Az ügynök hiánya

„Egykor Jao ezekkel a szavakkal fordult Sunhoz: Meg akarom támadni Cung, Kuaj és Hszüao fejedelmeit. Még akkor sem tudom kiverni a fejemből ezt a vágyamat, ha a trónon ülök. Miért van ez?” (Csuang-ce)

Sun válasza indifferens, a lényeg a kérdés maga. Miért? Jao uralkodó, tehát emberi számítás szerint megkap mindent, amit csak bölcselme álmodni képes, de lám, mégis hiányt szenved valamiben. Űrt érez, mondhatatlan űrt, részletesebben lásd a Tragédia negyedik színének elején, ezt az űrt többféleképp lehet betölteni, például egy jól sikerült háborúval is akár. Vagyis Csuang-ce, Madách és Putyin ugyanazon probléma körül bolyong. A normális ember, ha némi pluszörömre vágyik, elővesz egy jó könyvet vagy egy üveg jó bort, netán megfelelő profilú éjszakai szórakozóhelyre látogat, a nagyra hivatott férfiú viszont szólítja a hadügyminiszterét. Vlagyimir Vlagyimirovics az utóbbi megoldást szokta választani, ami az ő esetében magától értetődik. A BBC a napokban közzétett egy archív fotót, az ifjú Putyin látható rajta KGB-egyenruhában, de hosszú hajjal és avval a sajátos arckifejezéssel, amely csakis őrá és a mélabútól gyötört, életunt juhokra jellemző.

Nem szeretem a vodkát, a nők pedig engem nem szeretnek, hogyan lehetnék mégis boldogabb?

A nyolcvanas évek derekán, amikor a fotó készült, még nem állt módjában szólítani a hadügyminisztert, arra tizenöt éven át kellett várnia. Gyötrelmes időszaka volt ez őneki, ám a türelem meghozta gyümölcsét, a második csecsen háborút, amelyet sokak szerint az ő saját produkciójának kell tekintenünk a gondosan megkomponált casus bellitől kezdve egészen a végső győzelemig. Tíz évig tartott, tíz fényes, diadalittas esztendeig, miközben az oroszok válogatás nélkül lőtték és bombázták a csecsen lakosságot, vagyis ugyanazt művelték, amit Ukrajnában mostanság. Múlt vasárnap Harkivban lakótelepeket és kertvárosokat támadtak rakéta-sorozatvetőkkel, tehát olyan eszközzel, ami katonai célok ellen nem igazán alkalmas, a lakosság létszámának csökkentésére viszont remekül bevált. Mutatis mutandis ez áll a becsapódás előtt szétváló kazettás lőszerekre, illetve bombákra is, amelyeket az orosz haderő nagy előszeretettel alkalmaz, noha a betiltásukról szóló nemzetközi egyezményt 2008 májusában százhét ország, négy évvel később pedig Magyarország is elfogadta. Evvel együtt az oroszok a csecsen háborúban is bevetették őket, legfőbb haduruk népszerűsége pedig közben folyamatosan emelkedett.

Nemcsak otthon, hanem mindenfelé, elannyira, hogy politikai elemzők a 2010-es évek folyamán több alkalommal a világ legbefolyásosabb emberének minősítették. Jobb életet ígért az oroszoknak, a nemzetközi közösségnek pedig harmonikusabb és gyümölcsözőbb kelet–nyugati kapcsolatokat. Ezekből ugyan semmi se lett, de hát az ígéreteket nem feltétlenül kell beváltani ahhoz, hogy hassanak. Rettegett Ivánnak e kései utóda elhitette a külvilággal, hogy ő civilizáltabb emberi lény a csupán átmenetileg és akkor is csak rövid időre kijózanodó Jelcinnél, a Nyugat ennek bedőlt, csontos karabélyát és dali pár pisztolyát a sutba hajította, ott eszi a fene őket azóta is. Ha tehát Putyinnak masírozni támadna kedve, hadai díszlépésben trappolhatnának egészen Brüsszelig, vagy legalábbis a világ biztonságpolitikai szaktekintélyeinek egy része a múlt héten még ekképpen vélekedett.

Azóta az események ezt a képet is átrajzolták valamelyest, de most maradjunk csak az oroszok legnagyobbikának viselt dolgainál.

