Ius corporis

Ikkyu, a 15. századi zen költő írta: Aki elgondolkodik a dolgokon, ne gondolna az öngyilkosságra? Mono omohu hito, dareka jisatsu wo omohazaru? A legnagyobb japán írók – Natsume Soseki, Akutagawa Ryunosuke, Dazai Osamu, Mishima Yukio, Kawabata Yasunari – maguk vetettek véget az életüknek. Mishima szerint a sodródó ember az öngyilkossággal mintegy visszanyeri az uralmat a világ egy szelete, a saját teste felett. Az önként vállalt halállal az ember legyőzi a félelmet: a közmondás úgy tartja, aki képes meghalni, bármit meg tud tenni. Amíg a gyermek autonóm lényként való felfogása szokatlan volt a japán közgondolkodásban, az emberek nem ítélték el a családi öngyilkosságokat (oyako-shinju). Tisztelet és megértés fogadja az életüket már nyomorultnak, feleslegesnek ítélő öregek öngyilkosságát. Japán lakosságának negyede 65 évnél idősebb: közülük minden ötödik magányosan él. Japán az 5. az öngyilkosságok arányszáma tekintetében, 1998 óta évi 30 ezer esetnél többet regisztrálnak. Nincs eutanáziatörvény: a bírói döntések a büntető törvénykönyv két paragrafusán (199., 201.) és korábbi ítéleteken alapulnak. A japán kultúrában a végletes közösségiség mellett is él az egyén méltóságának és autonómiájának a tisztelete. A test jogának, a ius corporisnak a közgondolkodásban integráns része a songenshi, az emberhez méltó halál.

Európában sem volt ez másként. A görögök úgy vélték: az egyént illeti a teste – Masszalia még mérget is kiutalt a halálba készülő polgárának. Athénban ugyan a városon kívülre vitték azt a követ, amely agyonütött valakit, és az öngyilkos kezét a testétől elválasztva temették el (Aiszkhinész Ktésziphón ellen, 244), de ritkán vitatták el az egyén döntésének jogát. Platón elítélte az értelmetlen öngyilkosságot (Törv., 873d), Arisztotelész gyávaságnak nevezte azt, ha valaki a szegénység, szerelem vagy bármi fájdalmat okozó dolog elől a halálba menekül (Nik. et., 1116a), de az antikvitásban az öngyilkosság diskurzusának kulcsfogalma mégis az, amiről Platón Szókratésze szól: az élni nem érdemes élet elvetésének nagy evidenciája (Kritón, 47e). Platón azt is gondolta persze, hogy nem csak az egyénnek van döntési joga: állami alkalmazottak dolga lenne, hogy betegeket meghalni hagyjanak (apothnkein easousin), és hogy az elmebetegekkel, torzszülöttekkel maguk végezzenek (autoi apoktenousin, Állam, 410a). Tanítása termékeny talajra hullt: 1939-41 közt Németországban 180 ezer, az életre méltatlan (lebensunwert) gyermek és elmebeteg életének végére tett pontot a nemzetért aggódó állam, és tízezernyi ember lett az eugenikai sterilizációs programok áldozata például az Egyesült Államokban, Kanadában, Svédországban és Japánban. Van tehát az a vélemény, mely szerint az élet és halál fölötti döntés állami-egyházi ügy, illetve van az, melyet John Stuart Mill fogalmazott meg az On Liberty (1859) bevezetőjében: az egyént minden olyan kérdésben teljes szabadság illeti meg, mely a társadalom többi tagjának nem okoz kárt (harm). Önmaga, a teste és elméje fölött az egyén szuverenitása teljes (Over himself, over his own body and mind, the individual is sovereign). Az egyén döntését behatárolja a meggyőződése, vallásos hite, de ez más, mint az autonómia külső kényszer általi korlátozása.

