Nem tudják, de teszik

Kálmán C. Györgynek, egyre jobb egészséget kívánva

Emma néni öröksége

Üdvözlet az olvasónak!

Az élet nem általában szép, sőt általában nem szép, csak most és nekem az. Eddig ugyanis egyetemisták hallgatták és olvasták a fejtegetéseimet, most viszont lehetőséget kaptam, hogy szélesebb közönséget szórakoztassak el azzal, ami az eszembe jut. Az is tény persze, hogy néha túl gyorsan és túl sok dolog jut az eszembe, amit az életem is mutat. Gimnazista koromban görög-latin szakos tanárnak készültem, aztán angol-orosz, majd angol-általános nyelvészet szakon tanultam az ELTE-n. Végzés után újra kezdtem kínai szakon, Amerikában folytattam, aztán Japánba kerültem kutatóként, majd Ph.D diákként. Végül – szinte emberfeletti erőfeszítéssel – sikerült megtalálnom Japán legkisebb és legvidékibb egyetemét: itt tanítok már két évtizede.

Moravia Unalom c. regényében a főhős egy kórházi ágyon fekve rájön arra, hogy voltaképp már nem is szerelmes a lányba, akit pedig olyan görcsös igyekezettel akart birtokolni. Csakhogy Cecilia (így hívták a leányt, azt hiszem) olyan része lett az életének, mint az ablak előtti fa, amelyet mindennap nézeget: nem lehet csak úgy eltüntetni vagy kivágni. A tavaszi, irtózatos földrengés idején jöttem rá, hogy nekem valami ilyesmit jelent Japán. És persze 23 év egy nagyon más kultúrában annyira megváltoztatja az ember látásmódját, hogy ez néha akár érdekes is lehet. Abban, amit írok, sokszor emlegetem majd Japánt, Kínát és más országokat itt a környéken, de talán sok olvasót untatna, ha furton-furt csak ilyesmiről beszélnék. Ezért már az alább olvasható írásban is megpróbálok a határokon belül maradni: azaz fegyelmezni magam.

*

Magyarországon a XIX. század végétől terjedt el az a különös szokás, hogy az utcákat és tereket „fontos emberekről” nevezzék el. Ma a városokban, így Budapesten is az utcanevek negyede esik ebbe a kategóriába. A fontos emberek ilyesféle megörökítése persze inkább a névadó saját identitásának demonstrálására szolgál. A névadó elit maga változik, akárcsak a történelmi események és a bennük szerepet játszó személyek értékelése. Az utcanevek azonban nemcsak emiatt cserélődnek, hanem azért is, mert következmények nélkül lehet velük politikai üzeneteket küldeni, gesztusokat tenni egyes csoportok felé, szóval mindenféle embereket manipulálni. Az átnevezésekkel való politikai játék más országokban sem ismeretlen, de a jelenség léptéke más: a kb. 7830 fővárosi utca, tér stb. nevének mintegy ötödét változtatták meg 1989 óta.

2011 májusában 26 hivatalos névmódosítás történt a fővárosban, például a Moszkva tér visszakapta azt a nevet, melyet 1929-51 között viselt: Széll Kálmán (1843-1915) kiváló ember és politikus nevét – ennek az üzenetéről már írtak mások. Érdekesebb ennél Esterházy János (1901-1957) esete, akiről a IV. kerületben neveztek el egy korábban névtelen közterületet. A bátor és gerinces Esterházy fő politikai célja a trianoni diktátum revíziója volt. A tisztesség vezette 1942 májusában is, amikor a szlovák parlamentben egyedül ő szavazott a zsidók kitelepítése ellen. A névváltoztatók „a zsidók elhurcolása ellen bátran kiálló magyar honatyáról” szólnak: talán azért, mert ezt kevésbé írhatnák le Wass Albertről (1908-98), a jeles antiszemita „giccsgyárosról” (Márai Sándor), akiről most két teret is elneveztek a fővárosban: a szobránál a XVII. és a XIV. kerületben (< Pákozdi tér). Ha a Wass Albertről való közterület-elnevezések dinamizmusa nem törik meg (1998 óta eddig 66 szobrának és emléktáblájának avatását regisztráltuk), akkor sikerül befognia az eddigi át- és elnevezési listavezetőket, például a haladó emberiség nagy tanítóját. Bár erről a listáról persze olyan szép gesztusok hiányoznak, mint amikor Sztálin 70. születésnapján a 70-es számot kapta fővárosunk új csodája: a troli – Tifflinger Emma trolibuszvezető javaslatára.

