Kurvának állni

A Magyar Nemzeti Múzeum szentély, a tudomány és a hazaszeretet temploma, ezt a felismerést L. Simon László, a múzeum új főigazgatója tette közkinccsé a beiktatása alkalmával tartott beszédében. Komolyan gondolhatta, hiszen belefoglalta már a pályázatába is, továbbá egy tanulmányba, amelyet Virágos Gáborral együtt írt, és a Kommentár ez évi második számában tárt a művelt és érzékeny publikum elé.

Természetesen a múzeum nem szentély és nem templom, hanem múzeum. Közelebbi meghatározását illetően a balliberális tévtanok terjesztésével nem igazán vádolható Pallas lexikonhoz fordulhatunk. „A középkor vége óta M.-on ritka és érdekes tárgyak kiállítására szolgáló épületet értenek, melyekben természettudományi vagy művészeti tárgyakat őriznek; később műemlékek megőrzésére szolgáló épületet értettek rajta, míg az újabb időben művészeti és tudományos gyűjtemények elnevezésére szolgál.” Ennyi, és ezt az új főigazgató is pontosan tudja. Ha ennek ellenére badarságot beszél, annak egyértelmű és világos oka van, ahogy az a pályázati anyagában egzakt megfogalmazást kapott. „…[A]z intézmény egyre több új funkciót kénytelen magába fogadni a változó kulturális közegben, a nemzetállamokra épülő keresztény Európa jövőjéért folyó, napról-napra látványosabb kultúrharc közepette” (kiemelés tőlem – V. I.).

Ezt a harcot tudvalevőleg kormányzó urunk vívja nyaranta a madárijesztők, telente pedig a hóemberek ellen, öldöklő küzdelmében pedig minden igaz magyar hazafi szívvel-lélekkel és kivont szablyával osztozik, ki-ki amivel és ahogyan csak tud. Az új főigazgatónak mindenesetre ott a helye a legelső vonalban, ahol repeszgránátok robbannak és golyók süvítenek, neki ugyanis van mit meghálálnia. Vállalkozásai masszív állami támogatásokban szoktak részesülni, a Simon Panzióhoz vezető mellékutat a kormány újíttatta fel csaknem nyolcszázmillió forintért, szőlejében baracskai elítéltek dolgoztak, ezt onnan tudni, hogy kormányzó urunk, amikor a birtokot meglátogatta, kedélyesen elbeszélgetett velük. Gazdasági holdudvara a Népszabadság 2015-ös kimutatása szerint addigra több mint egymilliárd forintnyi közpénzt nyelt le, nagyobbrészt olyan állami intézményeknek köszönhetően, amelyekben ő vagy valamelyik embere játszott vezető szerepet. Evvel kapcsolatos nézeteit az Index róla írt portréjának köszönhetően van szerencsénk ismerhetni, eszerint kurvának állni nem kötelező, de ha már annak álltál, akkor dugjál és hajtsd a pénzt. Tudatában annak, persze, hogy a dugás ebben a kontextusban jóval szalonképtelenebb tevékenységet jelöl, mint darabbérben kufircolni a kapu alatt, hiszen abban nem volt semmi erkölcstelen. A szolgáltató elhelyezte a retiküljében a kialkudott összeget, majd azt nyújtotta, amit a kuncsaft kapni akart. Nem ártott vele senkinek.

L. S. L. ezzel szemben azt írta a Kortársban, hogy „az erős állam jogos eszméje kívánja meg a kultúrpolitika centrálissá tételét. Mit sem ér a jelenlegi, Orbán Viktor vezette politikai közösség által létrehozott centrális erőtér a kultúrpolitika központi kérdéssé tétele nélkül.” Igaz, de vannak szavak és pláne gondolatok, amelyeket egy nem túl magas civilizációs szint fölött egyetértőleg kimondani és pláne leírni illetlenségszámba megy. Ha a kormányzat frontharcosainak egyike-másika írna hasonlót, az kevésbé volna meglepő, viszont a főigazgató literátus ember, okos, művelt, jó ízlésű, kultúrpolitikusként pedig számos alkalommal támogatott valódi értékeket. Más kérdés, hogy ezeket, ha érdekei úgy kívánták, pár hónappal később habozás nélkül eltaposta, mint orrszarvú a bozóttüzet, de hát aki kurvának állt, az nem finnyáskodik, hanem kufircol, ahogy azt kell. A föntebb idézett szöveg egyébként A kultúra mint erkölcs címet kapta, ennél frappánsabbat magunk se találhattunk volna ki.

