Godot megjött és dolgozik

A legeslegújabb kori magyar politikai élet jobboldalán eddig volt egy, azaz egyetlenegy valódi, autonóm politikus, és voltak-vannak az ő lakájai. Most azonban forradalmi és úgyszólván felfoghatatlan változás tanúi lehetünk, amennyiben a jobboldali politikusok létszáma egyről kettőre emelkedett. A különbség nem elsősorban mennyiségi, hanem elvi és alapvető. Az egy különbözik minden mástól, eredeti, megismételhetetlen, extravagáns, önálló, szuverén, a kettő viszont számnév csupán. Amiből egynél több van, az lehet tucattermék, gyártószalagról legördülő söröshordó, alma a fáról, röfögő disznó a hizlaldában, akármi. A kettővé sokasodó és kozmikus magányának csillagporától ekként megfosztott egy a szemünk láttára hull alá az égből, attraktivitását csaknem mindenestül elveszíti, orcájának nemes vonásaira a mindennapok szürke árnya borul.

Hacsak minden kétséget kizáróan be nem tudja bizonyítani, hogy a jobboldali magyar politikusok halmazának másik eleme nem jobboldali és nem is politikus, hanem gyújtogató, csóvás ember, úrnak, magyarnak egyként rongy. A képletet némiképp bonyolítja, hogy a másik elem viszont őróla, az ő fennkölt személyét illetően akarja igazolni ugyanezt, és sajnos egyáltalán nem zárható ki, hogy a profanum vulgus bizonyos hányadát sikerül is megtévesztenie.

Abból pedig sok jó ki nem kerekedhet.

Európa és általában a civilizált világ más országaiban hasonló helyzet nemigen áll elő, azokat az országokat ugyanis nem istenkirályok, hanem többé-kevésbé elszámoltatható köztisztviselők vezetik, szűkebb térségünkben viszont akadnak megfigyelhető párhuzamok. Politikai előélet híján való, Európa-párti, bőszülten korrupcióellenes, nagyobbrészt jobboldali figurák bukkannak elő egyre-másra, mozgalmakat gründolnak, és iparkodnak rajzszögeket csempészni az uralmukba mostanra belezápult bal- és jobboldali elitek terebélyes ülepe alá. Jellemzően közép-európai népszokásról van szó, dívik a Rila–Rodopei-masszívumtól kezdve föl egészen a Balti-tengerig mindenütt, mostanra pedig Mária országába is beszüremkedett.

Holott ez őneki nem is volt megengedve egyáltalán.

A helyzet pikantériáját az a körülmény is fokozza, hogy kormányzó urunk hosszú évek óta bolyong Közép-Európában föl s alá, megértetni akarván a helybeli potentátokkal, hogy a térség legfőbb vezetőjévé őt szemelte ki az Úr, eközben jövőbe mutató beszédeket tart és nagyívű jóslásokba bocsátkozik. Közép-Európa felértékelődik, erősödik, a jelentősége nő, és az egész Európai Unió növekedési centruma keleti irányba tolódik, Közép-Európába, mondta tavaly ilyenkor Szlovéniában. Ugyanakkor és ugyanott beszélt arról is, hogy 2010 táján elolvasott egy halom olyan könyvet, amelyek mind az új évtized várható fejleményeit taglalták, viszont Trumpot, a Brexitet, a menekültválságot és a járványt egyik se jósolta meg. Mondta ezt abban a térségben, ahol a hivatalban levő politikusok talpa alatt a föld már évek óta mocorog, sőt repedezik, ezt valamennyien érzik is, kivéve őt, a nagy jövendőmondót. A múlt hónap végén Csehországban vázolta fel, hogy Közép-Európa mily káprázatos lehetőségeket kínáló évtized előtt áll, és kinek mondta ezt? Természetesen Babišnak, ki másnak, ő nyilván azóta is teljesen fel van dobva emiatt.