De nem is a számok és rekordok a fontosak, hanem a hála és a kegyelet – és persze az, hogy jól sáfárkodjunk a tifflingeri örökséggel. Ennek az örökségnek a lényege pedig nem az, hogy mereven kötődjünk egy-egy ideológiához, hanem az, hogy felismerjük az idők üzenetét, a mindenkori politikai fősodor irányát, majd apró gesztusokkal (példul szép, új utcanevekkel) fejezzük ki az Aktuális Kurzus iránti alázatunkat.

Miről is van szó? Már 1928-ban felmerült például, hogy fel kellene ajánlani az árválkodó magyar koronát Lord Rothermere (1868-1940) brit sajtómágnásnak, aki lándzsát tört a trianoni határok revíziója mellett. Rövidest öt utca is viselte Rothermere nevét a fővárosban, mai nevük: Julianus barát u. (IV.), Balaton u. (V.), Sashalmi sétány (XVI.), Táncsics Mihály u. (XIX.), Koch Róbert u. (XX.). Hasonló az Oktogon, azaz a Mussolini tér (VI., 1936-1945) esete, amelynek bensőséges névadó ünnepségén részt vett Mussolini felesége és veje is. A duce ugyanis több beszédében is igen szépen szólott arról, hogy igazságot kellene szolgáltatni a megcsonkított Magyarországnak.

Még a főváros új vezetésének ama törekvését illene kicsit méltatni, hogy végre helyre teszik ezt az ellenállódolgot. A németek és franciák konszenzusa az, hogy nem kérnek a funkcionáriusokból és pribékekből, de a Gestapo kezében elpusztult baloldaliakról, kommunistákról elnevezett utcák létezése elfogadható. A magyar jobboldal konszenzusa viszont az, hogy tisztességes baloldal nincs: akkor jöjjön inkább a szélsőjobb. Jön is. 1944. március 19-én német csapatok lépnek hazánkba: a krakéler Bajcsy-Zsilinszky izibe megkapja a golyóját, Bethlen gróf elbújik, kiszemelt utódját, Kállay Miklóst meg rövidest Mauthausenbe küldik, mintha afféle zsidó lett volna. A Bajcsy-Zsilinszkyről elnevezett XVI. kerületi tér 2011 májusától Tabódy Ida tanítónő nevét viseli, aki nem kisebb dolgot tett, mint hogy 1919-ben Pozsonyból Cinkotára menekítette a tanítónőképzőt. Most Ságvári Endre (1913-44) békásmegyeri és csepeli utcáját is átnevezték – Sinkovits Imre és Jerzy Popieluszko utcára, az utóbbit az 1984-ben meggyilkolt lengyel pap után. Az őt letartóztatni akaró nyomozókra rálövő Ságvári nevű kommunista-antifasiszta ellenállót 1944. július 27-én menekülés közben lelőtték. Ságváriból kultikus tárgyat csinált a lángszavú párt, sőt 1959-ben kivégeztek egy volt csendőrnyomozót, aki csak a kötelességét teljesítette (vö. M. Kir. Csend. Szolg. Szab., „A pribék kötelmei”). Jeles történészünk írta az utolsó ságvárítlanítási kampány idején: nem tudhatjuk, mit tett volna Ságvári 1945 után, de a személye elválaszthatatlan ama gyilkosságoktól, melyeket nevében és nevével követtek el (Élet és Irodalom, 2005/31.). Ekkor vetették fel, hogy felelősségre kéne vonni azt az izgága názáreti rabbit is, aki ma is ott feszít a keresztény templomokban, bár a személye elválaszthatatlan azoktól a bűnöktől, amelyeket a nevében és nevével elkövettek.

