Pénz beszél

Egyik örömhír a másik után. Augusztus 4-én Orbán nyitja meg Dallasban a CPAC néven ismert jobboldali összeröffenést, s ez a körülmény már önmagában is nemzeti büszkeségünk felhabzására adhat okot. A másik és úgyszintén lélekemelő hír szerint pedig nem kizárt, hogy uralkodónk öreg barátjánál, Trumpnál is tiszteletét teszi. Utoljára, ha minden igaz, 2019 májusában találkoztak, viszont annak nem mindenki örült. Négy szenátor levélben hívta fel az elnök figyelmét arra a sajnálatos körülményre, hogy Magyarországon a demokrácia szétmállóban, szabadságról, törvényességről vagy a kormányzati munka minőségéről szó se essék, ráadásul az ország az orosz érdekek készséges kiszolgálójává alacsonyodott.

A neten korlátozás nélkül elérhető levél olvasójának olyan benyomása támad, mintha az aláíróknak fogalmuk se lett volna, hogy a címzett valójában kicsoda. Noha Trump akkor már több mint két éve a hivatalában volt, pontosan lehetett tudni, hogy a demokráciához, a törvényességhez meg a többi hasonló maszlaghoz hogyan viszonyul. Azt is tudni lehetett, hogy az orosz érdekeknek nála szorgosabb lakája Amerikában aligha létezik. Kapcsolata Oroszországgal, a KGB-vel és az orosz maffiával (ami lényegében ugyanaz) 1990 végéig nyúlik vissza, akkor jött létre Amerikában az a hálózat, „amelyben az orosz hírszerzés ügynökei, iparmágnások és a szervezett bűnözői körök tagjai egyaránt megjelentek, és amely hálózat onnantól kezdve szinte szünet nélkül ott lebzselt Trump körül”. Amikor aztán elnök lett, tapsvihar tört ki az orosz parlamentben, és egész éjjel patakokban folyt a pezsgő. New Yorkban Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov, aki egy sakkverseny miatt tartózkodott az Egyesült Államokban, örömében majdhogynem ugrándozott. Putyin és Trump, mondta, „ugyanazokat a külpolitikai elveket vallják, bármily valószínűtlen is. Döbbenetes, hogy mennyire hasonló a gondolkodásuk, hogy mennyire közel áll egymáshoz a két fogalmi megközelítés, amikor külpolitikáról van szó.”

Az események mindenben őt igazolták. Putyin és a KGB szemében Trump lett az az elnök, akinél jobbat nem is álmodhattak volna. Rögtön kinyilvánította, hogy Putyint mélységesen tiszteli, továbbá leszögezte, hogy nem aggódik az amerikai hírszerzők olyasféle állításai miatt, amelyek szerint Oroszország az ő megválasztásába támogatólag beavatkozott volna, hiszen ez a gyakorlat az amerikai külpolitikától se teljesen idegen. Egyidejűleg nekiállt lebontani a nyugati világrendet és szétzilálni a szövetségeket, amelyek a nemzetközi politikát a hidegháború vége óta mederben tartani iparkodtak. Hatékonysága az orosz külpolitika művelőit euforikus kijelentésekre sarkallotta. Nem csoda, hiszen azt látták, hogy most végre valóra válhat egy régi szovjet álom, az Egyesült Államok katonai támogatása nélkül Európa magára marad, és a nemzetállamok civakodásában lassan felőrlődik. „És akkor nekünk, oroszoknak már nem is lesz más dolgunk, csak bevonulunk, és a miénk lesz az összes csaj!” – mondta az egyikük.

Orbánnak a Trump iránt érzett baráti érzelmeit tehát igen könnyű magyarázni. Abból a tényből fakadnak, hogy Trump már majdnem Putyin, bár az is igaz, hogy csak majdnem. Hogy messzire ne menjünk, hírlik, hogy az Oroszországi Liberális Demokrata Párt törvényjavaslatot nyújtott be, melynek értelmében az orosz elnököt a továbbiakban nem elnöknek, hanem uralkodónak titulálnák, értelemszerűen azért, mert az orosz belpolitikát és azon belül Putyin szerepét ez a szó írja le pontosabban. Elnök bárkiből lehet, uralkodó viszont országonként nincs több, csak egy. Orbánból például akkor lesz uralkodó, ha Brüsszellel végképp nem sikerül zöld ágra vergődnie, Mária országa tehát kiválik az unióból, és inkább a Független Államok Közösségéhez csatlakozik, mért is ne. Láttunk mi már karón varjút. Orbánt politikusi pályafutásának első húsz évében masszív oroszellenesség hatotta át, aztán 2013-ban kiment Moszkvába, ott megvilágosodott, és most ott tart, ahol.

Országunkat az EU-ból a FÁK közé átpakolni ehhez képest politikai rutinmunka lesz csupán.

Hogy ezt Orbán mért csinálja, az egy másik kérdés. Közkeletű vélemények szerint, melyeket legutóbb Michael Gahler, az Európai Néppárt külügyi szóvivője visszhangzott a Twitteren, azért, mert az oroszok zsarolják valamivel. Az igazság ennél valószínűleg sokkal prózaibb. Ahogy az Catherine Belton Putyin emberei című, fentebb több alkalommal is idézett munkájából kisejlik, a KGB gyakorlatilag korlátlan mennyiségű pénz fölött diszponál, ha tehát szüksége van valakire, akkor megveszi élősúlyban, mint a vágómarhát. Utána gond vele egy szál se, még álmában is parírozni fog. Nő a pénzszeretet a növekvő pénzzel arányban, írta Iuvenalis, akinek további szállóigéket is köszönhetünk.

„Quis custodiet ipsos custodes?” (Ki őrzi az őrzőket?)