Závada Pál: „Együttműködéseink úgy kellenek manapság, mint egy falat kenyér. Mint egy jó könyv”

Sose felejtem el, hogy a hat évvel ezelőtti könyvfesztivál – az első szlovák díszvendégség – napjait a gyász és az aggodalom hatotta át. 2016. április 22-én pénteken délután temettük Kertész Imrét – a nagybeteg Esterházy Péter is búcsúztatja és a nagybeteg Kocsis Zoltán zongorázik –, mindezt el kell majd mesélnem a kórházban fekvő Réz Pálnak, mindnyájukat elveszítjük hónapokon belül.

A temetést követően mutattuk be Veronika Šikulová Hiányos fiasítás című könyvét – a szerzőt jól ismerem, korábban előszót írtam a Menettérti című regényéhez.

Ugyanaznap este a szlovák díszvendégséget üdvözölhettem a „jó könyv – jó szomszédság” jegyében. És volt szerencsém fölhívni a hivatalosság figyelmét, hogy ez az együttműködés lehetséges még valódi európai értékek jegyében is – még itt, az Európai Unió keleti peremvidékén is, amelyet éppen marginalizálni próbálnak a megerősödő euroszkeptikus törekvések. Azt kell mondanom, hogy most, hat év elteltével ezek a találkozóink még aktuálisabb példái a jó alternatívának: az egymás iránti tiszteletünknek és kíváncsiságunknak, szenvedélyes ismerkedési vágyunknak. De még annak is, hogy nációink önkritikusan nézzenek szembe akár saját történelmi bűneikkel, erkölcsi csődjeikkel és további hibáikkal. Beleértve a legkényesebb történelmi traumák és azok mai folyományainak kérdéseit is.

2016-ban is igen aggasztónak tartottuk, hogy a rossz nemzeti hagyományokat támasztják fel, és az alantasabb ösztönöket korbácsolják föl azok, akiket éppen megrészegített a hatalom vagy annak akarása. Arról beszéltem, hogy szembefordul az európai normákkal az az önkényeskedés, amely kooperálás helyett erőszakoskodik, fölhecceli népét akár a máshonnan menekültekkel, akár saját földönfutóival szemben, amely semmibe veszi a gyengébbeket és pusztulásra ítéli a leszakadtakat.

Nem az európai értékrendhez tartja magát az olyan kormányzás, amely elszegényíti az egészségügyi és oktatási intézményeket, lenézi a kultúrát, amely propaganda-médiát és udvari művészetet pénzel – és amely nem javítja, hanem gyengíti és rontja a szomszédokkal és más országokkal való érdemi együttműködést.

Mondani se kell, hogy a helyzet azóta mennyit romlott – hogy a sok mindenből most csak a háborús agresszor mentegetését említsem –, ezért a mi jószomszédi, ill. nemzetközi együttműködéseink úgy kellenek manapság, mint egy falat kenyér. Kultúrabarát nyelven: Mint egy jó könyv.

A következő napon – tehát 2016. április 23-án, az egész délutánt Esterházy társaságában töltöm – először irodalmaink kölcsönhatásáról folyik egy beszélgetés, majd bemutatjuk a kortárs szlovák próza legkiválóbbjai egyikének, Pavel Vilikovskýnak az új könyvét. 1999-ben volt a szerzővel a budapesti Szlovák Intézetben egy közös könyvbemutatónk – neki Az élet örökzöld hátaslova című regénye jelent meg magyarul, és az a könyv igencsak ismerősen volt nekem rokonszenves. Később is többször elámultam, mit művel a szlovák mester – például Az utolsó pompeji ló vagy A gonosz önéletrajza című regényeiben. De hogy ezek az írói törekvések nem csupán példamutatóan tetszenek nekem, hanem közvetlenül a rokonaim is, arra ez a magyarul ’16-ban megjelent kötet, az Első és utolsó szerelem döbbentett rá.

Irodalmunknak a 2016 óta eltelt években – túlzás nélkül mondhatjuk, hogy – a szlovákokkal való együttműködése volt a legélénkebb és a legtermékenyebb, s ez a szerzőkön kívül főként a fordítóknak és az irodalomszervezőknek köszönhető. Ezen belül is különösen a szlovákiai félnek – név szerint illene fölsorolni és egyenként méltatni őket, remélem, erre is sor kerül majd. Legelőször is a Bázis nevű civil szervezetnek (ez a Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában, amelynek magját a Szlovákiai Magyar Írók Társaságából 2019 nyarán kilépettek képezik), akik az idei rendezvényekre készülve szlovákiai kulturális és kisebbségi alapokhoz pályáztak sikeresen. Olyannyira, hogy a könyvfesztivált szervező MKKE fölkérésére most önállóan szervezhetik még és finanszírozhatják is az újabb szlovák díszvendégséget, amely már nemcsak szlovák, hanem szlovákiai magyar szerzőket is bemutat. Mindehhez nem kapnak, de nem is kértek támogatást a magyarországi kulturális kormányzattól (amelynek egyébkénti pénzpocsékolásait itt hadd ne részletezzük) – sőt, úgy tudom, eleve is azt tekintették kívánatosnak, hogy a politikusok ne akarjanak a protokoll részesei lenni. Már a 2016-os díszvendégségi rendezvénysorozat is döntő részben szlovákiai forrásokból valósult meg a Millenárison, most ez még inkább így lesz – hát ez is híven tükrözi viszonyainkat és ezek változásait.

A 2016-os bemutatkozások közül – a már említetteken túl – számomra Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről, Balla Az apa nevében és Jana Beňová Café Hyena című kötete volt a legemlékezetesebb. Két évvel később, ’18-ban volt szerencsém bemutatni a Magvető Tények és tanúk sorozatában megjelent Agnesa Kalinová Hét életem címmel elmondott visszaemlékezését.

A 2022-es második szlovák díszvendégség várhatóan mintegy harminc könyvéből most csak azokat említeném meg, amelyeket már ismerek – tekintettel arra, hogy közreműködöm a bemutatásukban: Katarína Kucbelová ’16-ban mint költő és kulturális menedzser vett részt a könyvfesztiválon, az idén Főkötő című – egyfajta szubjektív tényirodalmi műfajú – könyvével fog szerepelni. Fontos debütálásnak számít majd Silvester Lavrík Vasárnapi sakkpartik Tisóval című regénye (nemrég a Dunafeszt rendezvényén is bemutattuk már), amely a szlovák történelem legsötétebb éveiben játszódik, egészen különleges elbeszélői pozíciót alkalmaz, és eredeti fotókkal is operál. Marta Fülöpovával Feleselő képek című könyve kapcsán arról fogunk beszélgetni, hogyan látják egymást a szlovákok és a magyarok. Majd pedig egy irodalmi kvintett egyik darabjaként fogom bemutatni Peter Balko Akkor Lošoncon című könyvét.

Végül két nevet mégiscsak ki kell emelnem a fesztivál megszámlálhatatlan közreműködője közül. Az általam eddig említett könyvek nagy részét Mészáros Tünde fordította. A 2022-es szlovák díszvendégség szervezője pedig Deák Renáta.