De hagyjuk most ezt: örüljünk inkább annak, hogy városvezetésünk két baloldali szociáldemokrata utcáját is átnevezte. Az egyik a nyilasok által a Dunába lőtt Mónus Illés (1888-1944), a Népszava szerkesztője. A róla elnevezett park (XVII.) most a templomok építését kezdeményező Kósa Pál rákoskeresztúri evangélikus lelkész nevét veszi fel. A másik egy nyughatatlan feminista prolilány, Koltói Anna (1891-1944). Az ő utcái mostantól Domján Edit (III.) és Romhányi József (XXII.) nevét viselik. Örülök, mert miért kell még utcaneveinknek is komornak és fájdalmasnak lenni? Koltói Annáról mondjuk legfeljebb egy, a nyilasok által szétlőtt női fej juthat az eszünkbe (halotti akv. 2449/1944), Domján Editről viszont nagy művészi alakítások sora, Romhányiról pedig ifjúkorunk kedves szövegei: Frédi és Béni, Dr. Bubó, Mézga család és Mese az egér farkincájáról. Ez utóbbi maga is jó utcanév lehetne: nem tudom persze, szabad-e nekem most itten ilyen irányú javaslatot tenni Főpolgármester Úr felé.

Egyébként is mi köze a mai magyaroknak a sok halott baloldalihoz? Még ha el is hisszük egyes, a liberalizmus uszályába került történészek (vagy mondjuk Illyés Gyula) állítását, hogy Sallai Imrét (májustól Rudnyánszky utca, XXII. az új név!) és Fürst Sándort ártatlanul végezték ki 1932-ben. A spanyol polgárháborúban 1937 nyarán elesett íróféle és hivatásos álmodozó, Zalka Máté utcájának elvételét (májustól Simándy József utca, XXII.) már az is elégségesen indokolja, hogy ő a mi világunk szempontjából teljesen érdektelen. Ettől független dolog a magyar „polgári-nemzeti” oldalnak a baloldal iránti mély, zsigeri érzeménye, valamint az a tisztelet, amelyet az áldott emlékű Franco tábornok iránt érezhetnek, akinek immár legendává magasztosult, párosával járőröző géppisztolyos rendőrei jó három évtizeden át képesek voltak rendet tartani Spanyolországban. Olyan szép és nagy rendet, amiről a mi jobboldalunk egyelőre még csak álmodozhat.

Cseresnyési László

Kálmán C. Györgynek, egyre jobb egészséget kívánva

Emma néni öröksége

Üdvözlet az olvasónak!

Az élet nem általában szép, sőt általában nem szép, csak most és nekem az. Eddig ugyanis egyetemisták hallgatták és olvasták a fejtegetéseimet, most viszont lehetőséget kaptam, hogy szélesebb közönséget szórakoztassak el azzal, ami az eszembe jut. Az is tény persze, hogy néha túl gyorsan és túl sok dolog jut az eszembe, amit az életem is mutat. Gimnazista koromban görög-latin szakos tanárnak készültem, aztán angol-orosz, majd angol-általános nyelvészet szakon tanultam az ELTE-n. Végzés után újra kezdtem kínai szakon, Amerikában folytattam, aztán Japánba kerültem kutatóként, majd Ph.D diákként. Végül – szinte emberfeletti erőfeszítéssel – sikerült megtalálnom Japán legkisebb és legvidékibb egyetemét: itt tanítok már két évtizede.

Moravia Unalom c. regényében a főhős egy kórházi ágyon fekve rájön arra, hogy voltaképp már nem is szerelmes a lányba, akit pedig olyan görcsös igyekezettel akart birtokolni. Csakhogy Cecilia (így hívták a leányt, azt hiszem) olyan része lett az életének, mint az ablak előtti fa, amelyet mindennap nézeget: nem lehet csak úgy eltüntetni vagy kivágni. A tavaszi, irtózatos földrengés idején jöttem rá, hogy nekem valami ilyesmit jelent Japán. És persze 23 év egy nagyon más kultúrában annyira megváltoztatja az ember látásmódját, hogy ez néha akár érdekes is lehet. Abban, amit írok, sokszor emlegetem majd Japánt, Kínát és más országokat itt a környéken, de talán sok olvasót untatna, ha furton-furt csak ilyesmiről beszélnék. Ezért már az alább olvasható írásban is megpróbálok a határokon belül maradni: azaz fegyelmezni magam.