Javában tartott még a csecsen háború, amikor Vlagyimir Vlagyimirovics lelke mélyén újfent méla vágyak kezdtek dalmahodni, ezért aztán Grúziában 2008 nyárutóján orosz alakulatok bukkantak föl, mint nyirkos talajú hazai legelőkön az őszi kikerics. A folytatás kicsivel se volt illemtudóbb, mint amiről e napokban sokat hallunk és olvasunk. „Olyasmi történt, ami a hidegháború vége óta nem fordult elő. A nyers erőpolitika birodalmi szemléletű és erejű érvényesítése, amelyet Oroszország most vállalt, az elmúlt húsz évben ismeretlen volt” – ezt Orbán Viktor mondta 2008 augusztusának a vége felé. Talán ez az utolsó olyan publikus megnyilvánulása, amivel csak egyetérteni tudunk.

Hat esztendővel később Putyin mélytudatában ismét megszólaltak a csatakürtök, így aztán legott bekebelezte a Krím félszigetet és Kelet-Ukrajnát, ez utóbbi művelet önmagában is tizennégyezer halálos áldozatot követelt. Nem számítva a Malaysia Airlines ama bizonyos járatának utasait és személyzetét, amelyet az oroszok által támogatott helybeli banditák a levegőégből mintegy unaloműzésként lekotortak. További kétszáztizennyolc áldozat, haláluk pedig ugyanannak a személynek a lelkén szárad, aki addigra miniszterelnök urunk legjobb barátainak egyikévé avanzsált, nem tudni, hogyan. Orbán mindenesetre már 2013 augusztusában akként határozott, hogy a paksi atomerőmű bővítését nemzetközi tender kiírása nélkül az oroszokra bízza. Ez oly meghitt kapcsolatról, a kölcsönös érzelmeknek olyan hőfokáról és szilárdságáról tanúskodik, amilyenről leginkább csak romantikus regényekben olvashatunk. Nem csoda hát, hogy Orbán ezt a – Magyarország jövőjét pénzügyileg és külpolitikailag is évtizedekre meghatározó – döntését a nyilvánosság teljes kizárásával hozta meg, helyesen mérve föl, hogy egy bimbózó liezon édes titkai csakis a felekre tartoznak, és senki másra.

Ha viszont ezt a kapcsolatot nem a túlhabzó szenvedélyek irányítanák, hanem a józan ész is kapna benne aprócska szerepet, akkor már réges-rég feltűnt volna, hogy a csodálatra méltó Vlagyimir Vlagyimiroviccsal igazából nem stimmel valami. Neki nem elsősorban a magyar miniszterelnök mély barátságára volna szüksége, hanem terapeutára, és lehetőleg mihamar, még mielőtt a hazáját és vele együtt a világot is a teljes romlásba taszajtaná. Az a szerep, amelyet kinézett magának, ma már népszerűtlen. Talán Napóleon volt az utolsó olyan formátumos történelmi személyiség, akit komoly elmék is respektáltak pusztán azon az alapon, hogy sikerült a fél világot fölégetnie, evvel villogni már egy jobb valóságsóban se igazán lehet. Noha Napóleon úgy aránylik Vlagyimir Vlagyimirovicshoz, mint Edward John Smith, a Titanic parancsnoka az idióta üdülővendéghez, aki ezen a nyáron fog a bérelt gumimatracáról részeg állapotban a Balatonba fordulni, ahonnan aztán vagy kihúzza valaki, vagy nem.

Putyin ezekben az órákban már a felszín alatt kapálódzik, képzett vízimentő pedig sehol. Katonai szempontból a jelek szerint befuccsolt. Innen még nyerhet ugyan, sőt valószínűleg fog is, de olyan áron, ami a gyalázatot kozmikus méretűvé növeli. Külpolitikailag elszigetelődött, nevét már Kína jobb köreiben is zsenánt kiejteni, az oroszok pedig nem hősként ünneplik, ahogy illenék, hanem agyament zsarnokként pocskondiázzák. Okuk van rá, hiszen a hírek szerint magányosan őrjöng a Kreml falai között, hovatovább a bizalmi emberei se merik megközelíteni, tartva a dühkitöréseitől, amelyek mind eszelősebb benyomást keltenek. A nukleáris csapásmérő erők már teljes harckészültségbe vannak helyezve, vagyis a cselekmény ismert dramaturgiai sémákat követ, avval a különbséggel, hogy a világot végül mégiscsak megmentő szuperügynök ebből a forgatókönyvből sajnos kimaradt.

A tévét pedig nem tudjuk kikapcsolni, ugyanis a távirányító Putyinnál van.