Amiért nem

Minden este lógok a neten, hallgatom szépséges szavaitokat, és gyermeki csodálattal bámulom az otthoni politikai vitákat. Egyre többen mondják, hogy nagy, történelmi győzelem küszöbén állunk.

Barátaim nemrég lelkesen üdvözölték a Momentum rokonszenves, fiatal aktivistáinak a megjelenését. Az aktivisták úgy döntöttek, hogy bebábozódnak, és párttá alakulnak. Sajnos úgy tűnik, a politikai marketing törvényének engedelmeskedve belesimulnak az egyik politikai beszédmódba, amelyik már oly sok közszereplőt és médiaszemélyiséget foglyul ejtett. Az „egészséges nemzettudat” diskurzusáról van szó, mely számomra több mint afféle kis csenevész szóvirág, ami most aktuálisan arra szolgált, hogy egy politikus pozicionálja önmagát. Mert a világ szélsőségekkel van tele, ugye, ő azonban szilárdan áll középen – jobb és bal között, amint ez illik. De egészséges tudati állapot-e, avagy józan középszer-e az, ha feltételezzük, hogy vannak tőlünk balra olyanok, akik nem vagy csak picinkét elkötelezettek az édes haza iránt? Akiknek a magyar identitása nem elég mély, és nem bánnák talán még azt sem, ha a magyarság elveszne a globalizálódó világ tengerében mint kicsiny formátlan vízcsepp. És talán nem eléggé fáj nekik még Trianon égő sebe sem. Nos, én nem tudok eleget a Momentumról, így eszem ágában sincs ítélkezni. Csak sok sikert, további kellemes kompromisszumokat és győzelmeket kívánok nekik.

A győzelem szó egyébként számomra értelmetlen hangnyaláb marad mindaddig, amíg az emberek zöme elfogadja, hogy a politikai élet színtere csupán a parlament, és a kormány az állampolgárok ellenzéki politikai tevékenységét ténylegesen a futball-világbajnokságok évének két hetére korlátozza. Hiszen az országgyűlési választások a politizálás jogkörét átruházzák úgymond a Nemzet választottjaira, így a köztes négy évben az állampolgárok vagy a civil szervezetek feladata alapvetően az, hogy fogják be a szájukat. És ha a zero-sum game ezen elvárásával szembemegy valaki, akkor erre ingerülten hívják fel a figyelmet, mint (nemrég Németh Szilárd, majd) a minap Kovács Zoltán tette: „Az aláírásgyűjtésről nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem az olimpiáról szól, hanem a politikáról szól. Ez egy nagy baj önmagában.” Miért is? Egy külföldi meglepődik azon, hogy mi nem lepődünk meg ezen. Mi ugyanis nem ismerünk mást, csak annak a politikai kultúrának az ócska rutinjait, amelyet Horthy Miklós, Rákosi Mátyás, Kádár János és Orbán Viktor országlása alatt tapasztalhattunk meg. Ez mindegyik illiberális demokrácia volt, azaz egyfajta többé vagy kevésbé brutális autokrácia, amely azonban megtartja a demokrácia impozáns díszleteit. Ralph Waldo Emerson egy híres esszéjében ezt írta egykor: „Aki ember akar lenni, az nonkonformista. (…) Nincs annál szentebb dolog, mint a saját szellemünk integritása.” (Self-Reliance, 1841) Úgy tűnik, hogy a boldog amerikaiaknak ez a gyönyörűséges gondolat jutott osztályrészül, nekünk pedig arrogáns vezérek sora, akik megtörték a magyarok gerincét, kiölték belőlük a civil kurázsit, az autonómiát és a politikai aktivitást: egyszerűen kilúgozták az agyukat. Szembe kellene már néznünk végre azzal is, hogy a magyar autokráciákat nem az a néhány ezernyi nyomorult ügynök működtette, hanem szelíd konformisták és igencsak családszerető kollaboránsok százezrei. És szembe kellene nézni azzal is, hogy a gyávaság és öncenzúra szétrohasztja a belsőnket, és ennek az önbecsülésünkön ejtett sebeit hiába rejtegetjük még magunk előtt is. Hiába illegetjük magunkat a tükör előtt, amikor Vezérünk azzal bókol nekünk, hogy mi kemény és nyakas nép vagyunk. Tudom, a posztszocialista országok zöme a rendszerváltásuk, vagyis Magyarország esetében az 1989-es kiegyezés után rövidest visszasüllyedt az autokráciába (vö.: Kornai János: Még egyszer a „rendszerparadigmáról”, Közgazdasági Szemle, 2016. október). Kérdés az, hogy mire mentség ez, és hogy boldoggá tesz-e minket a kudarc közössége.

