Kulcs a kút fenekén

Előző írásomban (Nyelvünk ősi vére, Magyar Narancs, 2013. december 19.) egy eléggé elterjedt felfogással vitatkozva amellett érveltem, hogy a nyelv és a nép története nem ugyanaz: a “gének” tehát nem igazolhatják a nyelvek rokonságát. A bölcsek szerint egy nemzet genetikai és kulturális azonossága sokféle történeti hatás eredője, viszont a nyelvrokonság nem lehet sokféle, hisz, mint tudjuk, anya is csak egy van. Tehát vagy a sumerok a rokonaink, vagy a tundrai nyenyecek – nem lehet egyszerre két helyre behúzni az ikszet.

Egy nyelv “egységes” eredete a nyelvészek zömének olyan megkérdőjelezhetetlen hittétel, mint a keresztény ember számára a szeplőtlen fogantatás. Való igaz, még a több nyelv kölcsönhatása révén kialakult, ún. “kreol” nyelvek esetében is létezik egy alapváz, amelyet főként az egyik nyelv ad. E bázisnyelv szerint szokás beszélni angol, francia, arab stb. alapú kreolokról. Angol alapú kreol például a sok száz nyelvű Pápua Új-Guineában kétmillió ember által beszélt tok pisin (tok pisin anyanyelvű ebből csak néhány tízezer, tok ‘nyelv’ < angol talk). Ha valaki tud angolul, az akár a tok pisin Bibliát is tudja olvasgatni némi tanulás után, vö. pl. Mielőtt a kakas megszólal, háromszor megtagadsz engem – Kakaruk i no krai yet, na bai yu tok tripela time, yu no save long mi (talán nem is kell magyarázni: angol no cry, yet, savvy stb.). A nyelvtudósok úgy vélik, hogy egy nyelv alapvető szókincse és alapvető nyelvtani szerkezete csak kevéssé változik az időben (spontán módon, illetve más nyelvek hatására). Például az angol a szókincsében, sőt a nyelvtani szerkezetében is sok neolatin, a franciával közös vonást mutat, de eközben úgymond “híven őrzi alapvető germán karakterét”. Azt nem tudom, hogy pontosan mit is jelent az, hogy “alapvető”, de ha a mai angolnak a germánból öröklött (foszlányokban kimutatható) vonásait eleve alapvetőnek minősítjük, akkor az angol tényleg nem is lehet más, mint “germán nyelv”. A lényeg az, hogy a nyelvtudósaink hisznek az egy és igazi eredetről szóló tanításban, és tudatlan dilettánsnak tekintik azt, aki ebben kétkedni merészel. Ezért aztán néhány éve például egy kiváló magyar finnugor nyelvész ekként ironizált az amatőrök tájékozatlanságán: Nyelvtörténettel, összehasonlító nyelvészettel foglalkozó tudományos kutatók szokták tudni, hogy egy-egy nyelvnek egy előzménye van, pl. a franciáé a latin, s a francia latinságát a kelta és germán hatás nem “hibridizálta”, vagyis nem lett belőle “újlatin-kelta-germán” nyelv (Honti László [szerk.]: A nyelvrokonságról, 2010, 210).

Mindazonáltal egy nagy olasz nyelvtudós, Vittore Pisani (1899-1990) egykor úgy vélekedett, hogy a nyelvrokonság bonyolult jelenség, amely nem képezhető le a csupán az elágazásokat, tehát a népek és nyelvek szétválását megjelenítő családfával. A nyelvek közötti viszony Pisani szerint inkább egy folyóhoz hasonlítható, amely összegyűjti a patakok vizét, elvegyül egy másik folyóval, majd kettéválik, a két ágba újabb folyók torkollnak stb. Szoktunk ugyan például a “Pó folyóról” beszélni, amely az Alpokban ered és az Adriai-tengerbe ömlik, de nevezhetnénk a folyót éppen Addának is attól a ponttól kezdve, ahol egymásba ömlik az Adda és a Pó. (Parenté linguistique. 1952, in: Lingua). Pisani ezen eretnek tanai nem kavarták fel korunk nyelvtudósainak lelkét, hiszen ma is ágrajz formájában szokás ábrázolni a különféle nyelvcsaládokat, pl. az európai nyelvek zömét és sok ázsiai nyelvet is magába foglaló indoeurópai nyelvcsaládot. Talán nem közismert, hogy a ma elfogadott (70-80 nyelvi jegy alapján felrajzolt) indoeurópai családfa kb. 30 belső ellentmondást tartalmaz. Ez nem kevés, és még több lenne, ha esetleg figyelembe vennék az olyan jegyeket, hasonlóságokat is, amelyek már eleve távoli rokonnak vélt nyelvek között mutathatók ki. A szakemberek ezt persze tudják is, csak nem veszik tudomásul – kicsit olyanok, mint egy kedves diákom, aki egyszer a “Nyelv és gender” szeminárium végén megkérdezte: “Értem, tanár úr, hogy a homoszexualitás nem betegség, de azért csak gyógyítható valahogy!” Van valami bájosan 19. századi abban is, ahogy a kollégáim rekonstruálják az ősi nyelvek vélelmezett szavait és nyelvtanát, váltig hirdetve, hogy a rekonstruált formákat nem szabad egy valaha létezett nyelv valóságos elemeinek tekinteni. Viszont ők e szavakból kiindulva már valóságként tálalják a spekulációikat arról, hogy hogyan éltek az emberek öt-hat évezreddel ezelőtt, milyen tárgyakat használtak, miféle vallási hiedelmeik voltak, sőt, hogy minő versformában alkották meg költői műveiket. Ennek a komoly játéknak a lélektani motivációja világos: az elvárás ma is annak a romantika korában megálmodott álomnak a beteljesítése, hogy a nyelv majd kulcsot ad a népek és kultúrák születésének és genealógiájának nagy titkához. Nos, ha van egyáltalán ilyen kulcs, akkor az alighanem egy mélységes mély kút fenekén hever.

