Nyelvem bús lelke

Huhogjon bár a sok liberális, én örülök, hogy van már a kormánynak Nyelvstratégiai Intézete, így nem kell aggódni nyelvem értékvesztése miatt (bármit is jelentsen ez), meg amiatt sem, hogy (mint olvasom) gondolkodásom beszűkült, fogalmaim pedig homályossá, pontatlanná váltak.

A miniszterelnök úr beiktatási beszédében foglaltaknak megfelelően meg fog valósulni a szavak jelentésének szabályozása, ami nem lesz könnyű, mert ha valóban azt akarjuk, hogy Rend legyen a szójelentésekben, akkor centrális erőterünk nyelvészeinek a régi szövegek egységesítését is vállalniuk kell. Például a bús melléknév jelentése nem elég egységes az alábbi esetekben: bús düledékeiden, bús hadát, bús tisztemet. Lépni kell tehát, és nincs sok időnk, mert mindjárt kezdődik a tanév.

Mit jelent az, hogy homályosak és pontatlanok a fogalmaink? Miféle viszony van szó és fogalom között? A nyelv hat-e a gondolkodásra, vagy viszont? Különböznek-e egymástól az egyes nyelvek fogalmai? Eddig azt hittem, hogy ezek nehéz kérdések, és még elbabrálunk velük pár évszázadig. Szerintem nem tévedett egyébként Arisztotelész abban, hogy a szavak életlensége, körvonalazatlansága a nyelv működésének előfeltétele: nem természetellenes állapot (Organon 165a). Lássuk be, hogy nincs két egyforma sámli, és minden kézcsók kicsit más, azaz a világ dolgainak különbségei korlátlanok, és a nyelv (véges számú) szavai éppen a körvonalazatlanságuk, rugalmasságuk révén képesek e sokféleséget megragadni. A különböző nyelvek szavai eltérően osztályozzák a dolgokat, pl. a megmond és a megtanít megfelelője egyaránt a japán oshieru lehet: Namae o oshiete kudasai ‘Megmondaná a nevét?’, Eigo o oshiete kudasai! ‘Tanítana angolul?’ A japánok mindazonáltal meg tudják különböztetni az egyszerű információ közlését és az összetett ismeretek átadását. A magyarok is sejtik, hogy a barack (angol peach/apricot) és a hagyma (angol onion/leek/garlic) szó által jelölt nyelvi kategória különböző növényeket foglal egybe. A nagyi megcsúszott és A kocsim megcsúszott mondatokban az angol nem ugyanazt az igét használja (slip és skid), de ez aligha jelenti azt, hogy a magyarok kevésbé fogékonyak az élő és élettelen megkülönböztetésére. Még egy példa: az ószövetségi kor zsidósága nyilván felfogta a szavak és a dolgok különbségét, bár a bibliai héberben a davar (dvarim) ‘szó’ és ‘dolog’ jelentésben is használatos volt. Mózes azt mondja az Úrnak, hogy ő nem ékesszóló (‘ish dvarim ‘a szavak embere’, Exod. 4:10), a Királyok 2. könyvében pedig “a nép hallgatott, egy szót (davar) se válaszolt” (18:36), viszont a shoresh davar jelentése ‘a dolog gyökere’ (Jób 19:28), a davar ra‘ pedig ‘rossz dolog’ (Deut. 17:1). Egyébként a japán koto szónak is pont ugyanez a két jelentése van: ‘szó’ és ‘dolog’. A mai héberben a davar szokásos jelentése ‘dolog’, de a ma csak ‘szó’ értelemben használt, arámiból kölcsönzött milah (milim) a régiségben ‘dolog’ értelemben is előfordult, vö. Dániel 2:10 sk. Mit mutatnak ezek a példák? Azt, hogy a nyelv elemei természetüknél fogva életlenek, továbbá, hogy a fogalom és a szójelentés tartománya nem azonos. A fogalmi gondolkodás, érvelés korlátait sem a nyelvünk kategóriái jelölik ki. A kínaiak például ismerik a feltételes érvelés típusait, bár a nyelvükben egyetlen mondat felel meg az európai nyelvek háromfajta feltételes szerkezetének, pl. Ha nyerek / nyernék / nyertem volna a lottón, veszek / vennék / vettem volna egy házat (Ruguo wo zhongle letou, wo jiu hui mai yidong fangzi). Bár a kínai “hipotetikus gondolkodás deficitjének” ötlete felvetődött, könnyűnek találtatott, ahogy könnyű fajsúlyú az a tanulmány is, amelyikben azt olvasom, hogy a keleti ember másként éli meg a szégyent, mint az európai, mert a “szégyen” japán, kínai stb. megfelelőinek és az angol shame ‘szégyen’ szónak a használata nagyon más. Mintha azt állítaná a kolléga, hogy az angol cat magyar megfelelője a kutya – azzal a megszorítással persze, hogy az előbbi dorombol, az utóbbi meg ugat és csóválja a farkát.