Az iszlám, a zsidó és a keresztény vallás (egyházi) előírásai viszont megkövetelik az egyén különféle döntési jogairól való lemondást pl. a párválasztás, fogamzásgátlás és a gyermeknevelés kérdésében. De kétségkívül az egyén joga az is, hogy lemondjon az autonómiájáról, átruházza azt, és életvitelét mondjuk a Magyar Katolikus Lexikon útmutatásaihoz igazítsa, vö. pl. „önkielégítés, önfertőzés (lat. masturbatio, ipsatio): a nemi szervek szándékos izgatása nemi öröm szerzése céljából, halálos bűn a természetes erkölcsi törvény és a hatodik parancsolat ellen”.

Az érdekes kérdés tehát az, hogy legitim-e a nagybetűs állam törekvése, hogy az egyén döntéseinek körét minél szűkebben vonja meg. A világi jog a sérelmezett nélküli bűncselekmények (victimless crimes) tömegét definiálja, szankcionálja a döntésképes felnőttek közötti szex egyes fajtáit, de tiltja azt, hogy a reménytelenül szenvedő, magatehetetlen embernek az orvos segítséget nyújtson, ha be akarja fejezni az életét. Egy francia nő esetében például 2000-ben diagnosztizálták a esthesioneuroblastoma nevű betegséget, mely előbb megvakította, majd végül egyetlen alaktalan húsdarabbá változtatta a fejét. Irtózatosak a fényképek. A fájdalomcsillapítók ellenére az asszony éveken át embertelen kínok között élt. 2008 márciusában megszületett a bíróság ítélete, mely az élet tiszteletére és méltóságára figyelmeztette az asszonyt, nem adván helyt a kérésnek, hogy egy nagyobb adag fájdalomcsillapítóval vessenek véget a kínjainak, „bár Mme Sebire fizikai degradációja együttérzést (compassion) inspirál”.

A világi jog megörökölte azt a jámbor tanítást, mely tagadja az élet elvetésének egyéni jogát. A Familiares consortio c. apostoli buzdítás (1981) szerint az egyház az emberi életet, bármily nyomorult és keserves legyen is (quantumvis debilem ac dolentem), az isteni jóság pompás ajándékának tekinti, melyet mindenképp védeni kell. A keresztény gondolkodásmód nem következetes. Például a halálbüntetés, az isteni ajándék hóhérkézre adása csak úgy volt indokolható, hogy az egyház Pál apostol egy mondatát „értelmezve” Isten eszközének minősítette a bíróságokat általában: Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? … ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse. (Róm. 13,3-4) Az egyház doktrínáival szemben nem illik az észhez fellebbezni – de mi van a világi törvénnyel? Talán az olvasóim is hisznek abban, hogy a felvilágosodás nemcsak afféle álom volt, de nem tudom, hogy hányan érthetik a ius corporisnak az egyén hatókörébe való helyezéséről meg az észhez való fellebbezésről való fecsegésemet abban az országban, ahol pl. az alaptörvény bevezetője tagadja azon alkotmánynak a legitimitását, melyre a záró rendelkezések szerint az alaptörvény jogi státusát alapozzák.

Szemben Belgiummal, Hollandiával, Luxemburggal, Svájccal, illetve Oregon, Washington, Montana állammal, nálunk szabadságvesztéssel büntetendő, ha valaki az öngyilkosság (eutanázia) elkövetéséhez segítséget ad. Alkotmányellenes az aktív eutanázia (22/2003, AB), bár az aktív és passzív közti különbség de facto megszűnik azzal, hogy a halált csak elodázó eljárásoktól az orvos elzárkózhat. Érdekes az is, hogy a betegnek joga van életmentő kezelést visszautasítani – kivéve a terhes nőt, ha esély van arra, hogy gyermekét kihordja (1997. CLIV 20. §). Ha ennek a paragrafusnak mély üzenetét megértettük, akkor imádkozzunk együtt, hogy honatyáink olvassák el egy jeles kalinyingrádi filozófus írását, mely így kezdődik: A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából (I. Kant: Was ist Aufklärung?, 1784).

Cseresnyési László