*

Magyarországon a XIX. század végétől terjedt el az a különös szokás, hogy az utcákat és tereket „fontos emberekről” nevezzék el. Ma a városokban, így Budapesten is az utcanevek negyede esik ebbe a kategóriába. A fontos emberek ilyesféle megörökítése persze inkább a névadó saját identitásának demonstrálására szolgál. A névadó elit maga változik, akárcsak a történelmi események és a bennük szerepet játszó személyek értékelése. Az utcanevek azonban nemcsak emiatt cserélődnek, hanem azért is, mert következmények nélkül lehet velük politikai üzeneteket küldeni, gesztusokat tenni egyes csoportok felé, szóval mindenféle embereket manipulálni. Az átnevezésekkel való politikai játék más országokban sem ismeretlen, de a jelenség léptéke más: a kb. 7830 fővárosi utca, tér stb. nevének mintegy ötödét változtatták meg 1989 óta.

2011 májusában 26 hivatalos névmódosítás történt a fővárosban, például a Moszkva tér visszakapta azt a nevet, melyet 1929-51 között viselt: Széll Kálmán (1843-1915) kiváló ember és politikus nevét – ennek az üzenetéről már írtak mások. Érdekesebb ennél Esterházy János (1901-1957) esete, akiről a IV. kerületben neveztek el egy korábban névtelen közterületet. A bátor és gerinces Esterházy fő politikai célja a trianoni diktátum revíziója volt. A tisztesség vezette 1942 májusában is, amikor a szlovák parlamentben egyedül ő szavazott a zsidók kitelepítése ellen. A névváltoztatók „a zsidók elhurcolása ellen bátran kiálló magyar honatyáról” szólnak: talán azért, mert ezt kevésbé írhatnák le Wass Albertről (1908-98), a jeles antiszemita „giccsgyárosról” (Márai Sándor), akiről most két teret is elneveztek a fővárosban: a szobránál a XVII. és a XIV. kerületben (< Pákozdi tér). Ha a Wass Albertről való közterület-elnevezések dinamizmusa nem törik meg (1998 óta eddig 66 szobrának és emléktáblájának avatását regisztráltuk), akkor sikerül befognia az eddigi át- és elnevezési listavezetőket, például a haladó emberiség nagy tanítóját. Bár erről a listáról persze olyan szép gesztusok hiányoznak, mint amikor Sztálin 70. születésnapján a 70-es számot kapta fővárosunk új csodája: a troli – Tifflinger Emma trolibuszvezető javaslatára.

De nem is a számok és rekordok a fontosak, hanem a hála és a kegyelet – és persze az, hogy jól sáfárkodjunk a tifflingeri örökséggel. Ennek az örökségnek a lényege pedig nem az, hogy mereven kötődjünk egy-egy ideológiához, hanem az, hogy felismerjük az idők üzenetét, a mindenkori politikai fősodor irányát, majd apró gesztusokkal (példul szép, új utcanevekkel) fejezzük ki az Aktuális Kurzus iránti alázatunkat.

Miről is van szó? Már 1928-ban felmerült például, hogy fel kellene ajánlani az árválkodó magyar koronát Lord Rothermere (1868-1940) brit sajtómágnásnak, aki lándzsát tört a trianoni határok revíziója mellett. Rövidest öt utca is viselte Rothermere nevét a fővárosban, mai nevük: Julianus barát u. (IV.), Balaton u. (V.), Sashalmi sétány (XVI.), Táncsics Mihály u. (XIX.), Koch Róbert u. (XX.). Hasonló az Oktogon, azaz a Mussolini tér (VI., 1936-1945) esete, amelynek bensőséges névadó ünnepségén részt vett Mussolini felesége és veje is. A duce ugyanis több beszédében is igen szépen szólott arról, hogy igazságot kellene szolgáltatni a megcsonkított Magyarországnak.

