbálták fokozatosan kialakítani a kizárólag japán nyelven való iskolai oktatást, majd egy idő után szégyentáblát (hógen-fuda) akasztottak az okinavaiul megszólaló diák nyakába, amiként egykor a bretonul vagy más helyi nyelven megszólaló diák nyakába facipőt volt szokás akasztani Franciaországban. Az okinavai nyelv sorvadása csak az 1930-as években következett be: ma már csak az öregek beszélik, és használatának kizárólagos színtere a magánszféra. Okinava 1945 és 1972 között amerikai igazgatás alatt állt, majd a sok százezres okinavai anyanyelvű közösség tagjai az 1970-es években már nem néztek hátra, hanem igyekeztek betagolódni a dinamikus japán társadalomba és nyelvi kultú­rába. A revitalizációhoz, egy haldokló vagy halott nyelv felélesztéséhez több kell, mint a hagyomány tisztelete – az élhető élet perspektíváját is mellékelni kellene hozzá.

Azt hiszem, a „globális nyelvhalál” megdöbbentő jelenségét főként a kisebb nyelvi közösségek státusának a megváltozása magyarázza. A világon ma létező nyelvek mintegy negyedének ezer főnél kevesebb anyanyelvi beszélője van, és ezeknek a nyelveknek általában szűkül a használati köre, azaz töredezik a nyelv. Apró közösségek persze korábban is léteztek, de a mai világban ezek már nem maradhatnak autonóm és elszigetelt egységek. A szomszédság nyelve (vagy az államnyelv) egyre mélyebben hatol be a kis nyelvi közösségek mindennapi életének bizonyos színtereibe – kiszorítva onnan a közösség eredeti nyelvét, és előbb-utóbb bekövetkezik a nyelvváltás. Ha a nyelv nemzedékek közötti átadása már nem folyamatos, ha sérül a nyelv hálózata, és a beszűkülés során kiszorul az oktatásból is, akkor a családi nyelvhasználat már nem lesz képes azt fenntartani. A történet ezzel véget is ér. A nyelvek pusztulása nem az „utolsó beszélő” halálával következik be, hanem jóval korábban, amikor az új nemzedék már a többségi társadalom tagjaként akar élni, és annak a nyelvén próbál boldogulni. Ez a döntés persze ritkán spontán, általában a hatalom erőszakos fellépése, illetve brutális gazdasági kényszer vezet el hozzá.

Minőségi változásról van tehát szó, nem pusztán a beszélő közösségek lélekszámának a zsugorodásáról. Ugyanis az emberiség fele a világ tíz nagy nyelvének valamelyikét beszéli, de még ezek között is akad, amelynek fogynak a beszélői. Ilyen például a japán: az ország lakossága ugyanis 2010-ben 128 millió fölé emelkedett, de aztán hirtelen fogyni kezdett, és a demográfusok véleménye szerint a 21. század közepére a japánok száma újra 100 millió alá esik majd. Szintén zsugorodik az a félszáz nyelv, amelynek ma tízmilliónál több beszélője van. Ebbe a kategóriába tartozik a magyar is – Magyarország lakossága ugyanis az 1980-as évek óta kb. 750 ezer fővel csökkent (nem a Nyugat-Európában dolgozó magyarokról van szó, hiszen azok továbbra is magyar nyelvűek). A magyar nyelv zsugorodik, de nincs visszaszorulóban, nem „romlik a minősége”, és nem lép a helyébe valamely másik nyelv az élet egyes színterein. A „kétnyelvűség réme” sem fenyegeti a magyarokat, annál is inkább, mert az idegen nyelvek ismerete még mindig egy szűk elit privilégiuma. Nem kell tehát aggódnunk, hogy egy szép napon egy másik nyelv, mondjuk, az angol, lassan elkezdi kiszorítani a mi édes anyanyelvünket. Hogy végül kizökkenjen zsanérjából a világ, és egy napon Tóni, az ismerős hentes a Fény utcai piacon már ne is értse többé a szép magyar szót: Húsz deka libatöpörtyűt kérek. Egyetlen kiút lehetséges ebben a nehéz helyzetben – előrántani a mellényzsebünkből a legjobb angolságunkat, és megismételni a kérést: Half a pound of goose cracklings, please.