Ami pedig a másik jobboldali politikust illeti, ő itt van a kapun belül immár tizenkét esztendeje. 2018-ig az illegalitásban húzta meg magát, akkor aztán kinyújtotta a csápjait, és övé lett Hódmezővásárhely, mostantól pedig miniszterelnök-jelölt. Kormányzatunk nem hisz a szemének, ilyen még nem volt és nem is lehetséges. Jön ez a fazon, akit senki se ismer, aki senkivel nem koptatta együtt az iskolapadot, nem hajkurászta ugyanazokat a leányokat, nem búsongott ugyanannál a kocsmaasztalnál, tömören fogalmazva, aki valójában nincs is, és ránk rúgja az ajtót.

Hogy mért volt rá képes, az egyfelől rejtélyes, másfelől viszont nyilvánvaló.

Rejtélyes azért, mert az előválasztáson a dolog természetéből fakadóan pártok feszültek egymásnak, MZP viszont nem párt, hanem magánszemély. Semmi módon nem magyarázható, hogy a pártok versenyében rajthoz állhatott. Evvel együtt bejutott a második körbe, ahol is újabb csoda történt, amennyiben a sok ponttal előtte járó versenytársa egyszer csak hipp-hopp, az ő javára visszalépett. Indoklás persze van, csak hát normális körülmények között ilyesmi sohase fordul elő.

Ha viszont másfelől nézzük, MZP győzelme magától értetődik. Neki azért jött össze, mert kívülálló, mert nem azok közé tartozik, mert nem érezni rajta az ő szagukat. Közép-Európa politikai emberpiacain manapság azok a legkelendőbbek, akiknek még esélyük se volt arra, hogy nyilvánosan porig égessék önmagukat. Ellentétben a fölöttük járókkal és pláne az elit sűrűjéből érkezőkkel, utóbbiaknak még csak szarba se kell lépniük ahhoz, hogy körülöttük mindenki fintorogjon.

MZP győzelmének ez az első oka. A második maga az előválasztás, amely 2010 óta a parlamenti ellenzék első értelmes és sikeres akciójának tekinthető. Ha ez nincs, akkor a politika szentélyébe senki outsider a saját erejéből be nem furakodhat, márpedig a választóknak és kiváltképp a politika szele által eddig meg nem legyintett fiataloknak pont egy ilyen hiányzott. Egy kívülálló, akit emberszámba lehet venni, aki ráadásul keményfejű, jobboldali, ultrakonzervatív vidéki gyerek, viszont nem a bunkók közül való, szekérderéknyi diplomája van, mindenféle nyelveken beszél. Ért a marketinghez, médiaképes, most még gyakorlatlan, de majd beleszokik. A magyar politika élvonalában hemzsegnek az olyan figurák, akik több évtizedes rutinjuk ellenére sehol sincsenek hozzá képest, egyébként pedig ez részletkérdés csupán. Ami nem részletkérdés, az az, hogy az előválasztás tekintetében obligón kívüli Fidesz háromszázhetvenmillió forintot áldozott arra a kampányra, amelyhez valójában semmifajta köze nem volt, vagy legalábbis nem lehetett volna, ugyanerre MZP a fönti összegnek pontosan a századrészét fordította. Pártbázis nélkül, mindenfajta politikai és kommunikációs hátország nélkül, vállán tarisznyával, benne hamuban sült pogácsával, mint egy mesehős.

A horizonton túl a hétfejű sárkány dekkol türelmesen, más kérdés, hogy a publikum egy része a népmesei romantikára cseppet se fogékony, helyette inkább a rég bevált narratívákra hagyatkozik.

Szebb napokat látott úriasszony és szakadtabb küllemű, őszülő úriember ül a vidéki város rendelőintézetének folyosóján, unottan beszélgetnek. – Nem bír az ilyen egy helyben maradni – mondja az úriasszony –, Amerikában se volt neki sehol maradása, hol ezt csinálta, hol amazt. Van egy halom szakmája, mindenütt felveszik.

– Mert ott még nem ismerik a fajtáját – szögezi le a hallgatója, ebben aztán egyet is értenek.

– Figyelje meg, hogy még tavasz előtt elhúz innen – teszi hozzá a hölgy –, berámolja a hét kis purgyét az autóba, aztán uzsgyi.

– Az való az ilyeneknek, a vándorélet – foglalja össze az őszes halántékú úr az elhangzottakat, majd mindketten tűnődve néznek a semmibe.