Akár egy nyelvésznek is lehetnek nagy álmai, de ettől a nyelvészet maga sajnos még aprómunka marad: valójában nem a nyelv történetének nagy összefüggésein, hanem unalmas kis részleteken dolgozunk, amire egyébként Pisani is utalt említett cikkében: ne peut pas faire l’histoire d’une langue, mais seulement l’histoire d’éléments particuliers. A “kulcskérdésben” talán szolgálhat némi tanulsággal az, amivel éppen most foglalkozom. A magyarban és sok szláv nyelvben is létező “kettős tagadás”, pontosabban a “több összetevőn jelölt tagadás” kialakulását próbálom megérteni, vö. Nem tudsz te semmit, de angolban You know nothing vagy You don’t know anything. Sztenderd angol beszélőknél is előfordul persze hirtelen felindulásból elkövetett kettős tagadás (You don’t know nothing), sőt a régi angolban ez volt a nyelvi norma. A 14. század klasszikusa, Chaucer például tripla tagadással írja egy lovagról, hogy semmi aljas dolgot nem mondott soha senkire egész életében – (He nevere yet no vileynye ne sayde / In al his lyf unto no maner wight. Canterbury mesék, Prológus 70-71. sor). Ilyesféle tagadás ritka a germán nyelvekben, de létezik több mai német dialektusban, sőt a régi középfelnémetben, illetve az arról a 12. század táján lassan leváló jiddisben (az európai zsidóság által beszélt legfontosabb nyelvben), vö. pl. Az a yid hot a hunt, iz oder der hunt keyn hunt nit, oder der yid keyn yid nit ‘Ha egy zsidónak van egy kutyája, akkor vagy az a kutya nem kutya, vagy az a zsidó nem zsidó’ (keyn és nit, vö. német kein és nicht, amelyek nem fordulnak elő együtt). És most jön a tanulság: minden jel arra mutat, hogy a “kettős tagadás” spontán módon jött létre, például a jiddisben (szórványosan, bár már igen korán vannak rá példák), de hogy a jelenség általánossá vált a nyelvben (és hogy milyen mondatrészeken rögzült), abban alighanem része lehetett annak, hogy egy idő után a jiddis beszélőinek többsége rendszeresen használt valamilyen szláv nyelvet is. A magyarázat tehát legalább két tényezőből tevődik össze. Számos nyelvtani jelenségnek még egyéb “kulcsai” is lehetnek, ahogy egyes szavak eredetének sem feltétlenül egyetlen kulcsa van. Etimológia-szótárunk szerint pl. a mandarin ‘hivatalnok’ szavunk a maláj mantari ‘tanácsos, miniszter’ átvétele. A mandarin persze éppúgy lehet valamelyik indiai nyelvből átvett jövevényszó (szanszkrit és hindi mantri stb.), amely valóban átment a malájba is (menteri, mantri). A szót az európai nyelvekbe a portugálok közvetíthették, akik a 16. században India tucatnyi pontján vetették meg a lábukat, és akiknek a nyelvében, ugye, eleve létezik egy mandar ‘parancsol’ ige. Nem értem, hogy miért pont a malájok. Én inkább a biciklistákra gondolnék. Akkor most mi is az európai nyelvek mandarin szavának igazi forrása? Talán az ind és a portugál szó egyszerre, talán valami olyan, amire nem is gondolunk. Becsülnünk kell, kérem, a dolgok kifürkészhetetlenségét, hiszen – amint Yoshida Kenko megfogalmazta a zen tanítást: a befejezetlenség mindig magában rejti a kibontakozás lehetőségét.