A kérdés most már csak az, hogy mi a tudomány és a hazaszeretet templomának a konkrét feladata a centrálissá tett kultúrpolitikán belül, a nemzetállamokra épülő keresztény Európa jövőjéért folyó kultúrharc közepette, és hogyan kell a főigazgatónak e kultúrharc mezején minél célirányosabban kufircolnia. Vegyük például a hun–magyar rokonság legendáját, már csak azért is, mert ezt a példát a beiktatásakor tartott beszédében a főigazgató is említette. „Tudományos, történeti vagy régészeti szempontból nyilván érvényes dolog azt boncolgatni, hogy a magyaroknak van-e vagy nincs közük a hunokhoz”, mondta a megengedhetőnél talán kissé liberálisabb hangnemben, majd rátért a lényegre: „ha valamiről utólag akarják kideríteni, hogy nem úgy van, ahogyan mi azt nemzedékeken keresztül hittük, ahogyan apáról fiúra, tanárról diákra továbbadtuk, akkor egy egész nemzeti közösségen képes eluralkodni a kognitív disszonanciának nevezett belső feszültség”.

Mármost ez az, ami sokat szenvedett országunkban bármi áron, de kerülendő, a belső feszültség, amely a híveknél mentális székrekedést okoz. A jobboldali magyar szavazó legyen elégedett, boldog és kövér, semmi kognitív disszonancia, attól ugyanis meghasonlik önmagával, és a végén az ellenség prédája lesz. Egyébiránt kormányzó urunk három évvel ezelőtt Kirgizsztánban járva szögezte le, hogy a magyar a türk nyelvekkel áll rokonságban, egy évre rá összeállt a Kásler professzor szíve csücskét jelentő Magyarságkutató Intézet, a hun–magyar rokonság eszméjét pedig az újraírt történelemkönyvek is pedzegetik. E tárgyban tehát ne nagyon tessenek kutatgatni, mert abból csak baj lehet.

A jobboldal tábora sokszínű, találékony és szellemdús, nem olyan, mint a baloldalé. A nemzeti érzelmű gondolkodók szerint a magyar nyelv a sumerből, az óegyiptomiból, nemkülönben a japánból származik, bár a baszknak is rokona, ám egyszersmind az is igaz, hogy a felsoroltak származnak a magyarból. Ősszüleink tudvalevőleg magyarok voltak, az Úr magyarul szólt hozzájuk a Paradicsomban, és magyarul dorgálta őket amiatt, mert saját kezűleg nemesített almafájának egyetlen gyümölcsét mohón felfalták. A Pilisben spirituális erőművek üzemelnek, Salamon király ellenben haláláig a Bakonyban vezekelt. Ami pedig a legfontosabb, „a magyaroknak őstudati szinten emlékképeik vannak az Istenükkel való szoros kapcsolatról, a teremtés tényéről, s arról, hogy nekik a földön meg kell tanítani mindenkit az eke használatára, a haza szentségére (korsó), a kard védelemre szolgáló szerepére és a fokossal való révülés szent gyakorlatára, vagyis a Teremtővel való rendszeres kapcsolattartásra” (Gyárfás Ágnes: A magyar gondolkodásmód. Ősi gyökér, 45. évf. 1–2. szám.).

Mindez persze csak elenyésző töredéke annak a szellemi kincsesháznak, amelyet a kormányoldal szavazótábora birtokol, és amelyet a múzeum tudomásul venni, értékén becsülni és gyámolítani tartozik. Annak érdekében, hogy a kognitív disszonancia a fejét fel ne üsse. Aggódnunk persze nem kell, az új főigazgató, mint mondtam, okos ember, a feladat így vagy úgy, de abszolválva lesz. A tudomány és a hazaszeretet templomára fölöttébb szórakoztató esztendők köszöntenek, és ez csak egy intézmény a sok közül.

Nem tudni, hány laposföld-hívő van Magyarországon, ám az szinte biztos, hogy kivételes elmék valamennyien, és nagyobbrészt kormányzó urunk táborát erősítik. A kognitív disszonanciától őket is kímélnünk kell, ám evvel semmi gond. A Planetárium négy éve bezárt.