Élet és Irodalom,

LXVI. évfolyam, 37. szám, 2022. szeptember 16.

VÁNCSA ISTVÁN

Magyarország Európa közepe, mondta Kötcsén a miniszterelnök politikai igazgatója az Index tudósítása szerint. Azt is mondta továbbá, hogy Európa közepének kormánya „kitart amellett, hogy az alacsony keresetűeket és a nyugdíjasokat, valamint a nagycsaládosokat megvédje”.

A fentiek hallatán érzett örömünket fokozza és elmélyíti egy másik hír, amely szerint olajozottabbá váltak a végrehajtások. Régen ez hosszú, idegőrlő procedúra volt, az érintettek a rengeteg huzavonába bele is gárgyultak, ma már ilyesmi elő nem fordulhat. Kitűzik az eljárás időpontját, három hét múlva a család már a friss levegőn, Isten szabad ege alatt tér nyugovóra. Kifogással élni persze lehet, azt a végrehajtó nyújtja be a bíróságon, ott elbírálják, csakhogy addigra a család volt otthonának ablakait már az új tulajdonos horkolása rezegteti.

Mindenki boldog és elégedett, bár a kilakoltatott család tagjai talán valamivel kevésbé, már amennyiben tudatában vannak annak, hogy magatartásukkal az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megszegése szabálysértését valósítják meg, ennek összes vonzatával, ám ebbe most inkább bele se gondolunk.

Kilakoltatásügyben, ezt talán mondanunk se kellene, a népnyúzó Horn-kormány uralmának időszaka volt maga a földi pokol. A vidéki nyomor elől a fővárosba menekülő családok tömegei rossz állagú, önkormányzati tulajdonú bérházak üres vagy üresnek látszó lakásaiban ütöttek tanyát, ellenük az önkormányzatok kilátástalan küzdelmet folytattak, persze mindhiába. Ha egyszer bevették magukat valahová, onnan se tömjénfüsttel, se szenteltvízzel nem lehetett őket kizavarni. Ahol pedig sok volt az önkényes lakásfoglaló, ott a bűnözés is lábra kapott.

Mindez ma már a múlt ködébe vész, köszönhetően kormányunknak és személy szerint Völner Pálnak, ő volt az, aki 2020 júliusában az Igazságügyi Minisztérium államtitkáraként a végrehajtási eljárás áramvonalassá tételét megálmodta és a parlamenti többséggel elfogadtatta. Munkájának eredményét az érintettek az árverezési moratórium júniusi lejárta óta élvezhetik, evvel együtt az Egyes igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló törvényjavaslat (T/10744. szám) beterjesztője nem vált annyira népszerűvé, mint ahogy azt ő korábban joggal remélhette, sőt. Több mint fél éve immár, hogy a Legfőbb Ügyészség méltatlan támadásával kell szembenéznie, és miért? Ahogy ezt nyájas olvasónk is tudja, azért, mert a végrehajtói kar vezetőjétől időnként 2–5 millió forintnyi kenőpénzeket vett volna át.

Gondolkodjunk.

Legjobbjaink körében, ahová tavaly december hetedikéig Völner is tartozott, pár millió forint semmit se jelent, ha otthonuk padlóján ilyesmi éktelenkedik, odébb rúgják, majd a robotporszívó felszedi. Hogy még világosabbak legyünk, „Völnerék családi – a politikus felesége és a fia nevén lévő – cége a főtevékenység szerint ingatlanüzlettel foglalkozó Tagba Kft. A 2015-ben alapított cég igen hamar százmilliós forgalmat ért el, a cég eszközállománya közel egymilliárdosra hízott, ebből csak a pénzeszközök 552 milliót tesznek ki” – írta a Népszava tavaly decemberben. Mármost elgondolható-e, hogy egy ilyen család feje koszos pár milliókat rakjon a táskájába? A kérdés nyilvánvalóan abszurd. Evvel együtt elképzelhető, hogy Schadl néhanapján, amikor épp a fölösleges cuccokat szórta ki a zsebeiből, ilyesmit adott át Völnernek, avval a céllal, hogy a lakhelyéhez közeli templom perselyébe dobja be, ha épp arra sétál. Völner átvette, bedobta, ő ugyanis templomba járó ember, a perselybe pedig mindig dob valamit, hol ezt, hol azt. Hívő lélek, és ezt nem is titkolja. 2008-ban a Komárom megyei közgyűlés elnökeként erőnek erejével oda akarta adni a tatai Eötvös József Gimnáziumot a Szeged-Csanádi Egyházmegyének, az pedig szívesen átvette volna, igyekezete azonban a szülők és a tanulók ellenállása folytán zátonyra futott. (Nota bene a szemkilövető Gyurcsány-kormány uralgása idején. Próbálnának most ellenállni.)

És ha ez mind nem volna elég, Völner kormányzatunk füle, a Pegasusszal végzett lehallgatások engedélyezője is volt egyebek között, ezt magától Varga Judittól, Völner főnökétől tudjuk. Kormányzatunk fülének lenni fokozhatatlanul bizalmi munkakör, hősünk párthűségéhez tehát kétség nem fért. Nyilván ezért kellett a választásnak őrá esnie. Minden szempontból ép, hibátlan példány, áldozati baromnak pont megfelel. Egy Völnert jól ismerő nő mondta a Népszavának még decemberben, hogy korrupcióügyileg most már be kell mutatnunk valamit. „Most kit kapjanak el? Lőrincet?”