Attól tartok, hogy politikus nyelvstratégáink és nyelvstratéga politikusaink keveset tudnak a fogalmakról, viszont semmit sem a szavakról – és ez a két típusú tudás aligha segíti majd egymást. Arról viszont a komoly szaktudósok sem tudnak túl sokat, hogy a szavak milyen mértékben hatnak vissza a közgondolkodásra és a nyelvi attitűdökre. Sokan hiszünk azonban abban, hogy ha a nyelvhasználatunkban figyelünk a könnyen sebezhető társadalmi csoportok, kisebbségek érzékenységére, akkor ez jót tesz a közgondolkodásnak. Világos például, hogy a “magyarok és zsidók együttélése”, a “magyarok és cigányok (romák) közti feszültség”, vagy akár a “magyarországi németek” kifejezés olyan etnicista nemzetfogalmat tükröz, ami kizárja, hogy képesek legyünk normális emberként, azaz “kötőjelesen” gondolkodni, vö. angol Chinese-Americans. Azt hiszem, hogy a mai magyar nyelv ismer ugyan magyar zsidókat, de zsidó magyarokat és cigány magyarokat nem. A “vagy egyik, vagy másik” szemléleten alapuló otromba nyelvhasználat kiigazítása persze legfeljebb csak egy újabb hisztériahullámot válthat ki a nálunk eleve nyelvi terrornak minősített politikai korrektséggel szemben. Az sem lehet kétséges egyébként, hogy a közgondolkodás, a társadalmi attitűdök inkább hatnak a nyelvre, mint fordítva. Mindig éppúgy figyelünk a beszélgetőtársunk vélhető szándékára, mint a szavaira, és elkészítjük az attitűdjeinek a térképét. Például a zsidó szóhoz nem társul negatív attitűd, de ha valaki kijelenti, hogy Egy zsidó ügyvéd védte a gyilkost a tárgyaláson, akkor már kész is róla a térkép. Nem a nyelv csinál minket, hanem mi a nyelvet. Érdekes például, ahogy nemrég a cigánybűnözés szóhoz való viszony vált a tisztesség próbakövévé, és némi konszenzus alakult ki: ez a kifejezés rasszista, egy etnikumot kollektíve bélyegez meg. Értem, de biztos, hogy ez az összetétel nyelvtani alkatából következik? A cigánybűnözés nyelvtanilag ugyanolyan típusú összetétel, mint a katonazene. Az utóbbi a szótár szerint egyszerűen a katonák által előadott zenére utal, tehát nem sugallja azt, hogy a katonák mind muzikálisak lennének, és mindig számítanunk kellene arra, hogy egy katona a 6-os villamoson egyszer csak előrántja a réztrombitáját, és egy szép, pattogós indulóval szórakoztat el minket. Ha viszont a magyar lakosság 93 százalékában élne az a hiedelem, hogy egy ilyen esemény bármikor megtörténhet, 61 százalékuk pedig úgy vélekedne, hogy a katonák már csak ilyenek: a vérükben van a közterületi trombitálás, akkor ez jelentésbővülést okozhatna. És ki kellene egészíteni a szótári címszót: katonazene 2. ‘a katonákat jellemző eredendő muzikalitás, zenei érzék’. A cigányok és a bűnözés összekapcsolásának társaslélektani folyamata már lezajlott, tehát ugyanez megtörténhet a katonák és a zene viszonyában is. Nem szeretjük a nyelvtant, de ez van.