Nem vicc

Le Sage ne rit qu’en tremblant.
(Baudelaire: De l’essence du rire)

Egy angol humorkutató írta egyszer, hogy a nyelvi humorról való tudományos értekezés olyan, mint a béka élveboncolása: az ember gyomra kifordul tőle, a béka meg belehal.

Ennek ellenére Platóntól Bergsonig értekezések százai taglalják ezt a témát: olykor megfeddve a sok felelőtlenül röhögő embert, akik hajlamosak elfeledni, hogy Jézus például soha nem nevetett – miként erre már Aranyszájú Szent János is rámutatott. A mottóban idézett, Baudelaire által jámbor bárgyúságnak vélt gondolatot pedig, amely szerint a bölcs csak reszketve nevet, többször is megfogalmazták már a bölcsek, akik felismerték a humornak azt az egyetemes sajátosságát, hogy rátapos a konvenciókra, így a nyelvi konvenciókra is. A nyelv ugyanis (amellett, hogy bőkezűen ellát minket minden földi jóval) gúzsba is köti a gondolkodásunkat, ránk erőlteti a közhelyeit és konvencióit. Tudták ezt már a zen kínai mesterei is – Mazu (megh. 788) és Linji (megh. 867, japánul Rinzai). Úgy vélték, hogy szép dolog a szent iratok tanulmányozása meg az elmélkedés, de fontosabb az, hogy bizarr és paradox válaszokkal, sokkterápiával kizökkentsük fafejű tanítványunkat a fogalmi gondolkodás kliséiből. Ezért aztán “humoros” a zen kóan. Például a Mi Buddha lényege? kérdésre adott válasz lehet az, hogy három font kender, vagy az, hogy seggtörlő (Wumenguan 18, 21), de még jobb egy horkanás, illetve egy böfögés. Mazu mester (két) válasza egyébként az iménti kérdésre az volt, hogy Buddha az elme és nem az elme (30, 33). Gondolom, mert a buddhaság lényege nem a személy testi valósága, hanem az elme (xin ‘szív’), de mivel még ez is az egyénhez kötődik, erre a kérdésre valójában egyetlen jó válasz lehet csak – egy alapos verés (amit egyébként az említett Mazu vett be a zen oktatásának elemei közé).

A társalgás szabályait totálisan romboló humor az abszurd és a groteszk. Fónagy Ivántól ismerem ennek egy remek példáját, Marcel Proust válaszát barátjának, Bibescónak arra a kérdésére, hogy megváltozott-e ahhoz képest, amilyen évekkel azelőtt volt. “Kevésbé vagy” – mondta Proust. “Kevésbé vagyok micsoda? Jóképű?” – kérdezte Bibesco. “Nem – felelte Proust. – Inkább csak kevésbé vagy.” De nem csak az abszurd hágja át a nyelvhasználat konvencióit, hanem a harsány, durva és obszcén humor, és persze ennek szöges ellentéte, a visszafogott, bölcs és kifinomult, ironizáló játékosság is. Közös mindegyikben az, hogy egy nyelvtársunk akarva-akaratlanul megszeg valami szabályt, eltér az elvárásoktól, ezáltal “egy feszült várakozás (Erwartung) semmivé válik”, megpattan egy húr, és kitör a nevetés (Kant Ítélőerő kr. 54, Antrop. 74). A szabály megszegését a közönség rendre fensőbbséges mosollyal veszi tudomásul, akár arról van szó, hogy mondjuk egy salgótarjáni képviselő palócul merészel felszólalni, akár arról, hogy valaki nyers és otromba kifejezéssel él, vagy épp egy szépen cizellált, modoros, netán elavult kifejezést használ. Nem is beszélve a finomkodó eufemizmust parodizáló szlengről, ami szintén ősi találmány: a francia forradalom idején használták például a “kikukkantott a köztársaság ablakán” kifejezést – a kétségkívül kissé parlagi “lefejezték” szó helyett. A nyelvi humor elméletéről szólva tudós kollégáim Kantra szoktak utalni, vagy Thomas Hobbes híres passzusára, miszerint a nevetés voltaképp hirtelen megdicsőülés (sudden glory), annak a felismerése, hogy mennyivel különbek is vagyunk mink valaki másnál (Human Nature 9.13). Az össze nem illő elemek vegyítésének (az inkongruenciának) és a felülnézeti perspektívának a léte mellett mintha megfeledkeznének arról, hogy a humor forrása általában a hétköznapi forgatókönyvektől és fordulatoktól való eltérés, a szabály megszegése. Olyan ez, mint a homokvár széttaposásának gyermeki öröme.

Tévedés azt hinni egyébként, hogy a nagybetűs Társadalom mindig csak a normákat és a harmóniát kedveli. A diszharmónia persze sokféle lehet, például talán sokunkból más érzést vált ki a mű és a médium közt feszülő ellentmondás Babits Gólyakalifa c. regényének rovásírásos változata, illetve a Micimackó latin fordítása esetében (Winnie ille Pu, Lénárd Sándor műve). Mindazonáltal már a középkori Európa hierarchiájában is megvolt a státusa a csörgősipkás bolondnak (francia bouffon, angol buffoon), a közrendűek frivol tréfamestereinek (francia gestours, angol jesters), azaz a hivatásos normasértőknek – amint a régi Kínában is volt ilyen foglalkozás (huaji, japán olvasata kokkei). A rómaiaknál pedig létezett a farkasünnep (lupercalia), a nők obszcén Bona Dea ünnepe, a tél közepén a saturnalia, amelynek során a rabszolgák helyet cseréltek az uraikkal, álkirályt választottak, akit az ünnep végén megöltek (vagy úgy tettek, mintha megölték volna). Ennek folytatása a középkorban a karácsony utántól vízkeresztig tartó bolondünnep, amely gúnyt űzött a kereszténységből, de az egyházi személyek nemcsak eltűrték, hanem még részt is vettek benne. Bolondpüspököt választottak, akit körmenetben kísértek a templomig, ott a szentmisét utánzó meghökkentő szertartásokat végeztek, cipőket égettek füstölők helyett, kolbászt vettek magukhoz az ostya helyett, férfiak és nők meztelenül ugrándoztak. Az egyház a 12. század végétől megpróbálta az ünnepet betiltani, vagy legalább korlátozni benne az egyházi személyek részvételét. Franciaországban, ahol a fte des fous legtovább élt, végül VII. Károly tiltotta be (1445). Az eredményt mindnyájan ismerjük: megszelídülve bár, de elemei megmaradtak a farsangban, illetve a karneválban és a mardi gras ünnepeiben. Az antropológusok különböző magyarázatokat kerestek arra, hogy bizonyos kultúrákban a legszentebb rítusok és szertartások után szokás megismételni a komoly szertartást paródiaként: vannak ilyen kelet-afrikai temetési szokások, de ismert a jelenség a hagyományos japán kultúrában is (modoki). A magyarázatok nem tűnnek izgalmasnak, viszont talán az önparodizáló rítusokat megalapozó képesség, a perspektíva váltásának, önmagunk kívülről való szemlélésének képessége egyben a humor létezésének előfeltétele is. Talán erre gondolt Baudelaire, amikor az említett tanulmányában azt írta, hogy az ember sajátja egy különös, állandó kettősség: az, hogy egyszerre képes önmaga lenni és valaki más.