Nem tudom, hogy létezhet-e igazi „győzelem” a teljes szellemi leépülés állapotában, az önismeret és a magunk sorsáról való döntés mindennapi joga nélkül. Elgondolkodtató volt az is, hogy még bölcsnek hitt közszereplők is az utolsó pillanatig latolgatták a médiában, hogy miként is fognak a demokratikus ellenzéki pártok összefogni, és úgymond elzavarni a Gonoszt. Nyilván sehogy, mert még egy esetleges győzelem esetén is csak a hatalom töredéke jutna nekik, ezért kezdettől fogva egyszerűen a megmaradásra játszottak. Ennek a nyílt vállalása azonban veszélyeztette volna az egyetlen dolgot, amiben valóban érdekeltek voltak: a megmaradás esélyét parlamenti pártként.

Az utóbbi napokban változott a politikai helyzet. Botka Lászlónak a múlt szombaton elmondott nagy ívű beszéde világossá tette az MSZP új stratégiáját. Az összefogás az apró pártokkal a megújult szocialista nyelvi úzusban immár egyszerűen azt jelenti, hogy bárki, aki változást akar, szavazhat majd ránk. Ez nem túl bonyolult üzenet – még nekem is sikerült dekódolni. Botka és pártja semmit sem kockáztat, a megújult baloldal éthoszának gründolásával, demagóg retorikai petárdák pufogtatásával pedig megszólíthat eddig passzív, potenciális választókat, sőt lecsippenthet talán valamennyit még a Fidesz bázisából is. Ennek jegyében a beszéd során a szónok bocsánatot kért azért, mert az MSZP „cserben hagyta” a választóit, mely varázsszó által a párt régi káderei ünnepélyesen megjavultak (miként Puck a Szentivánéji álom végén). A szónok hosszan ostorozta a múlt hibáit, nyomatékosan kiemelve a hatalmon lévő rezsim bűneit. Oly sodrása volt a beszédnek, hogy már szinte nem is emlékszem, elhangzott-e valamennyi kedves szavam – összefogás, szolidaritás, program-, munka-, tudásalapú, szakértői, fékek és ellensúlyok, emberi jogok, tolerancia, egészségügy, tanügy, nem szegregáltan, lexikális helyett kreatív stb. A beszéd hangsúlya azonban kétségkívül a szociális érzékenységre esett. Nemcsak arról van itt szó, hogy most véget vetünk az urizálásnak, elzavarjuk a korrupt politikusokat, de arról is, hogy felszámoljuk a növekvő vagyoni egyenlőtlenségeket, megadóztatjuk a multikat, különadót vetünk ki a gazdagokra, és megtörjük az elmúlt 27 év oligarcháinak hatalmát – sőt „megvizsgáljuk a feltétel nélküli családi alapjövedelem bevezetésének lehetőségét”. Botka plebejusi programjához képest, lássuk be, az ingyensör és az örök élet ígérete csupán lószar és ciráda. Ráadásul az aktív, beavatkozó állam intézkedik, hogy Magyarország újra a magyaroké legyen.

Nos, ha ez a merész, ámbátor gyönyörű álom megvalósul majd, akkor immár nem kell aggódnom a nyugdíjas éveim békéje és az unokáim jövője miatt, mert győzve győz a győzhetetlen, győzedelmes magyar ész.