Játszik velünk a nyelv

Tudós barátom, a francia nyelv professzora mesélte, hogy élete egyik legnagyobb sikerét akkor aratta, amikor egyszer egy francia társaságban a beszédébe belefűzte a “fából vaskarika” kifejezés szó szerinti francia fordítását.

A párizsi kollégák egymással versengve dicsérték a barátom invenciózus franciaságát, aki csak szerényen pislogott, mert nem akarta elárulni, hogy hozott anyagból dolgozott. A szólások, közmondások, képszerű kifejezések állítólag az ősi bölcsesség szikrái (igniculi), amint ez az első magyar szólásgyűjteményben olvasható (Baranyai Decsi Adagiorum, 1598), egyben úgymond “a magyarság virágai”. Lehet, bár a nyelvek “nemzeti karaktere” helyett én inkább arról tudnék beszélni, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, talán mert az emberi gondolkodásnak ugyanabból a kosarából szemezgetnek. Egy amerikai nyelvtudós, Edward Sapir (1884-1939) egyszer azt mondta, hogy a nyelvek variációk ugyanarra a hatalmas zenei témára – az emberi nyelvre. Még egy olyan “egzotikus” nyelvben is, mint a kínai, ismerősek a metaforák, pl. a huo, tűz szónak ‘düh’ jelentése van (vö. angol fiery temper ‘lobbanékonyság’ stb.), és könnyű kitalálni, hogy mit jelent a japánban a “Nem szeretem, hogy ez az ember mindenkinek a farkát csóválja” kifejezés. Persze például egy olyan kultúrában, ahol nem vetnek kockát, nem kézenfekvő a kockának és a kockázatnak az összefüggése, a latin alea két jelentése.

Bár az egyes nyelvek gondolkodási sémái nem kifürkészhetetlenek, vannak a szavak jelentése között rejtélyes kapcsolatok is. Miért azonos eredetűek sok, egymással korábban nem is érintkező nyelvben a ‘birka(gyapjú)’ és a ‘tenger, hullám’, vagy a ‘gyerek, bábu’ és a ‘pupilla’ jelentésű szavak? Az európai nyelvek esetében még ki lehet a dolgot magyarázni (pl. véletlen hasonlóság, ami elterjedt a nyelvekben), de mi a helyzet a kínai yáng szóval, amelynek a jelentése ‘birka’ és ‘óceán’ (az utóbbi írásjegye is az előbbi származéka). Ugyanígy lesz a tóng ‘gyerek’ szóból ‘pupilla’. Azon már talán meg se lepődünk, hogy a japán hitomi ‘pupilla’ összetett szó, amelynek régi jelentése ‘bábu, baba’. Nota bene, Platón a görög kor ‘gyerek, kislány; pupilla’ kettősségét úgy magyarázta, hogy a szemünk mélyén egy emberke ücsörög (Alcibiads I 133a), bár ezt az illetőt szerintem inkább csak a klasszika-filológusok látják. Vannak tehát egyetemes gondolkodási minták, de elképesztő a nyelvek közötti kölcsönzés mértéke is, pl. a magyar és a német közötti megfelelések száma ezres nagyságrendű. Rosszul járnánk ezért, ha komolyan kellene vennünk a “germanizmusok kerülését”, annál is inkább, mert a polgárjogot nyert idegen elemek kapcsolják össze a nyelvünket azzal, amit egyesek “európai nyelvi modellnek” neveznek. Az önálló nemzeti arculat kialakítása, a köznyelv ún. “idegenszerűségektől” való megpurgálása tehát mindig veszélyes játék.

Néha a nyelvek közti azonosságokról nehéz eldönteni, hogy a gondolkodás egyetemes vonásaival vagy kölcsönzéssel magyarázhatók, pl. az orránál fogva vezet ‘becsap’, angol lead by the nose, német an der Nase herumführen kifejezések és ezek (dél-indiai) dravida megfelelői vélhetően függetlenül jöttek létre az orrba fűzött karikánál fogva vezetett állat képzete alapján. A szláv nyelvekben viszont ugyanez a forma (orosz vodit’ za nos stb.) valószínűleg nem külön-külön, hanem kölcsönzés révén alakulhatott ki és terjedhetett el. Teljes bizonyosság nincs és nem is lehet, a nyelvek egyébként is szeretnek csúfot űzni a nyelvészekből, akik pedig csak rendet szeretnének már végre tenni ebben az ostoba világban.

