Az ő harcuk

Most fejeztem be a Mein Kampf új kritikai kiadásának az olvasását, és az jutott eszembe, hogy milyen sajátos és mulatságos kapcsolata volt a nemzetiszocialistáknak a német népi nyelvművelő mozgalommal. Erről szól az alábbi írás.

Németországban már régóta létezett a „tudósi nyelvművelés” (Fruchtbringende Gesell­schaft, 1617), de az első „népi” nyelvművelő egyesület az 1885-ben alapított Nyelvegylet volt (Der Allgemeine Deutsche Sprachverein). Egy derék múzeumigazgató alapította, és a szervezet tagságának kétharmada a kereskedői-iparosi középrétegbe tartozott (1930-ban 49 ezer tagja volt). Mindig a népi nyelvművelők harcolnak legvitézebbül és legkövetkezetesebben az anyanyelvet fenyegető három veszély ellen (idegen elemek, tájszólások, modernkedő lazaságok). Ők róják meg akár még a nyelv hivatásos őreit is, ha azok úgymond „túl toleránsak”. Például, ha manapság egyes tudós nyelvművelők képesek megalkudni olyan nem kis horderejű helyesírási kérdésekben, mint hogy a Delphin és az Elephant mellett elfogadható legyen a Delfin és az Elefant is. Az új német helyesírás vitája során ki is mondták, hogy mentálisan megosztó az olyan helyesírási tetszőlegesség, mint Panter/Panther ’párduc’ és Tunfisch/Thunfisch ’tonhal’ (Spiegel, 1996/42.). Ha pedig valakinek nem tetszik a Baletttänzer ’balett-táncos’ és a Schifffahrt ’hajóút’ poroszos tripla mássalhangzója, akkor az költözzön el innen – írják ők nagy öntudattal és szemöldöküket összevonva. A helyesírás jelentőségét a magyar hivatásos nyelvművelés sem becsüli alá: „A helyesírás nemzeti önazonosságunk része, látható, őrizhető jele, a nemzet összetartó kapcsa, olyan, mint a magyar zászló vagy a himnusz.” (Minya Károly, Magyar Nyelvőr, 1999. január–március) Egy szó, mint száz: a népi nyelvművelők mindig és mindenütt éber szemű, névtelen hősök, akik olvasói levelekkel bombázzák a nyelvművelő fórumokat, és több országban állampolgári bejelentéseikkel segítik takaros kis bírságok kiszabását az idegen szavakban tobzódó szövegek, illetve feliratok szerzőire. Ez a vehemens szigor az, amely révén a népi nyelvművelők úgy érzik, hogy legalább egyszer az életben ők is a normateremtő elit részévé válnak.

Németországban Eduard Engel (1851–1938) volt a nemzeti nyelvtisztító mozgalom első élharcosa, aki két kolosszális művet jelentetett meg Lipcsében (Sprich deutsch! 1917, Entwel­schung 1918). Engel felemelte szavát Német­ország nyelvi megnemzetesedése mellett (sprachliche Entvolkung Deutschlands), a határtalan külföldieskedő nyelvposvány ellen (grenzenlose ausländernde Sprachsudelei) rámutatván a német nyelv, nemzet és büszkeség testén tenyésző rákos kelevényre (Krebsgeschwür am Leibe deutscher Sprache, deutschen Volks­tums, deutscher Ehre). Az idegen szavak használata szellemi hazaárulás (geistiger Landesverrat), mert csak egy tiszta németséggel beszélő német nép lehet és maradhat uralkodó nemzet. A nemzetiszocialisták számára Engelnek ez a náci érzületet oly ércesen kifejező hangja volt a mintája annak, ahogy a nyelv kérdéséhez egy jó németnek viszonyulnia kell. Ezért keltett iszonyú megdöbbenést, amikor véletlenül fény derült arra, hogy ez az Engel zsidó.

