Mehr Europa!

Európai Egyesült Államokat akar az új német villanyrendőr-koalíció, bele is írták a programjukba, amely nem mellékesen százhetvenhét oldalas, huszonkét munkacsoportban háromszázan dolgoztak rajta négy hónapon át. Komoly és velős szöveg, magyar szemmel nézve pedig némiképp valószínűtlen. Mifelénk a kormányprogram egészen másmilyen szokott lenni, már ha van egyáltalán. A 2010-es Nemzeti Együttműködés Programjának terjedelme például feleekkora se volt, de az is többnyire értelmezhetetlen handabandából és az ellenzék pocskondiázásából rakódott össze. A következő alkalommal, azaz 2014-ben Orbán a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara fórumán hirdette ki azt a valamit, amit ő kormányprogram gyanánt gondolt felvezetni, ez tíz, általánosságokban mozgó és többnyire már ismert pontból állt. Szerény produktumát maga az előadó se vette komolyan, ezért már az elején kijelentette, hogy pártjának programja egyetlen szóban foglalható össze, abban, hogy folytatjuk. Ezt a retorikai alakzatot nyilván frappánsnak és gyümölcsözőnek találta, így aztán ismételgeti azóta is, Senecával vallva, hogy szerencsétlen az olyan ember, aki a jövő miatt nyugtalankodik. Ezzel szemben a németországi szociáldemokraták, szabad demokraták és zöldek összeraktak egy olyan szöveganyagot, amitől Orbán lidérceseket álmodhatna akár, mi azonban feltételezzük, hogy ő, lévén érett és bölcs férfiú, lefekvés előtt elegendő mennyiségű pálinkát fogyaszt és dallamosan hortyog reggelig.

Az Európa jövőjéről szóló konferencia alakuljon át alkotmányozó nemzetgyűléssé, és hozza létre az európai föderatív államot, ez áll a Merjünk nagyot lépni (Mehr Fortschritt wagen) című dokumentum 131. oldalán. Bennünk ez a cím némiképp orbáni reminiszcenciákat gerjeszt, noha részint Willy Brandt egykori szlogenjére rímel, részint pedig az ellentétes irányba mutat. Olyasféle ábránd, amitől kormányzó urunk, ha jobban belegondol, gyomorideget kap, és megint csak kénytelen lesz a poharát fenékig üríteni.

Vagy ki tudja.

Legyünk büszkék az értékeinkre, a legjobbjainkra, akikhez hasonlók a nagyvilág más tájain elvétve fordulnak elő. Ha csakugyan lenne USE, azaz United States of Europe, Orbán azt pár év, sőt talán pár hónap alatt rendes autoriter kleptokráciává fejlesztené tovább, olyanná, amilyet nekünk testközelből van szerencsénk ismerhetni. Csak hát ehhez harminc évvel később és mondjuk Németországban kellett volna születnie, de ugyanazokkal a képességekkel, amelyeket most a mi szebb jövőnk érdekében kamatoztat. Nem így alakult, Európa népe tehát sohase tanulja meg, hol lakik az úristen, és emiatt örökké frusztrált marad, Orbán pedig továbbra is kénytelen lesz beérni a szittyák nyomorgatásával, miközben az európai szuperállam virrasztó éji fellegként borítja rá nagy szárnyait.

Már ha megvalósul, mármint a szuperállam, ám ennek optimistán közelítve is csak halovány esélye van.

Kezdjük ott, hogy Németországban ez az első hárompárti koalíció, korábban ilyen ott nem volt egyáltalán. Három disznót is nehéz együtt tartani, nemhogy három olyan pártot, amelyeknek gyökeresen eltérő világképük van, eltérő koncepcióik és távlati céljaik vannak. (Pontosítsunk: a szociáldemokraták és a zöldek aránylag közelebb állnak egymáshoz, míg a szabad demokraták az alacsony adókat és a minimális állami pénzszórást favorizáló liberális eszményt követik, egyebek között a klímatárgyú költekezést is erősen ellenezve. Viszont a joguralomnak a dwa bratanki által művelt tiprását egyikük se szenvedheti.)