Jól példázza ezt a híres bibliai passzus: “Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába” (Máté 19: 24, Márk 10: 25, Lukács 18: 25). Jézus mondása nyelvileg értelmezhető, bár a benne szereplő kifejezés eredete és jelentése vitatott. Biztos csak az, hogy lehetetlenséget kifejező, hiperbolikus fordulattal van dolgunk. Hasonlók minden nyelvben vannak, a magyarban is, pl. ha majd piros hó esik, holnapután/sohanapján kiskedden. Scheiber Sándor már egy 1949-ben keletkezett tanulmányában (Szamárlétra) utalt arra, hogy a Talmud két helyén is előfordul az újszövetségivel azonos szólás, bár a teve helyett ott elefánt szerepel a szövegben. Érdemes megnézni a hivatkozott helyeket: a Seder Neziqin egyik traktátusában az apai örökségbe lépés jogának taglalása közben az egyik tudós kijelenti, hogy az ‘örökébe lép’ kifejezés nem jelenti ugyanazt, mint az ‘átvesz (?elad)’ (Bava Metzia 38b). A szőrszálhasogató distinkció hallatán a másik ezt mondja: “Tán Pumbedi-thából jössz, ahol még az elefántot is áthúzzák a tű fokán” [Pumbeditha babilóniai város, a mai iraki Falludzsa]. A másik talmudi hely a Seder Zeraim egyik traktátusa (Berachot 55b), ahol az álmokról beszélgetnek a rabbik. Arra terelődik a szó, hogy az álmokat az emberek mindennapi gondolatai sugallják, az egyik tudós meg is jegyzi: “Ezt az is bizonyítja, hogy álmában sem jelenik meg senkinek aranyból készült pálma vagy a tű fokán átmenő elefánt.” Az elefánt fátuma tehát az, hogy teve legyen belőle (erre tanít már a gót ulbandus ‘teve’ szó eredete is < görög elephantos). De hogyan lehet mégis megszelídíteni a Jézus által használt, kicsit vadnak vélt hiperbolát? Az egyik javaslat szerint a “tű foka”, azaz qof ha-makhat Jeruzsálemben, illetve a szíriai városokban a városkapu melletti szűk kiskapu volt, amelyet a gyalogosok használtak: ezen egy teve vagy csak nehezen, vagy sehogy se tudott átmenni. A magyarázat tetszetős, további erénye az, hogy érthetőbbé teszi a Jézus által használt kijelentést, gyengéje viszont az, hogy ilyen kiskapu létezésére semmilyen adat nincs: egy angol teológus találta ki az egészet, talán mert idegesítette az a sok parabola meg hiperbola, amellyel az Ember Fia oly bőséggel élt. A másik megoldási javaslat alapja az, hogy Jézus anyanyelvében, az arámiban a gamlo szónak valóban két jelentése volt: ‘teve’ és ‘hajókötél’, az általa beszélt második nyelvben, a görögben pedig a kámlos ‘teve’ szó mellett létezett egy kámilos ‘hajókötél’ szó is (ritka, de vö. Aristophans Darazsak 1035. és a 970 táján készült görög szótár, a Souöda). Az ta /i/-ként való ejtése, vagyis az itacizmus pedig szintén létezhetett. Akkor talán szövegromlásról lenne szó? Ennek a még a tevéből is kötelet csináló értelmezésnek a végső forrása Oörigens (185-254), de a szellemes ötletet sokan elfogadták (köztük Kálvin is). Itt be is lehetne a történetünket fejezni, csakhogy a Jézus által használt szólás sokkal később is előfordul, így például a Koránban (7: 40): “Akik a mi jeleinket hazugságnak tartották és gőgösen elfordultak tőlük, azoknak nem fognak megnyílni az ég kapui és nem fognak belépni a Paradicsomba, amíg csak a teve át nem megy a tű fokán. Mi így fizetünk meg a bűnösöknek.” Ez lenne a szokásos olvasat, vagyis gamal (gemel) ‘teve’. Viszont az arabban lehet egy másik olvasat is: gummal ‘hajókötél’. Tudatos szójáték lenne ez, vagy véletlen?

Alighanem gazdagabbak lettünk egy újabb bizonytalansággal.