A Nyelvegylet ikonikus vezetője, Richard Jahnke egy híres levelében arra kérte Hitlert, hogy mellőzze az olyan idegen hangzású szavakat, mint Propaganda, Organisation, Garant, avisieren, Konzentrationslager, Sterilisation, hogy a Vezér gondolatait a nép még világosabban érthesse, és azok még népközelibbé (volksnah) váljanak. Rudolf Buttmann, az egylet későbbi vezetője pedig már kifejezetten azon munkálkodott, hogy az egyesület elfoglalja a helyét a harc frontján (Kampffront), hogy a Sprachverein végre a német nyelv rohamosztagává válhassék (SA unserer Muttersprache). Mozgalom indult a boltok cégtábláinak, az étlapoknak, a pályaudvarok, terek, sportegyesületek neveinek, a köztéri plakátoknak a németesítéséért.

Hogyan reagált a vezetés a hűség és elkötelezett népérzület ezen megnyilvánulásaira? Nos, Göring birodalmi marsall rokonszenvezett ugyan az idegen szavak és használóik megregulázásának gondolatával, de Goebbels 1937. május 1-jén a Reichskulturkammer ülésén megdorgálta a párt nyelvi rohamcsapatát. Az egylet vezetése erre némi spéttel ugyan, de őszinte önkritikát gyakorolt: kimondták, hogy ideje megálljt parancsolni a szertelen németesítgetésnek és nyelvgyártásnak, meg hogy tévedés a hazafias érzületet pusztán az idegen szavak használata alapján megítélni (és jelezték, hogy ők egyébként mindig is így gondolták ezt, csak tán picit pontatlanul fogalmaztak). Az 1937-es stuttgarti közgyűlésük nagyreferátuma, Ewald Geissler A nyelvművelés mint faji kötelesség c. előadása jól azonosította a német nyelv igazi ellenségeit. Geissler szerint a német nyelv bomlasztása – Thomas Mann, Feuchtwanger, Werfel, Stefan Zweig és más ilyenek írásai nyomán való elzsidósulása – miatt időszerűvé vált némi északiasítás (Aufnordung).

A történet talán kevéssé meglepő, mert a mindenkori Vezér, bár értékeli a dörgölődzést és alázatos nyihogást, nem szereti, ha a nép szerepet téveszt, és azt hiszi, hogy heródesebb tud lenni Heródesnél. A túlmozgás a közrendű csatlósok (a Führer szavával: Anhänger) esetében azt az illúziót kelti, mintha az utánfutó (Anhänger) lenne a géperejű. Ez pedig megengedhetetlen, ugye.

Fájdalom, de 1945-ben a Nyelvegylet megszűnt létezni, mint megannyi intézmény, amely a birodalmi államba túl mélyen tagozódott be. A náci Németország fogalmait megtestesítő szókincset számos elemző monográfia és legalább három jelentős szakszótár tartalmazza: a regisztrálás része volt a kór azonosításának és kiirtásának. A szélsőséges gondolatok és az ezeket hordozó szókészlet egy-egy elemének szórványos felbukkanása a médiában ma olyan heves ellenreakciót vált ki, mintha valaki, mondjuk, egy Hitler-szobrot akarna felállítani. Pedig nem kevesen gondolják azt, hogy a Führer végül is nagy történelmi személyiség volt, aki a gazdasági válság után talpra állította a nemzetet, és hiba lenne az utolsó néhány év kisiklása miatt egész politikai életútját lenullázni. Azonban nem többségi vélemény az, hogy Németország bűne az volt, hogy annak idején nem védte meg a zsidó állampolgárait, amiben volt némi történelmi felelőssége az ország vezetőjének is. Akkor lenne baj, ha náluk is így vélekedne a többség, a kormánypárti és ellenzéki média pedig ott is versengve harsogná, hogy milyen nagy lépés is előre ez a bátor, már-már önmarcangoló szókimondás.

Ahol viszont ez a közvélekedés uralkodik, ott bevonul ez a kis huncut történelmi csalafintaság az egységesített közoktatásba. És végül így lesz az új nemzedékben minden fiú és leány szívós, mint a bőr, fürge, mint az agár és kemény, mint a Krupp-acél.