Holtág

A kert vége kiépített partszakasz, van egy stég meg egy kis beugró, lépcsőkkel. Ezt általában hulladékokkal tölti fel a víz, nyár elején, mikor először lejöttünk, az öböl felszínét zöld szőnyeg fedte, azon békák tanyáztak, harmincan-negyvenen; nyilván nem voltam rokonszenves nekik, ahogy a közelükbe értem, az égnek emelték tekintetüket és méltatlankodva vartyogtak. Fél napba telt, mire sikerült ezt a részt úgy-ahogy kipucolni, annyira legalábbis, hogy be lehessen menni a vízbe, próbáltuk a hínárt is ritkítani, de az reménytelen. Ennyi hínár még sohasem volt, nemcsak a parti részt lepi el, van a meder közepén is, ahol a víz mélysége több mint négy méter, kijjebb úgyszólván áthatolhatatlan drótakadállyá fajul, rátekeredik az úszó ember kezére, lábára, undorító érzés, próbálom meggyőzni magam, hogy ez is éppen olyan növény, mint a muskátli, nem lényegéből fakadóan utálatos, csak én érzem úgy, mindazonáltal Allahnak ezt a teremtményét nem könnyű megszeretni, bár még mindig szívesebben él vele együtt az ember, mint a felszínen terjedő olajfoltokkal és mindenféle egyéb gvanús mocsokkal. Százötven éve ebben a mederben még tiszta ivóvíz folyt, hemzsegett benne a hal, a rák meg a csík, amellett hajózták is, ezen hozták le az Erdőhátról a tűzifát, meg az almát Csongrádból; most már nemhogy inni nem való, néha belemenni is undorodik az ember (egyébiránt azt a vizet se lehet meginni, ami a csapból folyik, színe és illata, mint a lóhúgy, arzéntartalma viszont jóval magasabb), hajózásra pedig per definitionem alkalmatlan, lévén holtág. Valamikor, régen, eleven volt, s mint ilyen, ki-kiöntött, gyakran megjárta a határ laposabb részeit, és oly termékennyé tette, hogy a leggazdagabb vidékek egyike volt ez az országban; más területek tartósan víz alatt maradtak, szülőfalum mintegy tizennyolcezer holdnyi határából csaknem tizennégyezer náddal és gyékénnyel borított, vízimadaraktól hemzsegő rétség volt, eleim kosárszám szedték össze a rákot, ha éppen arra támadt gusztusuk, vagy reggeli előtt annyi madártojást gyűjtöttek, hogy megtelt a csónak hátulja, hal, csík meg ilyesmi volt korlátlanul, de szárnyas is; hogy mást ne mondjak, csak vadkacsából tizennyolc különféle fajta között lehetett válogatni. Nyaranta a természet eltartotta az embert, munkálkodni inkább csak télen volt szokás, főleg unaloműzésből; gyékényt dolgoztak fel, eladták, így múlatták az időt mindaddig, amíg az akkori politikai elit úgy nem érezte, hogy vízügyekben is rendnek muszáj lenni, és rá nem lelt a rendcsináió vízügyi szakemberekre; mármost Magyarországon a politikus mindig megtalálja a maga Vízügyesét, s a vízügyes is keres magának megfelelő politikust, hogy támogatásával rettentő eszméit a gyakorlatban megvalósíthassa. Holtággá teheti például az élő vizet, és elhitetheti az emberekkel, hogy ez jó nekik. „A Tiszaszabályozás minden esetre a legnagyobbszerű s legüdvösebb vállalatokhoz tartozik, s méltán büszkélkedhetünk vele, hogy magyar értelmiséggel s magyar tőkével hajtatik végre” — így szól egy diadaljelentés 1856-ból. Kétségtelen, persze, hogy ami holt, az általában szabályosabb annál, ami él, s ilyképpen egy mangalica lebökését is nevezhetnénk sertésszabályozásnak, de mégis inkább disznóölésnek szoktuk mondani. Annyi biztos, hogy a holtágban rend van, ennek megfelelően a halfogás napi gyakorlata itt úgy fest, hogy kiül a horgász a partra és alámeríti kornyatag készségét, egy darabig elméláz ott, aztán hazamegy . Hal nélkül, persze. Nagy ritkán ugyan előfordul, hogy arra kóborol egy lomha, deprimált és a honvágytól fátyolos tekintetű példánya amaz ízetlen növényevőknek, amelyek a távoli Szibéria hatalmas folyamaiból száműzettek ide, némelyek szerint a Lénából, és hovatovább utolsó emlékei az öröknek és megbonthatatlannak; ez a szerencsétlen aztán, merthogy a piszkos vízben nem látja a horgot, véletlenül nekimegy s olykor még bele is akad. Hogy azután mi lesz a nyomorulttal, az nem tudható, a húsát ugyanis mindenki utálja, kifogása egyfajta sportsiker. Megjegyzendő, hogy abban az időben, amikor itt nemcsak a harcsa, a csuka meg a süllő hemzsegett, de még menyhal is volt, senki emberfiának eszébe nem jutott volna, hogy sportból fogjon halat, hiszen azt se tudták, mi a fene az a sport. Most meg azt nem tudják, mi a fene az a menyhal. (Megmondom: angolna formájú, szürkés színű, fekete pöttyökkel, hasa fehér, íze jobb, mint az angolnáé, mája különösen finom; kemencében sütötték, mint az angolnát, és paradicsom- vagy pláne rákmártást adtak hozzá.) Most már ilyen itt nem lesz, sőt megjósolható, hogy ha így megy tovább, semmi se lesz, a faunából csak a szúnyog fog megmaradni, az most is van bőviben, noha irtják, kéthavonta egyszer permetezőkocsi vonul végig a part mellett és fehér ködöt okád a víz felé, vélhetőleg szúnyogtápszert, utána tudniillik mindig több van ezekből a dögökből, állnak az emberek a parton és hetykén csapkodják a bokájukat meg a lábszárukat, akár egy néptánccsoport, ezen a környéken nyalka honvédeink is úgyszólván játszva sajátítanák el ama tüzes és szilaj harci táncokat, melyekkel — miniszterük instrukciói szerint — honunk ellenségeit kellend majd elriasztaniok. Nem is beszélve arról, milyen jót tenne egy ilyen helyszín harcosaink nemzettudatának, most ugyanis a holtág — mindegy, melyik holtág — a legmagyarabb folyó, hiszen, emlékezzünk csak, a Tisza ezt a megtisztelő címet azért kapta, mert magyar földön fakadt, és ott is ért véget, később azonban történtek apróbb változások, úgyhogy manapság ez a definíció csakis a holtágakra áll, azokra viszont vitán felül. A legmagyarabb folyók mindegyikét az jellemzi, hogy tökéletesen ráncba van szedve, engedelmeskedik a központi akaratnak, szintmagasságát, folyásirányát és sebességét vízügyi hivatalnokok írják elő, nyilván magasabb ideológiai szempontok alapján, fölötte zsír- és hagymaszagot meg lagzilajcsis hangfoszlányokat tereget a szél, vize egykedvű, sötét és hallgatag. Egyébként szó sincs arról, hogy Magyarországon kívül ne lennének holtágak, legfeljebb másképp hívják őket, angolul például backwater a nevük, mellesleg ennek a főnévnek — az angol értelmező szótárak tanúsága szerint — van egy átvitt értelmű jelentése is: a szellemi pangás/tespedés/eltunyulás helye vagy állapota.