Még a főváros új vezetésének ama törekvését illene kicsit méltatni, hogy végre helyre teszik ezt az ellenállódolgot. A németek és franciák konszenzusa az, hogy nem kérnek a funkcionáriusokból és pribékekből, de a Gestapo kezében elpusztult baloldaliakról, kommunistákról elnevezett utcák létezése elfogadható. A magyar jobboldal konszenzusa viszont az, hogy tisztességes baloldal nincs: akkor jöjjön inkább a szélsőjobb. Jön is. 1944. március 19-én német csapatok lépnek hazánkba: a krakéler Bajcsy-Zsilinszky izibe megkapja a golyóját, Bethlen gróf elbújik, kiszemelt utódját, Kállay Miklóst meg rövidest Mauthausenbe küldik, mintha afféle zsidó lett volna. A Bajcsy-Zsilinszkyről elnevezett XVI. kerületi tér 2011 májusától Tabódy Ida tanítónő nevét viseli, aki nem kisebb dolgot tett, mint hogy 1919-ben Pozsonyból Cinkotára menekítette a tanítónőképzőt. Most Ságvári Endre (1913-44) békásmegyeri és csepeli utcáját is átnevezték – Sinkovits Imre és Jerzy Popieluszko utcára, az utóbbit az 1984-ben meggyilkolt lengyel pap után. Az őt letartóztatni akaró nyomozókra rálövő Ságvári nevű kommunista-antifasiszta ellenállót 1944. július 27-én menekülés közben lelőtték. Ságváriból kultikus tárgyat csinált a lángszavú párt, sőt 1959-ben kivégeztek egy volt csendőrnyomozót, aki csak a kötelességét teljesítette (vö. M. Kir. Csend. Szolg. Szab., „A pribék kötelmei”). Jeles történészünk írta az utolsó ságvárítlanítási kampány idején: nem tudhatjuk, mit tett volna Ságvári 1945 után, de a személye elválaszthatatlan ama gyilkosságoktól, melyeket nevében és nevével követtek el (Élet és Irodalom, 2005/31.). Ekkor vetették fel, hogy felelősségre kéne vonni azt az izgága názáreti rabbit is, aki ma is ott feszít a keresztény templomokban, bár a személye elválaszthatatlan azoktól a bűnöktől, amelyeket a nevében és nevével elkövettek.

De hagyjuk most ezt: örüljünk inkább annak, hogy városvezetésünk két baloldali szociáldemokrata utcáját is átnevezte. Az egyik a nyilasok által a Dunába lőtt Mónus Illés (1888-1944), a Népszava szerkesztője. A róla elnevezett park (XVII.) most a templomok építését kezdeményező Kósa Pál rákoskeresztúri evangélikus lelkész nevét veszi fel. A másik egy nyughatatlan feminista prolilány, Koltói Anna (1891-1944). Az ő utcái mostantól Domján Edit (III.) és Romhányi József (XXII.) nevét viselik. Örülök, mert miért kell még utcaneveinknek is komornak és fájdalmasnak lenni? Koltói Annáról mondjuk legfeljebb egy, a nyilasok által szétlőtt női fej juthat az eszünkbe (halotti akv. 2449/1944), Domján Editről viszont nagy művészi alakítások sora, Romhányiról pedig ifjúkorunk kedves szövegei: Frédi és Béni, Dr. Bubó, Mézga család és Mese az egér farkincájáról. Ez utóbbi maga is jó utcanév lehetne: nem tudom persze, szabad-e nekem most itten ilyen irányú javaslatot tenni Főpolgármester Úr felé.

Egyébként is mi köze a mai magyaroknak a sok halott baloldalihoz? Még ha el is hisszük egyes, a liberalizmus uszályába került történészek (vagy mondjuk Illyés Gyula) állítását, hogy Sallai Imrét (májustól Rudnyánszky utca, XXII. az új név!) és Fürst Sándort ártatlanul végezték ki 1932-ben. A spanyol polgárháborúban 1937 nyarán elesett íróféle és hivatásos álmodozó, Zalka Máté utcájának elvételét (májustól Simándy József utca, XXII.) már az is elégségesen indokolja, hogy ő a mi világunk szempontjából teljesen érdektelen. Ettől független dolog a magyar „polgári-nemzeti” oldalnak a baloldal iránti mély, zsigeri érzeménye, valamint az a tisztelet, amelyet az áldott emlékű Franco tábornok iránt érezhetnek, akinek immár legendává magasztosult, párosával járőröző géppisztolyos rendőrei jó három évtizeden át képesek voltak rendet tartani Spanyolországban. Olyan szép és nagy rendet, amiről a mi jobboldalunk egyelőre még csak álmodozhat.

Cseresnyési László