Magyarországon az ilyesfajta problémák nemcsak ismeretlenek, hanem el se gondolhatók, tekintve hogy a mi pártjainknak többnyire nincs semmifajta világképük, nincsenek koncepcióik, a szándékaik pedig kimerülnek abban, hogy a következő ciklus folyamán is a parlamentben maradjanak. Ezzel szemben az SPD, az FDP és a Zöldek csakugyan elhiszik, hogy nekik van valamiféle álláspontjuk, amelyet képviselni kötelesek, gyakorlatukat tehát ehhez igazítják. (Egyébként az SPD színe a piros, az FDP-é a sárga, a Zöldeké a zöld, a három együtt pedig a villanyrendőr-koalíció, németül Ampelkoalition. Tagállami szinten 1990-től 94-ig ilyen egyszer már működött.) Ami pedig a legfontosabb, Olaf Scholz, a leendő kancellár igen tapasztalt, profi politikus ugyan, de nem egy Orbán, aki ha kimondja a verdiktet, akkor mindenki összecsapja a bokáját és siet a parancsot végrehajtani. Scholznak nehéz dolga lesz, állandóan egymásnak feszülő álláspontokat kell kompromisszumos mederbe terelnie, ami szükségképpen az eredeti szándék kiheréléséhez vezet. Ilyen módon nemhogy Európa legnagyobb és legerősebb államát, de egy kocsmát se lehet megfelelő hatékonysággal kommandírozni, a kormányzás pedig közröhej tárgya lesz. Ez egy darabig szórakoztató ugyan, ám a néző idővel ráun és másik csatornára vált. Ha pedig netán mégis sikerül majd egy-egy törvényt gatyába rázniuk, azt még a Bundesratnak is jóvá kell hagynia, ott pedig nem pártok, hanem a szövetségi államok kormányainak megbízottjai döntenek. Rájuk a villanyrendőr-koalíciónak semmi befolyása nincs.

Ha így nézzük, az látszik valószínűnek, hogy Orbánnak a lelki nyugalma érdekében csak minimális mennyiségű pálinkát kell fogyasztania, Merkel távozását tehát nagyobb megrázkódtatások nélkül kiheverheti. Egyébként nem is volt az a szerelem annyira idillikus, ahogyan emlékszünk rá. Jól indult ugyan, találkozásaik a kétezres évek elején a turbékolás jegyében teltek, köszönhetően annak, hogy az NDK-ban nevelkedő Merkel időnként megfordult Magyarországon, és abból az időszakból szép emlékeket dajkál kebelében. Egyszer például megkérdezte Orbántól, hogy a HÉV Rómaifürdő megállójánál az a pék vajon még most is működik-e. Aztán eljött 2010, amikor is Orbán az unió egyik tagállamát lekapta a tíz körméről, és fényes nappal az egész világ szeme láttára tette a magáévá, ez a körülmény pedig a föntebb vázolt plátói szerelem rózsalugasát orkánként söpörte el. Korábbi ifjú lovagját Merkel jó darabig még csak fogadni se volt hajlandó, pedig a magyar külügy ennek érdekében állítólag minden követ megmozgatott. Amikor aztán a magyarok vezetőjének mégiscsak a kancellár asszony színe elé szabadott járulnia, kézcsókkal üdvözölte őt, ami a diplomáciai életben fölöttébb idétlen benyomást kelt, sőt valójában el se képzelhető. A tárgyalás után pedig kijelentette, hogy Merkel rokonszenves, de nagyon kemény nő. „Nem szeretnék politikai ellenfele lenni”, tette hozzá bók gyanánt, noha valójában az volt. Ellenfele, sőt ellensége volt mindennek, ami Európát Európává teszi, és ezeknek az értékeknek ellensége továbbra is. Miközben szerte a magyar rónán az Audi, a BMW, a Mercedes és az Opel gyárai zakatolnak.

Ezt a problémát kell a villanyrendőr-koalíciónak lenyelnie vagy kiköpnie, nem lesz túl könnyű se így, se úgy. Más kérdés, hogy (1) ez még mindig a legkevésbé releváns gondjaik közé tartozik, (2) a problémákhoz eleve másképp közelítenek. Hermann Hesse a második világháború legsötétebb napjaiban figyelmeztette a honfitársait arra, hogy mindig újra lehet kezdeni. „Jedem Anfang wohnt ein Zauber inne”, minden kezdet varázslatos. Mi, dúlt keblű mélymagyarok viszont akképpen vélekedünk, hogy minden kezdet nehéz, a folytatás pedig még nehezebb lesz, már ha megérjük egyáltalán.

Aztán nem értjük, mért tartunk ott, ahol.